Békés Megyei Népújság, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-08 / 186. szám

Emlékeznek Cigány Zsuzsára?

Amikor 10 nappal ezelőtt a csabai állomáson leszállt a vonatról, észrevette, hogy egy fiatalember leplezetlen érdeklődéssel figyeli.

— Tetszem magának? — kérdezte az asszony, aki egyébként először járt Békéscsabán. A meglepett, fiatalember kérdésre kérdéssel válaszolt.

— Nem maga szerepelt a ívben? Nem maga a Cigány Zsu- zsó?

— De bizony én vagyok! — vallotta be nem titkolt büszkeséggel.

— Akkor, hadd gratuláljak. Maga minden pénzt megér!

— Azért nincs neíkem soha egy vasam se...

Ilyen ember Bácsi Zsuzsanna. Barátkozó természetű, közlékeny és néha harsány. A vaskosabb tréfákért sem megy a szomszédba. Talpraesett válaszaiban, mindent kommentáló észrevételeiben van egy csipetnyi báj, sok humor, s valami olyan mélyről jövő szomorúság, amely csak a sokat próbált emberek sajátja. 44 éves, de idősebbnek látszik. A cigány nők korán nyílnák, hamar virágzanak.

Aki látta a róla szőlő tv- fiknet ,az biztosan nem felejtette éL

— Hát tehetek én arról, hogy cigánynak születtem? Hát tehetek én arról, hogy nincs protekcióm? ... Értsék meg, hogy ember vagyok, dolgozni szeretnék, családi köröm van, őket is segítenem kell, szegény vagyok, élni akarok! Engedjenek élni.

A június 10-én bemutatott dokumentumfilm nagyszerű alkotás volt. Nemcsak azért, mert készítői roncsolás nélkül metszettek ki egy darabkát a nagysorsú emberek különös világából, hanem azért, mert sok ezer nézővel megismertettek egy többre vágyó, s többet érdemlő és sorsáért tenni is akaró asz- szonyt

De hogyan került Cigány Zsuzsó Békéscsabára?

A meglehetősen nagy port kavart tv-riport után. rengeteg levél érkezett Monokra. Az egyik Békéscsabáról küldött borítékon ez állt: Zsuzsó asz- szony (A tv-riport nyomán) Monok, Borsod megye.

A levél így szólt:

„Kedves Zsuzsa! Nagyon megsajnáltam, amikor a tv-ben láttam, hogy nincs foga és pénze sincs, hogy megcsináltassa. Ezért én elhatároztam, hogy meghívom ide a rendelőmbe és teljesen ingyen, minden költség nélkül pótolom Magának. Ez egy kis kirándulás lesz Magának. A költségeket én vállalom, szállásról gondoskodom. A mellékelt válaszborítékban írja meg, hogy mikor tudna jönni és körülbelül mennyibe kerül az útiköltség. Kérem a pontos címét is, hogy tudjam, hová küldjem a pénzt. ígérem, szép fogakkal fog haza menni. Július 5-től 20-ig szabadságon vagyok, de máskor a rendelkezésére állok.” Kovács József, fogász, Békéscsaba.

— Három levelet kaptam a doktor úréktól. Ha lesz pénzem, mind a hármat bevágatom és kiteszem a falra. Olyan lesz ez nekem, mint másnak a diploma.

Zsuzsó asszony válaszolt és néhány nap múlva Csabára utaCigány Zsuzsi mosolyog

zott. Nem várták az állomáson, de azt megírták neki, hogy a 9-es autóbusszal menjen a főtérig és ott kérdezősködjön. Könnyen megtalálta a házat. A doktor úr és a nagyságosasszony — mert csak így hívja a háziakat —, nagy szer tettei fogadták. Együtt étkeznek és a vendég napi 10—20 forint zsebpénzt kap. Egy használaton kívüli rendelőben lakik. Amikor vendéglátóiról kérdezőm, sírni kezd. Nemcsak a rosszat, hanem a jót i® nehéz könnyek nélkül elviselni.

A doktori cím nélküli doktor úr vele olyat tett, amit soha sem tud meghálálni.

— Ha ötösöm, vagy csak négyesem lenn« a lottón, de tudnám én, hogy mi vei ajándékozzam meg!

