Békés Megyei Népújság, 1971. október (26. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-24 / 251. szám
* W&tarri, meri egyáltalán nem akart rágyújtani. A zsebemben kotorásztam, hogy níncs-e nálam gyufa, bár igaz, hogy nem dohányzóm, de miért ne lenne? \ „Mit szól hozzá, tudom." Mit is tud? Persze, persze. Azt, hogy mi a nevem. Na, erre azért kí- - vánesi vagyok, ha még nyaltig ülök is a pácban. „Akkor mondja". „Kíváncsi rá?" mondta, de hogy Honnan tudta, nem értem. Órája sem volt. Egyáltalán nem vott órája. És a fején nem volt haj, de mintha akkor kezdett rolni nőni, úgy láttam, igen, mire észrevettem a trükköt, már öt centis haja volt, és mire mondani akartam neki, hogy ezt meg hogy csinálja, akkorára már nem maradt csak tíz másodpercem. dole, ki beszél? Cseng'. Cseng. Cseng. „Halló!” „Maga az? Megismeri a hangomat?" ő volt! „Mit akar már meginti „Megmondom a nevét, maga örült I” Én. Örült. Persze, minden őrült azt hiszi, hogy normális, és a normálisak az őrültek. Már nem is érdekelt, mi a nevem. BolBukfencet vetek, tizenhármat Sass Ervin novellája szebbet a réginél. Persze, nem tudom, hogy szebb lesz-e, mert nem tudom a régit. Felhívtam a telefonszolgálatot. „Mondjon egy nevet, kis_ asszoni). Az enyém elfelejtettem.” „Elfelejtette? Milyen muris! Hogy csinálta?” „Csak mondjon. Akármit. Az lesz. Nézzen a naptárra, vagy az újságra.” „Nincs újságom. Naptáram sincs. Semmim sincs. Én nem is a telefonszolgálat vagyok. Csak egy téves kapcsolás.” Remek, Ez is sikerült! Téves kapcsolás. „Tudja mit? Ez is jó. Majd küldök magának egy képeslapot, és azt írom alá, hogy üdvözli: Téves Kapcsolás. Úármint én. Beleegyezik?” „Ebből elég volt! Feküdjön le, és aludja ki magát” ^g^mzóved tat az M TB igazság, hogy máig sem tu ■ J dóra, hogyan menekültem meg tőle. Va. toki ordítozni kezdett az utcán, hogy „nem láttak egy őrültet errefelé?!” Amikor meghallotta, feltépte az ajtót és lerohant. Csak úgy zengett a lépcsőház. Mintha fatalpú eipö lett volna rajta, pedig olyat csak a háború alatt gyártottak, mert az «olt az egyik csodafegyver, vagy mi a fene. Kevesebb bőr, kevesebb vaj, húzd meg a hózentréglit, hogy le ne essen a nadrágod, aztán jöhet • végső győzelem. Persze, egyre azt magyarázom hogy nem jött, hanem lerohant, illetve előbb feltépte az ajtót, aztán, rohant le, mert valami öblös hang ordítozni kezdett az utcán, hogy: „nem láttak egy őrültet errefelé?" Gyanítottam én, hogy nem egészen normális a pacák, mert amikor csengetett és beengedtem, csak vigyorgott, leült, tovább vigyorgott, és azt kérdezte tőlem, hogy megvan-e az újraoltási bizonyítványom, mert akinek nincs meg, az nem kap... Mit is nem kap? Fene tudja, hogy mit nem kap, de biztos valami fontos lehetett, amit nem leap, mert emlékszem, igen elkeseredtem és már éppen akartam kérdezni tőle, hogy az újraoltási helyett nem lehetne benyújtani azért a nagyon fontos valamiért a születési anyakönyvi kivonatomat, az is ér annyit, mint az újraoltási, szerintem. Csak vigyorgott, átszellemült képpel, és akkor vágta másodszor a sarokba a kalapját, amit le sem vett sokáig, fene tudja honnan szalajtották, hogy még azt se tudta, hogy ha leül az ember, akkor a kalapját is vegye le, vagy akassza fel az előszobában a fogasra. Mit tehettem, könyörgésre fogtam a dolgot, mert nem kellett neki az anyakönyvi kivonatom, a születési, már megijedtem, VMhnu* rtUBT«c