Békés Megyei Népújság, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
I A TENGERNÉL Szakonyi Károly tárcanovellája ta a poharát, de nem ívott. — És maga? Maga mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? — Hát én egészen mással — nevetett Bertalan. — Bőrdíszműves vagyok, egy szövetkezetben dolgozom. Kijártam a nyolc általánost, aztán elkezdtem ezt a szakmát, nem bántam meg. Elég jól keresek. Néhány év múlva megnősülök, de most még utazni akarok egy kicsit, mert aztán, ugye, lakásra kell a pénz, meg mindenre... — elhallgatott, mert a hölgy a német családot figyelte. A pincémő eléjük rakta az italt; a rádiózó lány máris ajkához emelte a szalmaszálat, de a mamája észrevett valamit a pohár szélén, méltatlankodva kapta el a lánya elől; aztán megnézte a saját poharát is, meg a férjéét is, és hevesen magyarázott. A férfi várt egy kicsit. A pincémő ott állt sértődötten, de amikor a pillanatnyi szünetben a férfi rámutatott a poharakra, szó nélkül visszarakta őket a tálcára és megkerülve az asszony kinyújtott lábát, engedelmesen új italokért indult. — Ismerem őket — mondta Bertalan. A hölgy döbbenten kapta fel a fejét: — Ismeri... őket? — El is kereszteltem őket Dieseléknek... — nevetett Bertalan. — Akkora jachtjuk van, amekkora a hangjuk. Éppen így balhéztak a fagylaltossal is, délelőtt Ott kinn a parton. A csemetéjüket fotózták azon a sziklán, amelyiken az a partizán emlékmű van. A fagyialtos ott állt a kocsijával, elzavarták. Belelógott a képbe. A lány ült a márványtáblán, és az apucija fotózta. — Talán jobb lenne, ha elmennénk innen — mondta a hölgy. — Csak megisszuk ezt a kis bort — mondta Bertalan. — Persze, maga csak maradjon nyugodtan. — Nem, nem — mondta Bertalan. — Szívesebben sétálnék egy kicsit. Fél hétkor indul vissza a busz leiéibe. — Mégsem! — mondta a hölgy. — Mégsem megyünk el innen... — De ha akarja— — Csak nem ijedünk meg tőlük? — Na nem, nem... — mondta Bertalan. Nem egéA hajnalodó égen Pardi Annái köntösét szövi az éjszaka suttogás és sikoly a fonala s rádakasztja mint halálodat egy nap kiesik egy küllő a hold szekeréből nélküle rohannak tovább a kerekék a hajnalodó égen infravörös nyugtalansággal mégegy szer felizzanak a föld tájai kirakatok divatos ruhájú próbababáinak t tekintete a tekinteted karjuk mozdulata titkol valamit derekuk középen kettészelt a ruha alatt parókájukban megremegnek a papirvirágok a hajnalodé városban egyedül ők emberszabásúak nappal minden rendben van a haláltól sem félsz időd sincs gondolni rá / szen értette, hogyan gondolja a hölgy. — Miért ijednénk meg tőlük? Tölthetek? — Töltsön. — Jó kis bor. — Nem értek hozzá. De most jólesik. — Egyszer szeretném hallani, amikor hárfázik. Majd megmondja, hogy hol lehet meghallgatni. — Sehol. Már nem hárfá- zom. De ne beszéljünk róla. Inkább nézzük a tengert. De ha untatom, ne zavartassa magát. Ha kedve van sétálni... — Bocsásson meg — mondta Bertalan. — Én nem foglalkoztam soha zenével. Csak szívesen meghallgattam volna. — Már több mint két évtizede nem játszom. — Soha? — Egyszer még megpróbáltam. De nem szeretek erről beszélni. A háború alatt... Maga mikor született? — Negyvenhétben. — Tehát amióta maga él, én már azóta nem hárfázom többé. És hangversenyre sem járok. A rádiót is kikapcsolom. — Ilyet még nem is hallottam — mondta Bertalan. — Na, igen — mondta a hölgy. — Ez nem is helyes, tudom. És maga biztosan 1« </**/H* ;-ni H Lj Alexin Andor A Pipis-malom Orosházán meg sem értheti. Auswitz- ban voltam. Auswitzról hallott, nem? — Igen, tudom. — Volt ott egy tiszt. Német tiszt. Munka után kiállított minket a barakkok elé. Télen. Prémekben volt, nagy bundás csizmában. Mi meg csaknem meztelenül. A hóban. Egy óra hosszáig kellett kinn állnunk mozdulatlanul. Ö meg fel-le járkált előttünk és suhogtatta a korbácsot. Aztán ez a tiszt megtudta, hogy hárfamü- vész vagyok. Szerette a zenét, magához