Békés Megyei Népújság, 1972. június (27. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Mozaikok a színházról o Színház — Tudomány — Technika Korunkat különböző más megjelölések mellett gyakran nevezik a technika és a tudomány évszázadának. S hogy nem ok nélkül — naponta tapasztalhatjuk az élet számtalan területén. Közvetlenül és egyre több alkalommal a különböző művészetekben is — gondoljunk az építészetben a vasbeton s az üveg, a zenében az elektromos hangszerek és hang-generátorok, a szobrászatban a hegesztés felhasználására, vagy a rádió, a film, a televízió megjelenésére. Tudomány s technika természetesen a színház- művészetet sem hagyta érintetlenül: a kocsiszínpad, a szabályozható elektromos világítás, a vetített díszlet s a XX. század többi csodája a színházi élmények korábban ismeretlen formáit ajándékozta a nézőközönségnek. Joggal adódik a kérdés: mit kínál a tudományos és technikai fejlődés a közvetlen jövő színházának? Milyen segítséget várhat a színház a tudósok és mérnökök munkájától? Az ide vonatkozó válaszok — nemcsak a magyar, hanem a külföldi színházi irodalomban is — rendkívül hiányosak, így még egy jelen terjedelmű írás is nagyobb részében az úttörés bizonytalan dicsőségét és jóval valószínűbb buktatóit kénytelen vállalni, A , következő évtizedek körvonalai legvilágosabban a színházépítészetben látszanak. Az újonnan elkészült és készülőben lévő színházak tanúsága szerint a változtathatóság lesz az egyik legfontosabb jellemvonás. A jövő színházában már az előcsarnok „játszani” fog. Más lesz, ha a Hamletet és más. ha a Szent- ivánéji álmot hirdetik a plakátok. Mozgatható oldalfalak. mennyezetek, változtatható felületű falburkolatok, egyszerűbben pedig — s erre szinte mindegyik mai építmény alkalmas — különböző világítási effektusok, alkalmi színházi kiállítások segítségével. A cél: a közönséget az első pillanattól „ráhangolni” az előadásra. Ugyancsak a darabtól függően változik majd a nézőtér. Nagysága befogadóképessége, alakja — összhangban a színpad módosulásaival. Egyik este gyűrűszínpad közepén lehet a nézőtér, a következőn pedig a nézőtér veheti körül a játszókat; vagy a magyar színházakban ma egyeduralkodó „kukucskál lószínpadot” válthatja a nézőtér felett átívelő hídszer- kezetű játéktér: s nem fog problémát jelenteni a színpadnyílás szűkítése vagy szélesítése sem... ha egyáltalán az illető darabnál szükség lesz színpadnyílásra. Ennek megvalósulásáig be kell érnünk a nézőteret hangulatában módosító fény- és hangtechnikai megoldásokkal — amelyekkel már most is következetesebben s az eddigieknél bátrabban élhetnének színházaink. A nyolcvanas években gyorsabban zajlanak majd a díszletváltozások, s gazdagabbak, sokoldalúbbak és árnyaltabbak lesznek a világítási és akusztikus lehetőségek. E területeken jóval nagyobb szerephez juthatnak a szórványosan már ma is működő központi vezérlőberendezések és automaták. Díszletek, jelmezek, masz kok nyersanyagaként reálisan követelnek maguknak egyre nagyobb teret a műanyagok, melyek nemcsak technikai, hanem gyakran esztétikai szempontból is felül fogják múlni az „igazi” anyagokat. Többé nem kell olyan „páncélban” látni Machbe- tet, amelyről lerí, hogy csak csirízes papír, nem fog a színész minden lépésére megmozdulni a soktonnás „márványoszlop”, nem kell kuncogva arra figyelni, mikor mossa le Othello arc- színét