Békés Megyei Népújság, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

w Állatorvos a Sárréten Az állatnak megméri a lázát Közben figyeli a jószágot. A tulajdonostól pedig kérdez. Só­ikat kérdez, de nem fölöslege­sen. Szegfű a tehén neve. Sza­bó Sándor bácsi, a gazda gond­terhelt. Érthető. A napi 20 li­ter tejet adó Szegfű, napok óta nem eszik. A lázmérő 41 fokot mutat. Az állatorvos a fejét csóválja. Komoly a baj. A tás­kából előkerül a phonendoscóp. Csak a beteg állat nehéz lé­legzése hallatszik. Az orvos vé­gig tapogatja a tehén oldalát. Amikor a marjánál megszorítja a gerinchúst, Szegfű felnyög. Barkóézi István dr. nem fon­toskodik. Csendesen mondja a diagnózist: szeges a Szegfű, vagyis: idegen test jutott a re­cés gyomorba. Húsz köbcenti láz. csillapítót fecskendez az állat nyakába. Másnap újból felke­resi majd a Szabó portát. Le­het, hogy meg kell műteni a tehenet. Aztán kezet mos és fertőtleníti a fecskendőt. Fial a 3 mázsás koca Dobosiék portája ragyog a tisztaságtól. Az anyakoca — van vagy 3 mázsás — bent fek­szik az ákólban. Szemed ned­vesen fénylenek. Lázas. Az ál­latorvos sokáig vizsgálja és vé­gül megnyugtatja a házias­szonyt, nem lesz semmi baj. Másnap reggelre megfial az ál­lat és elmúlik a láza is. Per­sze ő is megkapja a lázcsilla­pítót. Idegesen felhorkan, ami­kor a vastag tű a nyakába ha­tol, de aztán megnyugszik. Sok munkája van Füzesgyar- maton az állatorvosnak. A vál­tozékony időjárás nemcsak az embert viseli meg, az állatok­ra is kihatással van. Amíg a tíz „pácienset” felkeressük, Barkóczi doktortól sok mindent megtudok. Többek között azt is, hogy a Vörös Csillag Ter­melőszövetkezet állatorvosának jó segítsége van. Lovász János bácsi, a tanult felcser. Nélküle szinte megoldhatatlan lenne a nagy állatállomány orvosi el­lenőrzése, ellátása. Csak közös munkával tudják ellátni az 1363 marhát és lovat, a 4400 sertést, a 3100 birkát és a csak­nem 14 ezer baromfit. Már reggel 5 órakor ott le­het látni mindkettőjüket az ál­latok körül és este 7—8-ig nem- nagyon van megállás. ,,Száz tű hossza” Egy hónapja Füzesgyarmaton a fertőző sertésbénulás miatt zárlat v£m. Augusztus 25-én járt volna le az ideje. A Sötét ág egyik portáján rossz hír fo­gad bennünket. Négy szép sül­dő közül az egyik nem bírja a hátsó bal lábát. Fertőző ser­tésbénulás? Erre csak az állat kiirtása után a szövettani vizs­gálat ad majd választ. Az or­vos addig is zárlatot rendel el a portán. Járjuk a község kanyargós, poros utcáit. Be-betérünk egy- egy házhoz. Az istállókban és az ólakban beteg jószágok vár­ják a falu szülöttjét, dr. Bar­kóczi Istvánt. Az emberek bi­zalommal fogadják. Mindenki ismeri és ő is nevén szólít mindenkit. Tizenhárom évvel ez­előtt Moszkvában végezte el az állatorvosi egyetemet. Utána három évig Szeghalmon dolgo­zott. A szülőföld, a szűkebb otthon azonban hazahívta. Szük­ségük volt a gyarmatiaknak ál. latorvosra és Barkóczi István jj BÉKÉS Htmsása 1971. AUGUSZTUS 29. szívesen jött. Tíz éve minden reggel öt órakor kel. Mire há­rom fia, a 12 éves Zoli. a 9 éves István és a 4 éves Attila felébred s reggelit kér az anyu­tól, apa már megjárja „száz tű hosszát”. Héttől-nyolcig a la­kásán