montázs* hogy 8 halotti kellene neki, de egyelőre azt nem tudom prezentálni, akartam mondani, de újból csak felvihogott és azt mondta, hogy legfeljebb lepuffant, is akkor meglesz az is. Elő is vette a revolverét, de aztán nem puffantott le, csak rágyújtott vele egy cigarettára, mert kiderült, hogy nem is revolver az a revolver, hanem öngyújtó, csak a formája olyan, mintha revolver volna. Gondoltam, milyen érdekes, tényleg igy van, az életben is mennyi minden történik az emberrel, aminek a formája pontosan olyan, mintha az lenne, az a valami, aztán kiderül, hogy egyáltalán nem az, egészen máé. Végre leültem, gondoltam azért csak nem puffant le, de mondom, öngyújtó volt az m revolver, nem igazi dum-dum. A fo. tel diszgombja veszettül nyomta a hátam, de meg se mertem mozdulni, mert nem tudtam, jót teszek-e vagy rosszat, és nem szerettem volna felpaprikázni a vendégemet, akiről akkor jutott eszembe először, hogy azt sem tudom kicsoda, hiszen be sem mutatkozott és a végén még az is kiderül, hogy nem engem keres. „Kérem tiszteletteV’ kezdtem volna a felderítést, „nem lehetne esetleg azt is megmondania, hogy kit keres?” . „Magát” mondta, és felrakta a lábát az asztalra, ami nem volt különösebben nehéz művelet, mert alacsony asztal volt és üres, még hamutartót sem tettem rá, mert én nem dohányzóm, az ilyen pacákok meg nem kapnak hamutartót, határoztam el kellő magabiztossággal. „Engem?" kérdeztem, „és tetszik tudni, hogy engem hogy hívnak?” Eldobta a cigarettát, szivart szedett elő. Meg (gy másik re col o ’rt. A fene se izgatta magát, gondoltam az is egy öngyújtó, csak a szivarhoz másikat használ. De rámfogta. Vagy nem akart rágyújtani, mindegy, rámfogta, ez tény, és borsózni kezdett „De mennyire! Elvégre szeretném tudni, mi a nevem?” ,Jdert nem tudja, igaz?”' Már éppen ki akartam röhögni az ürgét, amikor rádöbbentem, hogy tényleg nem tudom, hogy hívnak. Meg kell hülyülni!! Egyszerűen elfelejtettem. A könyvespolcra néztem, nincs-e valamelyik könyvem kinyitva, és az ex- librisről azonnal meglátom, hogy is hívnak? De mind be volt csukva. Szépen, katonásan, fegyelmezetten, egysoros vonalban sorakoztak egymás mellett. Illedelmes, okos könyvek voltak, nem teregették ki magukat, mint valami pu- hány öregember a strandon, vagy he-he, valami kis csaj, ugyanott. „Tudja, vagy nem tudja? r Megrémültem. Ki lehet ez a valaki? És miféle hatalma van rajtam, hogy arra kényszerít, hogy elfelejtsem a saját nevem7 „Kérem, izé... Minek az magának?" „Itt csak én kérdezhetek. Értjük egymást? Mi a neve?! Elfelejtette?!" Töredelmesen be kellett vallanom... úristen! Ez vallatni akar? Mit csináltam én? Kinek ártottam én? Tudtommal semmi olyat nem tettem.; J „Egy percet adok. Ha nem mondja meg a nevét, lelövöm.” Krimi, tiszta krimi, gondoltam, de gyorsan az órámra néztem, amelyen a másodpercmutató éppen akkor haladt át a 12-es felett. Ketyegett ötöt, és mire felocsúdtam, már csak negyven másodpercem volt arra, hogy kitaláljam a nevemet, és megmondjam neki. De kinek? Ki ez Üt? Elővette az öngyújtórevolverét és rágyújtott a szivarra is. Aztán hol a szivart szívta, hol a cigarettát. Közben már csak harminc másodpercem maradt. Sőt, huszonhét. De mire láttam, hogy huszonhét, már csak huszonhat volt, és mire a tudatomig eljutott, hogy ez roppant kevés arra, hogy kitaláljam mi a nevem, mindössze huszonnégy másodpercem