a művész verejtéke. Tudatosulva vagy anélkül ez is hozzájárulhat a színházi élmény intenzitásának növekedéséhez. Mindez viszonylag köny- nyen előrelátható. Hiszen csak a tárgyak „tudománya”. Az ember azonban bonyolultabb valami. Az emberről nehezebb „jósolni”. Néhány gondolattal mégis megpróbálkoznánk. Lehetősége — aktuális feladata — a tudománynak, hogy folytonosan közvetítse a színház számára a közönség — és a színházba nem járók — gondolatait az általában vett színházról és az illető színház munkájáról. A szociológia különböző ágai — művészetlélektan, statisztika stb. — segítségével a színház mindig pontosan tudhatja majd, mivel és hogyan hatott nézőire; hogy a közönségnek mi tetszett és mi nem — milyen darab, a díszleteknek esetenként milyen színe, alakja, a beszéd milyen hangereje egy-egy szituációban, a mozdulatok milyen szintű stilizáltsága —; hogy miért Vagy miért nem járnak egyáltalán színházba az emberek, s ha nem járnak, milyen körülmények megváltozása esetén lennének mégis színházlátogatók stb. Nem vagyunk meggyőződve kizárólagos hasznosságáról, mégis felvetjük a színészi munka megkönnyíiiBlilMItl Vollmuth Frigyes montázsa tésének egy olyan lehetőségét, amely más vonatkozásban itt-ott már alkalmazást nyert: ez pedig az alvás közbeni, „automatikus” sze- reptanulás-taníttatás, illetőleg egy-egy szerepnek, esetleg teljes színdarabnak a kémiai úton való „betáplálása” a színész agyába — sematikusan, de magyarán: a mai értelemben vett tanulás helyett tabletták szedése. Valószínűbbnek tartjuk, hogy a közönséget napjainkban még sokszor zavaró súgót rövidhullámú adóvevő helyettesíti majd a jövőben. Egészen biztos, hogy az egészségügy fejlődésével jelentősen javulni fog a színészek - mindenkori fizikai és szellemi kondíciója, s ezeket — tehát a teljesítő- képességet — az előadások tartamára sikerül majd különösen magas szintre emelni. Mesterségesen, ellenőrzött, az egészséget nem károsító doppingszerekkel. Az előadások, de már a próbák időszakában is bekapcsolódik tehát az alkotómunkába az orvos és a színházi pszichológus. Utóbbi feladata nem merülne ki az előadás színházi résztvevőinek segítésében. Az ő gondja lenne a közönség lélektani befolyásolása. Az előadás előtti ráhangolás korábban említett módjai mellett —>• műszaki szakemberek segítségével — azt a lehetőséget kellene itt megragadni, amelyet a pszichológia legutolsó évtizedének eredményei ígérnek. Ezek szerint az emberre nemcsak a látott, hallott stb. ingerek hatnak, hanem olyan színek, hangok, elektromos hullámok — s a külvilág egyéb megnyilvánulásai — is, amelyeket gyengeségüknél vagy jellegüknél fogva nem veszünk észre, idegrendszerünkre azonban mégis hatnak. Ingerküszöb alatti hatásnak nevezi ezeket a szaktudomány. Rontják vagy javítják közérzetünket, erősítik vagy tompítják felfogóképességünket — megfelelő irányítással, adagolással tehát mélyíteni képesek művészi élményünket. Tudomásunk szerint egyetlen színházban sem végeztek még ilyenirányú kisérletet — sem a terület feltárására, sem a már most is kínálkozó lehetőségek felhasználására. Pedig a nézők érzékenységét sohasem lehet olyan szintre emelni, hogy a művészek —- és a nézők maguk — ne kívánhatnának még különbet. Meggyőződésünk, hogy a színházművészek nem is fognak reagálás nélkül elmenni a tudomány s a technika e területei mellett. Lehetne tovább