rendel. Nincs úgyszólván sem éjjele, sem nappala. Ami­kor hívják, mikor baj van, mennie kell. Nem számít sem az ünnep, sem a vasárnap. Na­ponta 12—13 órát dolgozik. Megvan az eredménye. A Vörös Csilláig Termelőszövetkezetben már elérte, hogy az állatállo­mány negatív, Egyórás bárány Régen elharangozták már a delet, mire asztalhoz ülhettünk. A háziasszony — pedagógus — kedves szóval, ízletes étellel kínál bennünket, őszintén szóL va jól is esik. Tíz porta már mögöttünk van. Éppenhogy le­nyeljük az utolsó falatokat és a középtermetű, mosolygós ál­latorvos már ismét útra kész. A Hosszú pusztán kavarog a por a kocsi mögött. Távolban juhhodályok falai fehérlenek. A fák alatt csomóban piheg- nek a birkák. Gábor bácsi, a juhász „jelent” az orvosnak. Nincs semmi baj. Az elletőben minden rendben van. Vagy nyolcvan anyajuh pihen a hű­vösben, körülöttük fehér bárá­nyok. Egynémelyik alig egy­órás ,de már szopja az anya- bárka tőgyét. Vannak rossz anyák is. A szoktatóba kell őket zárni, hogy a néhány órás csemetéjüket magukhoz enged­jék. Az állatorvos a megnyug­tató jelentés ellenére mindent végignéz. Állatorvosi etika A rendtartás ugyan nem írja elő a munkaszüneti ügyeletet, az élet azonban követeli. S, amikor az állatorvosi etikáról beszélgetünk, ezt is megemlíti Barkóczi doktor. Mert vajon melyik lelkiismeretes szakem­ber szívlelné el, hogy ünnepna­pokon ne legyen a községben olyan, akihez a gazdák vagy a termelőszövetkezet bizalommal fordulhat. Vajon megcsinálhat­ják-e a füzesgyarmati állator­vosok, hogy reggel 6 előtt vagy este 8 óra után dupla díjt szá­moljanak fel munkájukért. Jo­gilag megtehetnék. De úgy tart­ják, nem lenne méltányos. Eti­kai ügynek tekintik. S azt is, hogy a községet egymás között felosztották magánpraxis gya­korláséra. Az is az etikához tartozik, hogy — kevesen tudják, ezt — Barkóczi doktor felesége éjsza­kánként „ügyeletet” tart. Mert az állatorvosnak is pihennie kell. így hát az asszony éjfé­lig csak úgy alszik, mint a nyúl — elnézést a hasonlatért —, s ha megcsörren a csengő már nyitja is az ajtót. Éjfél után pedig a doktor az ébe­rebb. Egy napot töltöttem Barkóczi doktor mellett. Meggyőződtem arról, hogy a szakmai dolgain túl a község tanács tagjaként, a községi pártbizottság tagjaként is sokat tesz a közügyekben. Kétségtelen, nem megvetendő a jövedelme. Becsületes, lelki- ismeretes munkából ered. Az is igaz viszont, hogy a három­szobás családi házat csak a fe­lesége után járó pedagógus­házépítési akcióban tudta fel­építeni. Botyánszki János NVÁR A SZÚRA PARTJÁN Riportsorozat a Balassi Együttes penzai vendégszerepléséről Két hét, fél hónap. Egy teljes hónap, fe­le, nagy idő. Tizen­négy, sőt tizenöt nap, ugyanannyi nappal és éjszaka. Az ember a negyedik-ötödik napon már nem érzékeli az idő múlását, a napok összemosód­nak, az élmények megállítha- tatlanok. Világutazók lettünk, és ez na­gyon jó. Megismerni más né­peket, országokat, tájakat és városokat: nagyszerű érzés. Negyvenötén gondoltuk így, negyvenötén éreztük igy. Engedjék meg, hogy elmond­jam, kik voltunk mi negyven­ötén és merre jártunk a nagy­világban? Barátoknál. Penzában. Innen 2 ezer kilométerre repülőgépen