Békés Megyei Népújság, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-09 / 83. szám

Beck Zoltán: Eltéphetetlen szálak Emlékezés Bakó Józsefre halálának tizedik évfordulóján Békés megyei • Népújság 1970. január 11-i számában ar­ról írtam, ho­gyan őrzik Bakó József emlékét egy paraszttanyá­ban, mely az iskolától, ahol tanított, alig pár száz méterre van, és melynek lakói — Erdős Tóth Sán­dor és felesége — meghitt kapcsolatban voltak az ak­kor már prszágos hírű költővel. Most, Bakó József halá­lának tizedik évfordulóján nyers, erős és bátor. En szeretem ezeket a nevelé­sen kívüli tényezőket. Iga­zak, nem megjátszottak és alakoskodók:. Egyszerűen kényszeríteni akartak a törvényeikre, szokásaikra... Én is őket idézem most. Most, hogy Orosházáról át­tétettem, búcsúznom kell. De kitől? Az „úri”-embe- rek kígyóskodásától nem kívánok. A föld népétől el­búcsúztam könnyek kö­zött és eskütevően, hogy sohse hagyom el őket. Maradnának még a barátok, a tiszte­lők s az ellenségek, ha voltaki Feléjük e betűkön gyen szives az elismerőket is adja postára, — ennyit azt hiszem, megkíván a becsületes úri tárgyilagos­ság is.” Ami a föld népének könnyek között tett eskü­jét illeti, ahhoz hű ma­radt. Nemcsak az emléke­zés gesztusával, hanem az­zal az emberséggel, amely a megpróbáltatások idején még jobban esik a bajban levőnek, a tanácstalannak. 1942 tavaszán Orosháza környékét is árvíz sújtot­ta. Az ekkor Pilisben élő Bakó a következő levelet küldi Erdős Tóth Sándor címére: „Kedves Tóth Ürl Már hallottam szomorú sorsukról. Sok szeretetüket élveztem, íme itt küldök egy kis kamatot: 50 P. le­rovásul. .. Ha mindenki meghallja és hálálkodás, sóhajtozás helyett meg­nyitná az erszényét, eny­hülne fojtogató keservük. Fogadják jó szívvel tőlem. Adják oda a Gazda-kör út­ján valamelyik igen sze­gény gyermekes család­nak. .. Vagy ha úgy gon­dolják, osszák ketté, még akkor is jelent egy kicsi fájdalom-riasztót, baj- enyhítőt, gyorssegélyt egy­két szerencsétlennek. Most -aztán el a pártos­kodással l Vita és gáncs helyett fonódjanak eggyé, mert kegyetlen, próbára te­vő napok közelednek amúgy is. Art hittem, érzflff Köszönöm az őszinte be­számolót! Most látom, mégis hagytam ott közöt­tük valamit a lelkemből és maguk is az enyémben, mert nem tudunk elsza­kadni egymástól... Ha nép­re, ha parasztra gondolok, mindig maguk jelennek meg a szemem előtt... Pe­dig de sokat ostoroztam őket szemtől szembe és írásban is. Mindenkit őszinte szere­tettel köszöntök. Külön- külön a bajbajutottakat, a szegényeket, akik szép sza­vakat kapnak csak ettől a betyár élettől.... Szebb névnapokat és bé­kességet kíván édesanyám és volt tanítójuk.” A pénzt szétosztották. A róluk szóló elismervénye- ket máig is őrzi E. Tóth Sándor családi irattárában. De nem felejtették el azok sem, akik kapták. Hálával emlékeznek tanítójukra, ki velük együtt érezte, hogy kegyetlen, próbára tevő napok közelednek, és aki ekkor sem engedte el a kezüket... És amikor elmúltak a kegyetlen, próbára tevő napok, az új élet formálá­sából is részt kért. Rend­szeresen tájékozódott — személyes látogatásokkal és levelezés útján — az oros­házi helyzetről és korábbá hitében megerősödve jelez­te az irányt a paraszti élet­forma változásának ugyan­csak próbára tevő napjai­ban. 1949. június 27-én kelt Budapesten az alábbi le­vele: „Kedves Tóth SándorI Kicsit késve válaszolok, mert közben Vas megyét is megjártam. Szüleim sír­ja kergetett „haza”. Azért teszem idézőjelbe, mert lé­nyegében már nincs ott­honom. Legfeljebb a szí­vekben. Ott még elég me­leg és tágas szeretet várt.