sorolni az ötleteket, eredményeket — lehetne, mert a színházi gyakorlat felveti e problémákat ... A színházművészet alapvető lényegén természetesen semmiféle „trükk” nem tud változtatni. A tudományos eredmények sem generális változtatásokra valók. Éppen ellenkezőleg, a „régi” lényegnek minél jobb, teljesebb megvalósítására. A lényeg pedig: emberek közösségének a művészi alkotásban való minél intenzívebb részvétele, a mindenkori jelen nézőjének az emberi szellem eddigi remekműveiből való minél Alménvszerűbb részesülése. Daniss Győző Utólagos szavak a Köröstáj-jubileumon bemutatott gyűjteményes kiállításról Pataj Pál Balaton A „KÖRÖSTÄJ” kulturális melléklet gyűjteményes kiállításán szereplő képzőművészeik nagyrészt fiatalok. A korra néz- vésit idősebbek is láthatóan fiatalok tudtak maradni — lélekben. Ezt elsősorban színviláguk fris- sesége bizonyítja, s formai korszerűségük. Bizonyára szívesen tanyáznak fiatal alkotók között, s tanítva, tanulnak ők is. Mert hiszen sarkallatos igazság az, hogy amennyire egy idős mester segítheti a fiatalok fejlődését, ugyanilyen mértékben hasznos és kamatozó az ifjabbak kísérletező merészsége, lobbanékony újat- akarása az idősebb művész számára. Az idős művész képes a fiatalokat „beprogramozni”, megtanítani a saját alkatuk szerinti legszerencsésebb jelrendszer elsajátítására. Ugyanakkor a fiatalok is visszahatnak az idős mesterre, életben tartják a gondolkodását, táplálják szellemi frisseségét, gazdagítják eredményeit. Az a meggyőződésem, hogy az elmúlt tíz esztendő alatt ezért is tudott „műhellyé” emelkedni a „Körösitáj” c. irodalmi melléklet képzőművészetileg. Láthatóan iparkodott áttörni a nemzedéki korlátokat, s a megyében egészséges képzőművészeti platform megteremtéséhez igyekezett lehetőséget biztosítani. S ez nem csupán azért sikerült a „Köröstáj”-nak, mivel idősebb tapasztaltakat és ifjabb indulókat egyaránt foglalkoztatott. Hanem azért is, mert a szerkesztők nem törekedtek holmi egészségtelen kizárólagosságra Tudták, hogy a mondandót hordozó, hiteles és őszintén korszerű művészetnek halálát jelentené a sémába töretíetés kényszere, a sablonos ál-artiszti- kum megkövetelése. Másrészt — okos belátással — foghatóan arra is törekedtek, hogy az olvasó- közönség és a művészek közötti kapcsolatot a valóságos helyzet mérlegelésével ápolják. Magyarán: a vadító és riasztó modemkedésnek, az olvasóközönség befogadási Mtával szinkronba nem hozható pózok érvényesítésének nem adtak helyet. A GYŰJTEMÉNYES TARLAT képei is élénken, dokumentálják, hogy alkotóik az új alkotások „népművelő” missziójának is tudatában vannak; tudják, hogy a tárlatlátogatók legtöbbjét be beli avatniofc a korszerű művészet titkaiba: E képek legtöbbje nem csupán rangos műalkotás, hanem egyúttal segítség is a néző számára, hogy a váló világ varázsaiba betekinthessen, s megismerhesse a látvány fölbontásának, analizálásának és új, magasrendű szintézisbe ötvözésének fázisait. Valaminő, az adott világból táplálkozó, egyúttal az összetett valóság törvényszerűségeit szuggesztív üzenetté, nyűgöző igazsággá nemesítő művészi produktumok vannak itt jelen. A kiállítás üdítően friss üzenetek hordozója, s megerősít engem abban, hogy érdemes egy, a vásárhelyi képzőművészcsoport rangjához méltó, békési művész-kolónia kialakulásáról álmodozni, s e kolónia létrejöttéért harcolni. ' Dér Endre
