Békés Megyei Népújság, 1971. november (26. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-21 / 275. szám
■■ ____ ■■ ___ w K ORO STA J KULTURÁLIS MELLÉKLET Mire jó a művészet? A művészet, mint jelrendszer © Mtnyo Mária Figura Egy Picasso-kép előtt Horváth Kék nő tekint a falról a bámulőkfa Szentében csönd dobog. Körötte gyűl-oszlik a nép» izeg-mozog. Látom a kék nőt — w engenaet. űrökké nézzük egymást — rettenet — a kék nő meg én. HAJNAL Podhraczky István csendesen kedvesem az A és D mollal miként az orkheszter villantja kezét s pálcáját ágy villantsd elő hát te is íény-hangú-szerelmünk a hajnali kövezeten hol ránk esi vitel más sok letűnt álom és éjszakánk gyomrából a kitódult-melegség most ne lépj és ne is indulj köröttünk bomlik szőke hajjal a hajnal s beolvadunk már mi is ág-bogainkkal mohás fák közé „A magas hegyek csúcsán gyakran már a nyár utolsó hónapjaiban leesik a hó, amikor á védettebb, naposabb helyeken még nyárias marad az időjárás. A Föld sok pontján találkozhatunk .. Mi ez? Mondjuk, egy földrajz tanár előadása kisdiákoknak az éghajlati viszonyok és a tengerszínt feletti magasság összefüggéseiről. „Aki szereti a változatosságot, elég, ha a virágos környezetből a közeli hegyekbe rándul, ahol a hó előleget ad a tél örömeiből.” Ez mi? Mondjuk egy üdülő reklámszövege a lapokban. „A Meteorológiai Intézet előrejelzése szerint az alacsonyabb fekvésű vidékeken nyárias marad az időjárás, de éjszakára és a magasabb fekvésű helyeken nappal is nulla fok körül diákul ki a hőménséldet. Hó- szállingózás, hóesés a hegyekben 75 százalék valószínűséggel.” S mi ez? Nyilván: idöjá- rásjeientés. „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöl- dell a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hő takará be a bérei tetőt.” Talán kérdezni sem kell, hogy mi ez, feltehetően minden általános iskolát végzett magyar állampolgár tudja, hogy vers, s remélhetőleg azt is tudja, hogy Petőfi Szeptember végén című versének kezdő soraival találkozott. Nagy a valószínűsége, hogy a csekély számú ími-olvasni még nem tudó hazánkfia, sőt még a nyelvünket nem értő külföldi is, ha élőszóban hallja ezt a négy sort, legalábbis érzi, hogy verset hallott. Miért? Mitől vers a vers, miért olyan feltűnő tulajdonsága egy írásnak, hogy vers? Ha valaki azt hiszi, hogy olyan könnyű és egyszerű a válasz, az megfeledkezik arról. hogy szinte minden korban az erre felkészült szakemberek is ismét és ismét nekigyűrkőz- nek a meghatározásnak. Maradiunk hát először kiválasztott példánknál, a Szentember végénél. Itt a ..mitől vers?” kérdése még elég egyszerűen megválaszolható. Feltűnő a két rím pár: virágok-világot, e’őf'-tetőt. Aztán meg sem kell számolni, hosv felfedezzük: a rímmel végződő verssorok egvforma hosszúak; ez alkalommal tizenkét szőtagú- ak. Ahhoz sem kell nagy felkészültség, hogy meg- érezzük: a hangsúlyos és hartgisúlytai’an sziótagck szabályszerű váltakozása folytán minden egyes verssor szinte külön lüktet; alig tudjuk úgy elmondani, hogy ez a SBcmgí'tó ritmus, ez a lüktetés, el ne homályos! tsa a verssorok tartalmát. Rím, verssor, s légióként a ritmus: íme, máris, néhány olyan formai eszköz, amely elsősorban a vers sajátja. Eddig valószínűleg mindenki hajlandó egyetérteni az okfejtéssel. Ám, ha feltesszük a kérdési: vers marad-e a vers, rím nélkül és teljesen szabálytalan hosszúságú sorokkal is, valószínűleg sokan elbizonytalankodnak. S most próbáljuk ki példamódszerünket egy festménnyel. A Mona Lisát, legalábbis reprodukcióban, tehát másolataiban többnyire ismerik. Általában tetszik is mindenkinek. Már nehezebb megállapítani a kép kapcsán a festészet néhány alapszabályát, pedig ha megkíséreljük, elég érdekes dolgokat tapasztalunk. Ilyesmit például: egy embert festményen úgy jó ábrázolni, ha körvonalai nagyjából egy talpán álló háromszögbe belerajzolhaíók, mert ez nyugodtságot, megbízhatóságot, szilárdságot sugall a nézőnek. A távolságot, a hátteret, s annak mélységét úgy kell érzékeltetni, hogy nem szabad éles kontúrokat festeni, mert a levegő vibrálása a szem számára ilyesmit a valóságban sem biztosít. (Ez egyébként Leonardo da Vinci-nek, a kép festőjének nagy felfedezése.) A háttér mélységét az egyre halványuló színekkel lehet érzékeltetni. És így tovább. Nagyszerű szabályok ezek, csak az a kérdés, hogy ma is érvényesek-e, illetve a legfontosabbak, amit a festőknek be kell tartaniok? A modem tudomány, amely mindent megmér, mindent kísérleti úton is ( igyekszik igazolni, a művészeteket is vizsgálódásának tárgyává tette. Az eddigi eredmények talán segítenek abban, hogy közelebb kerüljünk annak á nagyon