-Sir a puszta” című kötete, Tóth Sándoréknak de­dikálva. arról szólok, hogy Oroshá­záról távozta után milyen szálak kötötték őt a legna­gyobb magyar fáluhoz, a falu perifériáján élő pa­rasztokhoz. A költő-tanító és a szá­mára 1931—1938-ig otthont nyújtó orosházi környezet közötti érzelmi és tartalmi kontaktust jellemző módon lehet összegezni azzal a kis írásával, mely az Orosházi Friss Hírek című, napilap­ban jelent meg Bakó távo­zásakor „Búcsúzás” cím­mel. „Olaszországi utamon kétszer ütköztem össze a föld népével. Először Tri­esztben az állomás előtti ligetben egy katonaruhába bújtatott parasztlegénnyel. Hirtelen sült nyelvtudásom nem ízlett neki, és nekem rontott szuronyos szemével. Nápolyi volt! Itáliában ez mindent megmagyaráz. Másodszor egy lombardiai parasztgazda akart letartóz­tatni, mert a gazdaságát tanulmányoztam. A falusi rendőr nem tudott fran­ciául, mégkevésbé magya­rul, az útlevél pedig e két nyelven tanúskodott csak mellettem. ■ Szerencsére akadt, aki németül tudott és fölmentettek a kémke­dés, a gyújtogatás vádja alól. Nevezhetném tudat­lanság gyermekének a két megszületett esetet. Nem az. A föld ösztönös féltése Az ösztön mindig keresztül kitárom mind s két kezem, és szorítsák meg azt, amelyikben többet éreznek és megfelelőbbet a vonzalmaiknak: egyik ke­zem harcot hirdet, a má­sik tépést kínál és megér­tést. Válasszatok! Ha sen­ki se fogná meg: följebb emelem és kiterjesztem és hasonló leszek a kereszt­hez. Jelkép leszek egy falu fölött, amely legnagyobb­nak tudja magát. Fájdal­masan szép és végzetesen ó szerep lesz. Méltó a ta­nítói sorshoz! Áldás arra, aki megszorítja —, áldás arra is, aki keresztté avat­ja.” Igazán meghatóan szép, mély értelmű búcsúszavak. Igaz néhányan megsértőd­tek miatta, mondván, hogy Bakó megsértette az úri társadalmat. Ezt tudomásá­ra is hozták, aminek kö­vetkezménye újabb „Búcsú­zás” lett „Hibaigazítás” alcímmel. Ebben tisztázta az előbbi megfogalmazás értelmét, mondván, hogy sértés nem volt a szándé­ka, hiszen az úri társada­lom nem egy tágja barátja és jótevője. „Az idézőjel­ben levő „úri” szót — írja — én egyes emberekre ér­tettem, akik kétes értékűvé tették igazi jelentését” Eb­ben a hibaigazításban egy­úttal fölébe is kerekedik a sértődötteknek: „Egy kéré­sem is lenne: Aki elkül­dözi és megpirosozza cik­keimet, hogy árthasson, le­Rák-kórház folyosóján , Bakó József Ctsffl, melyen idáig értem, eselédházak sötétjében eredt, párszor börtönbe vitt, mégse csuklót* össze a térdem. Most erőmet rák-gyanú rágja: ijedten hallgatok előre-hátra, hányom, vetem magam: nem akarok betömi még az elmúlásba. Fáj, mégis jön a zord Nemkívánt. Tiltakozásom hiába kiált Kétségeim is őt szolgálják. s. Csak titkon lesem a remény húrját Hogyha lopva is, de belekapjak, hátha tudnék valami újat, melytől betegtársaim is vizsgálat előtt felvidulnak. Jaj! Kínzókép, ahogy sorakozva várunk a döntő irgalomra: ki megyen kijjebb vagy éppen beljebb • már nem jön többet találkozóra,.'. Egymásra nézünk búcsúztatón elrágódva kapott orvosi szón, kiszívjuk minden ízét-javát s lépegetünk a tömött folyosón, Melynek kettősszárnyú, ajtaja azért csapódik tán ide-oda, hogy életkedvünket élesztgesse ■ bátrabban ballagjunk haza. Mert egyetlen célunk az otthon; lesik, várják, hogy bomoljon ki ajkunkon már a mosoly: győzött a tudás a koporsónkon. A táj, a falu, a ragaszko­dás változatlan. A ,.valla­tás” hasonló volt a magu­kéhoz; éjszakába-nyúló és sor sunkat-f eszegető. Jó néha így összehajol­ni, mikor a történelem zúg fölöttünk. Látom leveléből, maguk is kinyomták a mellüket. Ne felejtsék soha: Gyá-' va népnek nincs hazája, örülök, hogy ennyire van­nak. No, most előre! Ne­hogy vissza akarjanak tér­ni a múlthoz. Mert az ön- gyilkosság lenne. Próbálja­nak az ,.