rendelt, hozatott egy hárfát és kottákat... és mindennap játszanom kellett neki a tiszti étkezdében. Csak 6 volt benn, ült egy fotelban, Háttal, csak a tarkóját ^láttam, fta abbahagytam, hátrafordult, intett, hogy folytassam. Most már érti? Ugye, nem. £7 s akkor megfogadta?... — Semmit sem fogadtam meg. Csak egyszerűen nem ment aztán. Amikor hazatértem, megalakult a zenekar... tanítani is akartam, de nem ment. Hányingerem támadt. Nem értettem... sehogy sem értettem, hogy kínozni is tudott bennünket, meg a zenét is szerette. Képtelen voltam megérteni. Abbahagytam. Törtem rajta a fejem, de nem tudtam magyarázatot találni, inkább elfordultam az egésztől. Nem egészen érthető, ugye? — Biztosan van valami magyarázat... Valahogy meg lehet fejteni. Csak azért mondom, mert mindent meg lehet fejteni. Ügy gondolom. — Nem tudom. Megromlott bennem az egész. Kész. Végeztem vele. Dieselék már a tengerben voltak. Egyszerűen levetkőztek a venléglői asztalnál és bemásztak a tengerbe, lubickoltak kinyúltak a sziklára az Agfáért, fényképeztek — s közben bömbölt a rádió. A pincérnő a part szélén guggolva szolgálta ki őket jeges italokkal. — Na, igyunk még egy kortyot — mondta a hölgy, — aztán felejtsük el az egészet. Régi história. Inkább nézzük a tengert, meg ezt a szép kis várost a hegyen. Ja, igen, a dómról akartam mondani magának valamit De mit is? ciciben találkoztak I először: a turista irodában. Bertalan szobát keresett, kétségbeesetten magyarázott, de a tisztviselőnő a prospektusokkal megrakott íróasztal mögött sajnálkozva vonogatta a vállát, hogy nem érti. — Egy kis szobát a tengernek Ne legyen drága. Niksz drága, nem érti? Zimmer! . — Ja, ja, zimmer — bólintott újra türelmes mo- sollyol, a tisztviselőnő. — Bitte... — és mutatta a címet, de Bertalan a mellékelt vázlatos térképen látta, hogy az egészen más helyen fekszik, mint ahol ő szeretné. Törölgette izzadó homlokát; fullasztó hőség volt, szeretett volna végre felüdülni, a tengerre vágyott a fárasztó éjszakai vonatozás után. — Niksz jó — mondta kínlódva. — Maré! Tenger! Egy szobát a tengernél ... — Aztán széttárt karral: ...A fenébe! Hogy nem tudok se németül, se olaszul, se... — Tekintetét megakasztotta egy őszhajú hölgy barátságos mosolya. Egy pillanatig várt, aztán meglobogtatta magán testére tapadó ingét: Elszúrom itt ezt a drága napot! — Majd én segítek, fiatalember, ha megengedi — szólt az őszhajú hölgy. — Én is most érkeztem, éppen szobát keresek... Olcsó legyen és a tengernél? Majd én megmondom nekik, értek horvátul... így ismerkedtek meg. Aztán néhány nap múlva találkoztak a parton, köszöntötték egymást, a hölgy érdeklődött, hogy jó szobát kapott-e Bertalan, igen, mondta ő, köszöni a segítséget, igazán elsőrendű hely, az ablakból Rijekáig látni, a kertben fügefák-. Többet nem is látta a hölgyet, csak most itt, Rovnijban. — Nicsak! — szólította meg Bertalant, amikor az öböl partján épült vendéglő teraszán találkoztak. — Talán átköltözött Rovnijba? — Á, csak átugrottam a reggeli busszal, borús volt az idő, gondoltam, esni fog, inkább kirándulok... Szabad leülnöm, vagy vár valakit? — Ó, kit várnék? Foglaljon helyet, legalább nem üldögélek olyan árván. Már két napja itt vagyok az egyik kis hotelben, talán este továbbutazóm, nem is tudom. Szép ez a város, a kikötő mögött — látta? — akárcsak Velence. Persze, mint egy képeslapnyi Velence. Volt már Velencében? — Még soha — ült le Bertalan. — Ez az első külföldi utam. — Körülnézett. — Lehet itt valamit enni? — Hát persze! Csupa jó falat, csupa csemege. Osztriga, kagyló, rák, hal... Én osztrigát ettem, kitűnő volt. — Az osztrigát nem merem — nevetett Bertalan. — A rákot sem. Soha nem ettem ilyet. — Hát akkor talán halat. A makréla nagyon ízletes. A pincérnö már ott vol! mellettük. — Igen, talán azt — mondta sietve Bertalan. — Kérném szépen — nézett a pincérnőre. — Bitte? — Hagyja csak — mondta a hölgy. — Majd