összetett kérdéskomplexumnak a megoldásához, melynek egy-egy része a művészi forma, a formák szabályai. továbbá a néző, aki érti, érzi, vagy éppen nem érti és nem is érzékeli ezeket a szabályokat. A tudomány a műalkotás minden összetevőjét jelnek tekinti, amely bizonyos információt, azaz tájékoztatást ad annak, aki felfogja. A völgy, a kert, a nyárfa, a bérei tető ilyen szójel, amely minden magyarul beszélő számára azonos információt. azonos tartalmat hordoz. A verssorokban elhelyezett mondatokat ismét jeleknek, bizonyos jelek összességének tarthatjuk, és ezek informatív tartalma ugyancsak érthető minden magyarul tudó számára. Eddig azonban még szó sincs művészetről, hiszen tapasztalhattuk: ugyanazt az információt más-más jelekkel, nagyjából más szavakkal és más mondatokkal is közölhetjük. Ezeket a je- leket-hangokat. szavakat, mondatokat, — gyermekekként a beszéddel, majd az iskolában a nyelvtannal megtanuljuk. Ám jelnek foghatjuk fel a rímet, a verssorok hosszát, lüktetését, a versszakok rendjét is. Művészi jeleknek. Többnyire ezeket is tanuljuk az iskolában; de ha valaki nem tanulja: hangzásuk révén, a hétköznapi beszédtől való eltérése miatt azok számára is felfogható, akik soha nem tanulták. így állunk az irodalommal. A festészet — vagy a színház, a film, a szobrászat jeleivel már komplikáltabb a helyzet, hiszen ezeknek a művészeteknek a nyersanyaga, amiből a jelek „készülnek”, már nem a szó, a mondat, hanem a kő, a fa, a fény. a szín és így tovább; s ezeket az anyagok-közvetítette jeleket már nem igen tanuljuk az iskolában. Am sok mindenre az élet, a gyakorlat is megtanítja az embereket. Elsősorban azért, mert a művek tartalmi információit viszonylag könnyű felismerni. Hogy a Mona Li- sa-képen egy nő van. meg hegyek és fák: nem kell senkinek elmagyarázni. S még bizonyos művészi jeleket is elég könnyű megszokni. Nem annyira a felismerésről van itt szó, mert arra külön nem nagyon van idf, s nem is biztos, hogy szükség van az egyes jelek egymástól elszigetelt felismerésére. Az egészet, a tartalmi és a formai információkká! együtt kell érzékelni, s legfeljebb a műítész, az esztéta dolga lehet, hogy utólag ezeket elemezze, elméletileg különválassza. Hogy mennyire automatikussá válik egy művészi megoldás, egy művészi jel elfogadása, arra van egy világhírű példa. A századforduló táján Londonban egy akkor megnyílt moziban egy olyan angol tiszt, aki korábban Indiában szolgált, s addig még nem látott filmet. mikor a vásznon megpillantotta az első premier plant, tehát az egyik szereplő fejének közeli képét, felháborodottan ugrott fel, rendőrért kiabált, merthogy a moziban levágott emberfejeket mutogatnak. Ma a 4—5 éves gyermek a tv előtt már rég nem csodálkozik ezen, tökéletesen érti, hogy itt nem levágott fejet lát, pedig nyilván semmit sem hallott a premier plánról, mint a filmművészet egyik kifejezési eszközéről. Ez a jel közkeletűvé lett. Igenám, de mi a helyzet azokkal a művészekkel, akik új jeleket találnak ki? A művészettörténet rendszerint éppen őket sorolja a legjelentősebb alkotók közé. Mivel új gondolatokat, új tartalmakat, új információkat akarnak közölni az emberekkel, s mivel a régi jeleket erre már nem tartják tökéletesen alkalmasnak — igyekeznek új jeleket kitalálni. Bizony, nehéz dolguk van. Mire ugyanis elég széles körben ismertté lesznek az új jelek, éppen elhasználtságuk miatt esetleg már kevéssé alkalmasak új tartalmak közlésére. Mert azt ugyancsak a tudomány, a nagyon szigorú és precíz kibernetika állapította meg, hogy minél több az új jel valamely információban, annál több új tartalmat képes közölni. Viszont az is igaz: ha minden jel új lenne egy információban, teljesen új tartalmat lehetne közölni vele, csak éppen senki az égvilágon nem értené — a jelek kitalálóján kívül. Ahhoz tehát, hogy az új jelek érthetőek legyenek, a régiekkel együtt kell alkalmazni azokat, így aztán az ösz- szefüggések segítenek eligazodni. Ám ha csupa ismert jelből áll egy mű — erre sok a példa! — akkor semmi újat nem lehet közölni a nézővel. S mivel a nézőtéren — mondjuk a mozik nézőterén, — soha nem komputerek ülnek majd, hanem különböző „jelfogójú” emberek, a művész mindig valamilyen arány kialakítására törekszik, régi jelek, régi információk, és új jelek, új információk között. Lehet, hogy a művész arányt téveszt. de az is lehet, hogy a néző kényelmes és rest az új jelekkel megismerkedni, nem megoldás, hogy sértődötten hátat fordítsanak egymásnak. A művészethez ugyanis három dolog kell: az alkotó művész, a jeleket hordozó műalkotás és a jeleket felfogó néző! Bernátb László Koszfa Roxáíie Nő, fallal '
