Békés Megyei Népújság, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

Húsvéti palacsinta Kiss Dénes írása ] — — mlékszel-e a to- ; jásdobálásra? — y] kérdezte régi, fa- l'J lubeli ismerősöm, I akivel csaknem ' ■ húsz éve találkoz­koztunk utoljára. 0 it Pes­ten él — Húsz év?! — hitetlen­kedve ingattuk a fejünket, mintha nem is írelünk tör­tént volna. Az ember haj­lamos arra, hogy az idő mú­lását csak másoknál érzé­kelje. A régi barátok, is­merősök arcvonása sem vál­tozik meg annyira számunk­ra, hogy ne ismernénk rá a hajdani kamasz-arcra. Kü­lönösen, ha együtt jártunk iskolába. — Hogyne emlékeznék~ * tojásdobálásra, a húsvét­hétfői íocsolkodásra! — mondom, és a vállára ütök. A szótól-e, vagy a moz­dulattól, jól látom magun­kat a templom alatti réten. Hagy ívben hajigáljuk a festett húsvéti tojásokat. Megvillan kék, piros, tarka iszínük a tiszta ég alatt, ét furcsa tottyanással hullanak « márciusi vagy áprilisi rét puha füvére. Ritka eset volt, hogy eltörött volna egy is! — Hát arra a húsvétra és nagyszombatra emlék­szel-e? — i a szavakat meg­nyomja Hirte lenében nem kap­csolok. •— Melyikre? ■— A negyvenötősre^: —>* Szélesen mosolyog és már én is emlékszem. — Haha.- — mondom, de ■sem mosolygok, mert az az egy nagyszombat és húsvét, élüt a többitöl. Akkor még élt a nagy­anyám és a nagyapám. Negyvenöt nagypéntekjén loci barátommal a kertek alatt ásott és sebtében be­fedett „bunkerben” őriztük a teheneket, nehogy a né­metek elhajtsák. Több, mint egy hétig ott aludtunk bá­lul, a domboldalba vágott ideiglenes istállóban. Aztán következett a nagycsütör- tök. Akkor a harangok „nem mentek Rómába”. Amint a németek elhagyták a falut, mindenki a hegyre igyekezett. A „hegy” Zalá­ban dombot jelent. A prés­házakba szorult a falu né­pe. A németek még az ut­cai kis hidakat is felrob­bantották. Mindenki azt hit­te: nagy harc lesz. Két dombsor közötti völgyben, a „Vargyasban” vártuk a világ változását. Mi lcilenc-tiz évesek vol­tunk. Nem sokat törődtünk azzal, hogy a völgy felett, csaknem egy napon át, vij­jogva szálltak az aknák, az ágyúk lövedékei. Élveztük az izgalmat. Aztán csend lett. Nagyszombaton szállin­gózni kezdtek vissza, a bá­rom kilométerre levő falu­ba az emberek. Nagyapám rosszul volt. Szekéren, párnák közt fek- tve vitték vissza a faluba. balták egymásnak a forró tésztát. Nem tudom hányat süthetett a nagymama, ami­kor elfogyott a vágottfa. — Fát! — mondta. — Vágjatok! — és 0 is muto­gatott. Megértették és mu­tatták, hogy hoznak, ameny- nyi csak kell. — Nem kell nekem a másé! — mondta nagyanyám. — Van nekem is! Ott a fűrész, a fejsze, vágjatok’ Fűrészeltek, vágtak! De egyre többen lettek. Nagy­anyámról folyt a víz. <— Hát hányán vagytok még? — kiabálta. — Az is­ten se győzi, a fene a hasa­tokba! — a katonák nevet­tek és biztatták, hogy süs­sön csak. De & nevetésük annyira felbosszantotta a nagyanyát, hogy a palacsin­ták egyre vastagabbak let­tek, végül már kézvastag- ságúakat sütött. A katonák­nak ez nem tetszett, és va­lamelyikük mérgesen mu­togatott. — Mutogathatsz! Mit bánom én! Akkor sem sütök többet! Az istenit a hasatoknak!... — odavágta a sütőt és leroskadt az ágyra, de még mondta a magáét. Olyannyira, hogy még a nagyapa is, aki sose volt valami vallásos ember, meg­sokallta és azt mondta: — Hagyd már, Kati, fogd be a szád! Mégiscsak feltá­madás van ma!... — Hát persze, emlékszem arra a húsvétra is! — mond­tam a barátomnak. — Én is... — Elgondolko­dott. — Te, mit gondolsz, a mostani gyerekek is dobál­ják a tojást ott a réten? — Nem tudom... — vála­szoltam és az jutott eszem­be, kár, hogy elmúltak azok a húsvétok. Kár, hogy nem hallatszik gyereknevetésünk az otthoni réteken. Pedig nemrég kiabálva ígért pofont a csendőrnek, meg egy fiatal, leventepuskás katonának, amikor lövész- árok-ásásra akarták elvinni. — Pont egy első világhá­borús rokkantat, egy