Bácsi Zsuzsanna, úgy tűnik, most boldog. Fogatlansága, szégyenlős mosolya látszólag védtelenné teszi, de a háziak figyelmessége és az utcai járókelők közötti népszerűsége önbizalmat ad neki.

— Sokan megállítanak és gratulálnák. Azt mondják, hogy jól játszottál a tv-ben, Zsuzsó.

A monokiakfcal azért gyűlt meg a baja, mert ország-vjlág előtt kiteregette, hogy a köz- f ségben nem kapott munkát. Az óvodába például azért nem vették fel vízhord'ónak, mert rém volt meg a nyolc általános iskolai végzettsége. Próbált kapálni a tsz-ben, hónapokig volt háztartási alkalmazott Pesten, de nem fogta a hely.

— Azt mondják a cigány vér, nyugtalan vér. Lehet, hogy így van. De én már nem tudnék sátorban lakni, két téglán főzni, folyton csak vándorolni. Nékem házam van. Kis ház, az igaz, de belülről meg lehet nézni. Tisztaságot, rendet tartok én ott. Szeretem a szépet, szeretek olvasni...

Hiába tanácsolná bárki — ezt tette egyébként sok levélíró is —, hogy hagyja ott Monokot, próbáljon máshol szerencsét. Zsuzsó asszony nem akar elmenni Monokról. Nem mehet el, s nemcsak azért, mert beteg anyjáról is gondoskodni kell.

— Egyedül élék. anyám beteg szegény. Külön mentem a férjemtől, s most nagyon szegény vagyok. Mit tudják ezt azok, akik nem prólbálták.

Bácsi Zsuzsanna 44 éves cigányasszony egy évet és négy napot járt iskolába. Ám sokkal többet tud, s főleg többet érez abból, amit a közvélemény „a cigányprobléma” címen tart számon. Zsuzsó asz- szony inkább szeretne dolgozni, gyerekeket nevelni, olvasni, énekelni, szóval élni az átlagember életét, mint a közérdeklődés kétes dicsőséget adó ref- léktorfényében a cigány-ügy koronatanújaként szerepelni.

Amikor néhány héttel az ominózus tv-film után egyik országos napilap riportere Monokon járt, mindenkivel beszélt, csak ővele nem. Én viszont itt, Békéscsabán csak vele beszéltem. Még a jólelkű

Haját erőből

békéscsabai fogászt sem kérdeztem meg, hogy miért ajánlotta fel segítségét.

Három egymást követő délután találkoztam Bácsi Zsuzsannával. Sírva, nevetve mesélte életét. És énekelt. Azt a dal, amelyet ő maga költött.

Monokon is lehullt a hó,

Jaj de fázik Cigány Zsuzsó.

Nincsen kendőm, se kabátom

Nincsen senkim a világon...

Ügy beszélt, mintha mesét mondana: a földszagú putrikról; a cigarettára és kenyérre alig futó 10 forintos kölcsonök- ről; a férfiakról, akik szerették és akiket ő szeretett; néhány hónapos korban meghalt gyermekéről; az anyjáról, aki 10 gyereket hozott a világra, s közülük csak három nőtt fel; beszélt a keservesen szerzett pénzből vett könyvekről; Semmelweis Ignácról, akinek betéve ismeri életét; mesélt a mo. noki szeméttelepről, amelyből ők csináltak rózsadombot; a jegyző úrról, stkitői gyerekfejjel lett anyává, s mesélt, arról a még mindig fel nem adott elhatározásáról, hogy szülésznő lesz, még ha a világ ösz- szedül is .

Mesélt, meséit, s kimondatlanul is kimondta azt a sokezer aikon mógcsak most formálódó kívánságot, hogy együttesen kell lerombolni azt a falat, amelyet a közöny és a bizalmatlanság emelt a Cigány Zsuzsák köré.

Brackó István

S

okasodnak a híradások, tu-i datják: összefog a gyár és tanács, termelőszövetkezet és állami gazdaság, települések keresik az erők észszerű koncentrációjának módjait, termelőüzemek vágnak neki fejlesztési beruházásoknak saját pénzforrásaikra támaszkodva... Sokasodnak a híradások, bizonyítván, a saját erő, - a helyi kezdeményezés előtérbe került, szerepe, fontossága növekszik,, egy-egy terület fejlődésében- Á gazdasági reform természetes következménye e folyamat kibontakozása, s ahogy telnek a hetek, hónapok, úgy bizonyosodik be, hogy áldásos következmény is. Sokakat megtanít jól sáfárkodni az adott lehetőségekkel, erőforrást teremt arra is, amire az ország nagy bukszájából már nem futotta.