volt. Szívta a szivart, aztán a cigarettát. „Húsz másodperce van” „Tíz. Nos? Ki veler „Nem tudom” nyögtem, összeroskadva, és vártam, mikor lő, vagy történik-e végre valami csoda, meg minden, és megszabadulok ettől az embertől, vagy mi az ördögtől, aki sakkban tart azzal, hogy mondjam meg neki a nevemet, de elfelejtettem, egyszerűen elfelejtettem. „Három másodpercr” mondta, és rámemelte 8 revolverét. Az a kis, fekete kör, ott a cső közepén, az lesz a pont az életemen, meredtem rá, és felkaptam a fejem. „Legalább mondja meg előbb!” kiáltottam rá dog voltam attól is> hogy őrültnek nevezett. Tudtam, hogy ő az őrült. És már ez is csoda, nem? „Mondja, ha ez jó magának.” Szuszogott, nem szólt. „Mondja már, és hagyjon a fenébe, érti?!” Nem szólt. „Mondja már! Ki vele!” „Ördöge van..» Én is elfelejtettem.” Aztán kattant a telefon, valahol ötven vagy kétezer méterre tőlem letették a kagylót. Végeredménybe* teljesen mindegy, mi a nevem Majd kitalálok valami újat, Letette. A csend körülfolyt, mint a jó meleg víz a kádban. Délután volt. Legalábbis azt hiszem, Mert később este lett, és másnap meg reggel. Aztán délután, este és megint reggel. Harmadnapon tálán becsenget valaki hozzám, és megmondja azt is, mi a nevem. Akkor majd bukfencet vetek, tizenhármat, mert olyan lesz miniden, mint gyermekkoromban volt, a jó illatú bodzafa lombjai közt, ahová csak azért bújtam, hogy keressen meg valaki. „Mondja meg!" „Egy másodperc!" „Mondja meg!” Akkor kiáltotta el magát egy öblös hang az utcán, hogy „nem láttak egy őrültet errefelé?!” * Nem is tudom, hogyan történt. Lehet, hogy felkiáltott, aztán feltépte az előszobaajtót, és lerohant a lépcsőn. A cipője úgy csattogott, mintha fából lett volna a talpa, aztán megdördült lent az ajtó, és csend lett. Hallgatóztam. Csend. Egyszercsak megint hallottam egy öblös hangot, „hé emberek, nem láttak egy őrültet errefelé? Keressük!” Sokáig ültem még mozdulatlanul és örültem anANYA Szokolay Károly Gyöngédség szegfű-rétje, illat, bédíté balzsam, ismerős ezer éve; a párna is alattam. Gyermekálmok mögött a biztonság hű tornáca. Lendülök, mint a hinta, de kezed visszarántana. Bűvös szavakkal étetsz, közönséges szavakkal, jajok között megértesz, nézésed is vígasztal. Élet mindentudója, pobárvíz-egyszerűség, virágrét, majd anyóka, leszel töpörödöttség. nak, hogy élek. Aztán lehúztam a rolót, a szobába kellemes, meleg színek költöztek. Körbesétáltam az asztalt, megálltam a könyvespolcnál. Igaz is, nézzük csak, mi a nevem? Megnéztem az egyik könyvet. Az ex-libris nem volt benne! Levettem egy másikat. Abból is hiányzott. Aztán a nar módikat. Abban sem volt! Mi ez? Miféle őrültség? Kirohantam az előszobába. Az ajtón, ott a névtáblám! Csak két facsavar helye volt ott. A táblát leszerelték róla. De ki?! Es miért?! Visszavánszorogtam a szobámba, és leroskadtam a fotelba, abba, ahol az előbb, pár perce az az őrült ült és szivarozott. Valami történt velem, ez tény. Elfelejtettem a nevem. Most meg a telefon! Nem veszem fel. Mit monDe akkor is a régit Gyermekkor szegfű-rétje. Nyárvégi álom éli benned magát a nines vége. Világom fényes napja, árnyba bújtam előled, de hazahivogatva árad a dal belőled. Csupa-csupa lemondás Keserű megszedett rét! S a remény mégis folyvást: szelíd örömöd lesz még! Hű szív, barát, legértőbb, vérem zúgó folyója. Embert földön legféltöbb, anyácska, hű anyóka.