hat­vanötéves embert akartok tik elvinni árkot ásni! Ás­tam én eleget az Isonzónál, — kiabálta a csendőröknek, tegezve dühében —, amikor tik még pelenkásak volta­tok. A csendőr, meg a ka­tona elvörösödött. „Nem úgy van az...!" —kezdte, de akkor a nagyapa, a szelíd, ősz hajú kis öreg valóságos tigris lett. — Takarodjatok ki a házamból! Majd pont itt állítjátok meg a rusz- kitU Akkor már a Balaton fe­löl napok óta morgott az ég alja. Éjjel látni lehetett a villanásokat is. — Ki innen! — Elmentek, és én vagyon csodáltam bátor nagyapá­mat. —1 O, persze, hogy emlék­szem! — mondom újra a barátomnak és pillanatok alatt megélednek bennem a negyvenötöt húsvét ké­pei. Arra már nem emlék­szem, hogy április napjaira esett-e húsvét, vagy már­cius végére. De a képek ele­venek. Amikor visszatértünk a faluba, nagyapa otthon «• ágyba került. Nagyszombat volt és elmaradt a feltáma­dási körmenet. Másnap de­rűs napra virradt a falu. Csönd volt. Egy lövés sem hallatszott. Dél is elmúlt, amikor egy kis tatár, mez­telen karddal végigsétált az utcán. Aztán jöttek a többi­ek. Szürkék voltak és 16- szagúak. Mi gyerekek nem féltünk. Sokon elbújtak, de nem úgy nagyanyám, a pat­togós, szókimondó, szikár öregasszony. Neki már az sem tetszett, hogy annyi „talicskát” toltak be a szo­bába. Kerekes géppuskák voltak. — Tönkreteszitek a pad­lómat! — porolt velük, mert büszke volt a korhadó, hasadó zott hajópadlóra De a szürke köpenyesek csak nevettek. Körülvették é* * egyszer csak elkezdtek va­lamit mutogatni, beszélni. Liszt került elő és tojás. Égy egész kosár tojás. Mu­togattak, beszéltek. — Tu­dom is én mit karattyoltokl — mondta nagyanyám. Az­tán egyikük megfogta és bevezette könyökénél fog­va a konyhába. Nagyapa ott feküdt. A katona felkiáltott. Már nem tudom mit, de le­vette a falról a palacsinta- sütőt és mutogatott Végre nagyanyám is megértette, mit akar. — Aáá... Palacsinta kell nektek?! — kikapta a ke­zükből a sütőt, és vette a lábasokat, keverte a pala­csintának valót. Akkor még csak öt-hat katona volt ott Nemsokára pattogott a tűz és eültek a palacsinták. A katonák nevetve ették, do­H úsvét Bónus István Hetekkel előbb: súrolt, mosott. Takarított és meszelt anyánk, Hogy tényben tükrözzön húsvétra Zöld vetés közt kis fehér tanyánk. Tojást festett s foszlö kalácsot Sütött két-három kemencével-. Nem tudom az az áldott asszony, Hogy győzte a gyenge kezével. — Kedves alakja ma már felhő, Hangja rég elnémult madárdal; Tanyánk roskad s ha ránk nyit húsvét Csak ketten fogadjuk: apámmal. 0 Is bizony az országúinál Idősebb már jő néhány évvel, S állandóan engemet bírál: Haragszik, dörmőg, morcon, zsémbel Am, ha hozok két ded törkölyt, Kisüstit a sarki kocsmából, S jön az újság: örömtől könnyez, Bánatából rögtön kilóból. A pé betűs gyönyörök közú) E három hűtlenné válik: Pálinka, pipa, politika Elkísérik immár halálig.­9 rólam se gondold, hogy a magány Addig néz, míg meg nem ver szemmel: Kétezer könyv van csöpp szobámban,. Azaz kétezer remek ember. Mind mellém áll hasznos tanáccsal. S ha baj ér: erősít, vigasztal, S ím baráti levelekkel is Terítve a barna kisasztal. Beánük üdvözlet, meghívd szó: Látogatásom várják esdve; Mehetnék vig ünnepet ülni: Csabára, Pécsre, Budapestre Ámde Ficsérre húzza szívem Az a népes pusztai csárda— Nótázunk majd s nem málnát iszunk. Mert tavaszi ünnep van mim«. A zene világa Az operai együttes A prózai színművök mon­danivalóját a drámaírók ál­talában párbeszédekben fo­galmazzák meg. Nem rit­ka ugyan a belső gondola­tokat kivetítő, egy szereplő által elmondott monológ sem, de a különféle jelle­meket és véleményeket szembeállító vita, a való élethez is közelebb álló párbeszédes forma sokkal általánosabb. Ebben a dis­putában résztvehetnek töb­ben is, a lényeg csak az, hogy ne egyszerre beszélje­nek, mert akkor épp a leg­fontosabbat, a vita tárgyát nem lehet