A példa mindig jó lámpás, öt község küzdött az egészséges ivóvíz előteremtésének gondjával. Valamennyi pénze mind az ötnek volt, de csak annyira futotta volna, hogy egy-kót mélyfúrású kút elkészüljön, s némi vezetéket kapcsoljanak rá. Az egyik település tanácsülésén hangzott el a kissé bátortalan javaslat: mi lenne, ha... Persze, akadtak tamáskodók, akik legyintettek. Ugyan. Azokkal, meg amazokkal? Ne nyújtsuk a dolgot. Ha vitákkal, ha megtorpanásokkal is, de eljutottak végül oda, hogy az öt község közösen regionális vízmüvet épít, bővizű kutakkal, gerincvezetékké!, leágazásokkal. S az okos tervet hallva megmozdultak mások is, központi forrásokból is jutott támogatás; a vízmű épült. Ahogy — szerencsére — gazdag a példatár másféle esetekkel is. Van, ahol a tanyai iskolák villamosítása teremt összefogásit, másutt a termelőszövetkezetek építenek közösen tejfeldolgozót, kisebb vágóhidat, a vállalat ad csinos summát a tanács lakásépítési terveinek megvalósításához... Beigazolódik, hogy sokféle mód, lehetőség erő rejlik „odalent”, csak olykor biztatás. bátorítás, keil, éljenek is velük. No rneg az eseleges akadályokat elhárító

rendelkezések; jogszabályok* gazdasági terélők, s nem utolsósorban: az önállóságot tisztelő, támogató felsőbb vezetés.

L éhet-e társítaná a központi akaratot és a helyi szándékokat? Volt idő — nem _ is rövid. —. amikor szük- ségszerűen és szinte kizárólagosan a központi akarat diktált, még abban is, amiben bizony a helybeliek okosabbak, jobban tájékozottak, a realitáshoz közelebb állók voltak. Mostanában kezdünk eljutni oda, hogy ami központi kérdés, azt eldöntik a központi szervek, ami helyi kérdés .abban meg azok mondanak Igent meg nemet, akik a legilletékesebbek: a helybeliék. A demokratizmusnak újabb, s nem is alacsony lépcsőfoka ez, amire manapság már sok helyen örömmel fellépnek. A saját erő nemcsak gazdasági forrásokat nyit meg, hanem politikai, társadalmi hatása, befolyása is kedvező. Mert igaz, jó dolog, nagy dolog, hogy a gyár ,a vállalat hozzájárul a lakásépítési tervek megvalósításához. Ahogy jó a szövetkezeti közös vállalkozásként létrehívott sütöde, tejüzem, csirkegyár, lendít az ügyön, ha minden helybeli termelőüzem is részese a csatornázásnak, s így tovább. Az e forrásból származó százezer és millió forintok annak mai létrejöttét szavatolják, amire a közös pénztárból csak holnap vagy holnapután jutott volna.

M

ondják: utólag könnyű okosnak lenni. Nos, cáfoljunk rá a szólásra. A saját erő, a helyi kezdeményezés friss, új hajtás gazdasága és társadalmi értelemben egyaránt. A drága idő vesztegetése nélkül legyenek okosak mindenütt most, s ne utólag. Vizsgálják, kutassák módját útját — fellapozva a választások időszakában készült jegyzetfüzeteket is — hol kínálkozik alkalom az összefogásra, az erők egyesítésére, a külön gyengék, az együtt erősek mint ezt egy tanácselnök megfogalmazta — szövetkezésére.