én megrendelem. Olaszul beszélt, lágyan, dallamosan. Amikor magukra maradtak, azt mondta: — Azonnal németül szólnak az emberhez. — Nekem aztán mindegy — nevetett Bertalan. — Én csak dadogok össze-vissza, meg mutogatok. De maga nagyon szépen beszél olaszul. — Szépen? — mosolygott a hölgy. — Nem hiszem, hogy szépen. Németül sokkal jobban beszélek, de ha csak tehetem, inkább más nyelven értetem meg magam. — A tenger felől meleg szél áradt, édeskés szagot csapott a partra: a kerek, tojásdad kavicsok közé vetődött moszatok, máló testűek émelygős szagát. A hölgy elnézett a viz fölött: — Nézze csak, innen szép igazán. Látni az egész hegyre épült várost. Mint valami darázsfészek... egymás hegyén-hátán a házak és körül a tenger. Valamikor sokat jártam Olaszországban. — Sokat utazott? — Hangversenyeztem. — Áhá — mondta Bertalan. — Hárfáztam. Hárfamfl- vész voltam... talán. Na, itt a makrélája. Jó étvágyat. A pincérnő elrendezte Bertalan előtt a terítéket. Egy kis üvegben vörös bort tett eléjük. — Megkínálhatom a borból? — kérdezte Bertalan. — Egy kortyot Köszönöm. Csak egyen nyugodtan, én már ebédeltem. Bertalan nekilátott: — A, hisz ezen fokhagyma is van! Nagyon jó! A hölgy hátradőlt a nádszéken. Könnyű nyári ruha volt rajta, vállán stóla. Rövid ősz haját a ruha színéhez illő szalag szorította le. Megkóstolta a bort — Egészségére! A fiatalember udvariasan bólintott, de látta, hogy a hölgy tekintete megrebben, kezében félúton megáll a pohár, valakit észrevehe- tett a bejáratnál. Ám akkorra már Bertalan is hallotta a hangos német szavakat, hátrafordult. Hárman érkeztek: egy ötven év körüli magas, vállas férfi sport tengerész öltönyben, kopaszodó fején fehér matrózsapkával. Elhízott, ékszerekkel teleaggatott nő követte; s mögöttük egy miniszoknyás, csontsovány lány lépkedett unottan, alakjához nem illő hatalmas Philips táskarádiót cipelve. Végigvonultak a teraszon, másokkal mit sem '-ődve, a vendégek feje fölött kiál- tozgattak át egymásnak. — Papi, papi, komm, komm!... — a lány a partszegélyhez közeli asztalnál telepedett meg, de amazok még válogattak. — Das ist gut? — Aber, Gerhard... — Ó, ja, ja, Hilda, dort... — Papi, mammi, komm! Komm hier! — A család végre a lány kívánságára a partszegély mentén telepedett le. Átrendezték a székeket — az egyiket a nap iránt, a másikat az árnyékba állították. A férfi szitkozódva egy képesújsággal csapdosta az abroszt, a földre szórta a hamutartóból az ott maradt csikkeket; a lány bekapcsolta a rádiót, v'gigre- csegtette a keresőt az állomásokon; vad zenét fogott, hátravetette magát a széken és sovány combjai közé ejtett kézzel tapsolt a muzsika ütemére. pincérnő azonnal Ä ott termett mellettük. A férfi félvállról, türelmetlen hangon rendelt, aztán széthajtogatta a képesújságot s beletemetkezett; ékszerekkel teleaggatott neje fintorogva beleszimatolt a levegőbe, áttelepedett a szomszédos székre, de ott sem ült nyugton, kibontotta tokjából az Agfa fényképezőgépet és célpontot keresett, de elégedetlenül fejfújta az arcát, aztán megkocogtatta a képesújság hátlapját, hogy a férje sürgesse a pincérnőt, hozza már a jeges italt. A hölgy végre letette a poharat az asztalra; Bertalan figyelte: a pohár meg- döccent, a hölgy keze kissé remegett.De mire a fiatalember az arcára tekintett, már mosolygott: — Na, ugye, jó a makréla ? — Aztán mielőtt Bertalan válaszolhatott volna: — Egyszóval ez a dóm, ott fenn a hegyen ... — Egy pillanatra lehúnyta a sze-> mét, arcáról eltűnt a mosoly, el is sápadt, de máris feltekintett újra: — Tudja, az a dóm... jaj, mit is akartam mondani? Szörnyű ricsajt csapnak ezek — bökött a villájával a németek felé Bertalan, aztán zavartan elhallgatott, mert látta, hogy a hölgy rosszalja az illetlen mozdulatot. — Szóval hárfaművész volt? — kérdezte gyorsan. — Ne törődjön velük — mondta a hölgy. — Ne zavartassuk magunkat — tette hozzá csendesen. Megfog-