megérteni. — De a vitától függetlenül — pró­zai színpadon mindig nagy gondot okoz, ha több sze­replőnek egyszerre kell be­szélnie — még ha azonos szöveget mondanak is. Jó példa erre a klasszi- szikus görög drámákban oly fontos feladatot betöltő kórus. A rendezők igen so­kat szoktak bajlódni, hogy megszemélyesítői szövegű­ket érthetően, egyszerre mondják. Vajon a régi gö­rögök is annyit kínlódtak-e a karral. Biztos, hogy nem, mégpedig azért, mert an­nak idején a kórusok szö­vegét énekelték! A zene kö­zös ritmusa magátólértető- dő természetességgel fogja össze, szoros egységbe a sok egyénből álló tömeget. Az énekelt, úgynevezett voká­lis zenei műfajoknak ebből a szempontból, tehát több ember együttes szerepelte­tésére, sokkal nagyobbak a lehetőségei, mint bármilyen prózai műfajnak. Hogyan nyilvánulnak meg ezek a lehetőségek a zenei dráma, azaz az opera mű­fajában? Nézzük az egyik legismertebb példán, Verdi Rigoletto című operájának népszerű kvartettjén. Eb­ben az operaegyüttesben valami olyan történik, ami prózai színpadon elképzel­hetetlen: Négy szereplő egyszerre mondja a mondó- káját és nemcsak, hogy jól értjük őket: miközben kö­zös éneklésüket élvezzük, jellemükről alkotott képünk is új vonásokkal gyarap­szik. Amikor Verdi megismer­kedett Victor Hugó „A ki­rály mulat” című darabjá­val és elhatározta, hogy operát ír belőle, mindjárt ez a jelenet keltette fel leg­jobban az érdeklődését. ,jh színmű fordulatai sok drá­mai helyzetet teremtenek, köztük a kvartett-jelenetet” — írta egyik levelében. — „A kvartett, hatásosságát tekintve, mindig az egyik legkitűnőbb jelenet lesz, amellyel színházunk valaha is büszkéikedhetik.” Bid is hát ez a drámai helyzet? Rigoletto elhatá­rozta, hogy lányának, Gfi- dának elcsábítása miatt bosszút áll gazdáján, • Mantuai hercegen. Gilda azonban még mindig szereti a csábítóját. Apja ezért ei- viszj a lányt egy kéteshírfi külvárosi kocsmához, hogy ott Jólessék, mint udvarol az álruhás herceg egy köny- nyűvérű lánynak, Maddalé- nának. Ebben a szituáció­ban kezdődik a kvartett, melynek mind a négy sze­replője — jenemének é« pillanatnyi helyzetének megfelelően — másképpen beszél és cselekszik. Hogy oldotta meg Verü zeneileg a kvartettet, mär ként sikerült elérnie, hogy végig plasztikusan, érthető­en hangozzék? Ha mind­egyik szereplő végig azonos ritmusban énekelt volna különböző szöveget, nyil­vánvaló, hogy ugyanolyan érthetetlen maradt volna, mint bármely hasonlóan előadott prózai szöveg. A zeneszerzők formai művé­szete azonban, mellyel a zenei szöveget megszerkesz­tik, igen sokféle lehetőséget nyújt a számúikra, hogy a fontos elemeket kiemeljék, a lényegteleneket pedig hát­térbe szorítsák, tizen alap­szik a kamarazene műfaja is: a vonósnégyes játéká­nak egyik részletében a négy hangszer együttes hangzására figyelünk; a másikban az első hegedű kapja föl a dallamot, hogy a következő pillanatban már szerényen a kísérő sze­repébe húzódjék vissza, mi­kor a brácsa, vagy a gor­donka veszi át a vezető me­lódiát Olyan operai jelenetek­ben, ahol több ember ke­rül egymással szembe, a közös érdekű csoportok kö­zös ritmusú szólamokart kap­nak. így a formai szerkesz­tés plasztikussá tudja ten­ni a különböző frontok szembenállását is. Ezen a téren tehát az opera nagyon előnyös hely­zetben van a prózai szín­művekkel szemben. Bizo­nyítják ezt Victor Hugó sza­vai is. A költő egyre töb­bet hallott az ő darabjából készült Verdi opera, a Ri­goletto sikereiről. Végül maga is megnézte és a mű nagyon megnyerte tetszését, A kvartett befejeztével az­után — nem minden irigy­ség nélkül — így fakadt W: „Ha én is egyszerre beszél­tethetnék drámáimban négy szereplőt úgy, hogy a kö­zönség megértse szavai­kat, érzéseiket, én ia ilyen hatást tudnék elérni!” A legközelebbi alkalom­mal az opera előadási prob­lémáiról lesz szó. Kertén Ma

Next

/
Thumbnails
Contents