M. a

ÉTITÁRS

^ annak nekünk csodálatos dolgaink! Ilyen például a 15 forintos kötelező reggeli a szállodában. Egész életemben arra törekedtem, hogy minden nap reggelizzek, ha csak lehet, de ha a dolog kötelező, az ember meggondolja. És mi van, ha diétáznom kell, vagy ha — mint egyikmásik költő — hajnalban vacsorázom és reggel még nem tudok enni? Nem számít, a reggeli kötelező, eszi, nem eszi, másképp nem kap szobát. Ravaszul azt is megjegyeztem, hogy már a reggeidzés előtt elutazom, mire udvariasan közölték akkor megkapom a reggelit hideg élelemben. Így is történt. Ám ennek sajátos következményei lettek. Két napomból, hivatalos kiküldetésben, egyet Csabán, egyet pedig Orosházán kellett tölteni, így aztán a jó öreg Csaba szálló kötelező reggelijét kiküldetésem másnapján, az orosházi vonaton kezdtem majszolgatni, növekvő érdeklődéssel, nem annyira a Mackó-sajt, meg a lekvár, mint inkább a finom csabai kolbász, meg a jóízű fehér kenyér miatt. Akkurátusán el is költöttem a kötelező reggelit — soha nagyobb csapás ne érjen — mikor átellenből egy idős parasztbácsi borosflaskát nyújt felém:

— Ha meg nem sérteném, húzza meg, mivel hát épp most reggelizett.

És kihúzza a dugót a még érintetlen üvegből. Kicsit megil- letődtem ettől a pár keresetlen, barátságos szótól és meghúztam az üveget. Jóízű rizling volt, itatta magát, meg csúszott is

volna a kolbászra, debáit nem illik visszaélni a vendégbarátsággal. Talán vagy ötödét kortyolhattam le a bornak, aztán megköszönve a ' kedvességet, visszaadtam, az üveget. És most már jobban szemügyre vettem úti társamat.

Feketeruhás, fehéringes; csizmás, kalapos, soványarcu, őszhajú parasztember volt. Kíváncsian vártam, ugyan miket mond majd.

— Tudja, a szabadságomból egy hetet minden nyáron a ve- jemnél töltök. Ilyenkor mindig viszek magammal az útra egy ilyen kis flaskát, ezt, míg a vonatozás tart elszopogatom.

Nem a fiaskóra figyeltem fel ilyesmi mindenkivel megesik. Hanem a parasztember nyári szabadságára. No hiszen egy idő óta, ahogy mondani szoktuk: a mezőgazdaság szocialista átszervezése, a szövetkezetek megszilárdulása, a szövetkezeti tagok helyzetének javulása óta nem újdonság már ez sem, de találkozni a konkrét újdonsággal mégis érdekes. Enyhén szólva. Ha nem félnék a dagályosság vádjától, azt is mondhatnám, hogy történelmi pillanat. Kezdtem az öreget vallatni.

— A dobozi Petőfi Tsz-ben vagyok nappali őr a sertések mellett...

Ha ezt egy városi flaszterkop- tatóból lett tsz-tag mondja, nem csodálkozom. De hogy ez a vir- tigli falusi parasztember így körülírja a disznópásztorkodást, magyarán a kondásságot, azon

kicsit meglepődtem, fis megint

elébe bukfenceit az élet, .meg az én saját életem ellentmondása. Az óét a kondásságot mire se tartotta a múltban. A Rózsa Sándorok, meg más irodalmi kalandhősök is jobbadéra juhászok, meg csikósok közül kerültek ki. Csordásokról, kondásokról nem igen szólt a krónika pedig nékik is volt mivel birkóz- niok kint a mezőkön, tavasztól őszig. Hozzám meg különösen közel állt a kondásság, mivel nagyanyám falujában, nem messze az ő faluszéli házától, volt a kondás gyerekszemnek csodálatos kunyhója, a kunyhó előtt bográcsban főtt a jó lebbencsleves, a nyálam mindig rettenetesen csörgött, ha főzni láttam a kondást, már a hagymavágásnál, már a krump- liszeletelésnél kiguvadtak a szemeim, nem is beszélve a sercegő szalonnáról, a paprikától pirosra színeződő, fortyogó patakvízről... Ma már tudom, hogy gyerekkorom hamis idillje volt ez is, s a kondás, aki a nyáj után zavarta kutyáját, miközben ő a bográccsal téfblábolt, sokkal kevésbé volt szuverén úr, mint amilyennek én gyerekszemmel láttam.

De térjünk vissza utitár- samhoz. Az öreg látta, hogy akadékoskodom kicsit magamban az ő hivatalával. Magyarázkodott:

— Szóval a darát átveszem, összeszedem a zsákokat, vizeit szívatok, no hát így...

Persze, persze, gondoltam a gépesített állattenyésztés korában ez is másként van már, ezért érthető ha az öreg nappali őrnek mondja magát.

— Van vagy 150 anyakocánk,