én"-tői a „mi”, a „mienk” felé, lépni. Tudom, hogy nehéz, de a világ ar­ra felé halad, s ha elma­radunk, végünk lesz.. Az 1955-ben kelt leve­lekben már arról olvas­hatunk, hogy a költő-taní­tó érdeklődéssel kíséri az új paraszti életformát jelen­tő szövetkezeti életet, szer­vezeti életük alakításában is segít, és írói szándéka megörökíteni az akkori vajúdó paraszti világot: „... Most arra kérném — írja Tóth Sándornak 1955. november 5-i levelé­ben —, értesítsen a való helyzetről. Történt-e vala­mi változás a Táncsics­ban? Nagyon izgat a ma­guk vajúdása: le tudják-e gyűrni a gátló körülmé­nyeket vagy van-e szükség a segítségemre? Szeretném azt is tudni, szaporodtak-e?, milyen volt a végelszámolás eredmé­nye? Lehet, hogy ha meg­érem a jövő évet, lemegyek hosszabb időre és beállók maguk közé, hogy rhitele- sen megfigyelhessem ala­kuló életüket. Remélem, nem kifogásolják a terve­met. Egyelőre még csak szán­dék, de nemes és erős! A Jóska mindenáron a maga fia akar lenni a nyá­ron. Hadd álmodozzon 6 is, akár az apja. Az álmok néha testet öltenek...” 1956. újabb próbára tevő napjaiban is együtt van monori parasztjaival, akik között kellemes és tartal­mas napokat töltött a nyá­ron. Decemberben aggódva és megviselten ír: „Kedves Tóth Sándorék! Elünk! Megmaradtunk! Egy viharon megint túl vagyunk, legalábbis a ne­hezén ... Maguk milyen megráz- kódáson mentek át? Áll-e a Táncsics? A szülőföldem most átjáró lett. A megté­vesztettek, a könnyebb sorsra vágyók, a gyávák és a bűnösök ott lépik át a határt. Mi lenne, ha minden jóérzésű magyar itthagyná ezt a földet, ame­lyért „apáink vére folyt”? Az a legény, aki állja az ütést. Igaz? Sok ilyen, még ilyenebb vész is szántott már itten s mégis va­gyunk! Maga is látott már egyet-kettőt életében — ugye, Tóth Sándor? ... En egész idő alatt dol­goztam. Egyszer voltam az óvóhelyen s többet nem mentem le. Most is dolgo­zom. Ez a legjobb és leg­hasznosabb is. Szeretettel köszöntök mindenkit, aki gondol rám; nem baj, ha rosszat isi Magukat öleli javíthatat­lan tanítójuk: Bakó József” Bakőné 1962. augusztus 22-i leveléből: „Kedves Juliska és Sán­dor! Ne vegyék rossz néven, hogy eddig nem írtam. Ez még most is nagyon nehéz. Nagyon nagy és mély a seb, talán sohase fog be­gyógyulni. Elvesztettük az oszlopot, a bölcsességet, az erőt, a drága jó férjet és apát. Szeretettel vesz min­denki körül, de a hiányt pótolni nem lehet. .. Az operáció két évvel ezelőtt sikerült. Utána su­gárzást kapott és jól is volt ez év januárjáig. Akkor köhögni kezdett. Az orvo­sok könnyítőt rendeltek. De a köhögés nem múlt el. Március 14-én bent volt az onkológián — időnként ellenőrizték — s azt mond­ták, nincs semmi baj, jöj­jön május 9-én. Pedig vér- csík volt a köpetében. Or­vos barátunk küldötte rönt­genre. Ez mutatta ki a szív és a hilus között a bajt. Próbálták besugározni. De már nem lehetett segíteni. Áttétel volt. A köhögése egy hétre kimaradt. A kö­vetkező héten folyton gyengült. Bevittük a kór­házba, ahol még biztattak 2—3 hónappal, de még ezt se várta meg. Semmit nem szenvedett. Csak 66 évet lenne pénteken s még so­káig élhetett volna közöt­tünk .,,” I

Next

/
Thumbnails
Contents