Moszkváig és még 600-ra vas­úton a sztyeppék és erdők or­szágában. Ott, ahol a városok határában, gyárak előtt virág­csokrokkal és a Nagy Jelkép­pel: kenyérrel és sóval vártak bennünket. És, hogy kik voltunk mi? A békéscsabai Balassi Együt. tes. Táncosok, muzsikusok, kí­sérők, vezetők. Nagy út volt. Ha megszokot­tan, talán kissé elkop tátottán hangzik is, le kell írnom, hogy felejthetetlen út volt. Bizonyá­ra mind a negyvenötünknek másért-másért. Hogy nekem miért, azt szeretném egyszerű­en, méltó szavakkal elmonda­ni ___ 1 0 kilométer magasan Moszkva felé. Két és fél óra múltán Moszk­va. A Vörös Tértől kétszáz mé­terre, a Rosszija Szállóban la­kunk. Egy éjszakánk és egy napunk lesz Moszkvában. Először vagyok itt, mint so­kan Önök közül, akik olvas­sák ezeket a sorokat, most velem először. Sétálunk. A Kreml toronyórája hetet üt. Méltóságteljesen jön az őrség­váltás a Lenin Mauzóleumhoz. Lehet, hogy kétezren nézzük. De az is lehet, hogy ötezren. Moszkvaiak és külföldiek. Fény­képezőgépek kattannak. Az őr­ség lassú díszlépése mérhetett len erő. A mauzóleum mögött a fenyők lombjának árnyéká­ban a három űrhajós nevének apró táblája. Koszorúerdő előt­te. Este fél Il-kor mintha kora­este lenne. Fények mindenütt. A Lenin Mauzóleumtól végig­fut a tekintet a Metropol Szál­ló üvegportálján is túl, a Nagy Színházig. Körül tötte hófehér kandeláberek. És Moszkva, a Gorkij utca, a Kreml, a Vörös Tér és va­lahol messze, 30 kilométerre az emlékmű az autósziráda mellett: idáig jutottak a néme­tek. Két iszonyú tankcsapda Kőalapzaton. A buszban, amikor a repülő­tér felől jöttünk, csend lett, egy pillanatra. Valamennyien ugyan­arra gondoltunk, Sass Ervin (Következő riportunk lapunk keddi számában jelenik meg.) be, 180 kilométert utazott vol­na a megyeszékhelyig, Pénzéig, hogy magyarul beszélhessen, és elmondhassa, ide ment. férjhez, boldog, és ha gyereke lesz, megtanítja a magyar szóra is... Elmondani Önöknek azt, hogy milyen érzés belépni egy kul­túrpalotába és olvasni egy fel­iratot: „Éljen a dicső magyar nép!” Vagy megállni a Vörös porba karcolt vonalak, a fák hajladozó bokrok. Aztán felhők, sötétkék égbolt felettünk, s lent, mélyen valahol fehér fel­hőpamacsok libegnek hátrafelé. TU—104-esünk 10 kilométer magasan száguld Moszkva felé. A Kárpátok. Kiev. A Dnyepr vízgyűjtői. Orosz stewardesek kedves mosolya és ebéd... Azt, hogy milyen érzés, két és fél ezer kilométerre a mi hazánktól a bjelinszkiji kolhoz kultúrházának előcsarnokában megismerkedni egy Munkács- kömyéki magyar asszonnyal, aki ha nem jövünk Bjelinszkij­is egy kicsit, az út izgalma már közénk érkezett. Ferihegy. Tíz óra pegyven. öt perc múlva már fél kilo­méter magasan dübörögnek a hajtóművek, alattunk a házak apró gyufásdobozok, az utak Téren és csalhatatlanul tudni ott, túl az ötszáz éves falakon az aranykupolás templomok és az üveg-acél kongresszusi palo-: ta egy hatalmas ország egész; történelmét magában hordozza. Vagy megérkezni Moszkvába egy TU—104-es fedélzetén és a leszálláshoz készülődő gép ezüst- szárnyai alatt vitorlások százát! látni a tavakon, vízisíelők por­zó futását és szárnyashajók száguldását a csillogó vizen. Megérkezni és megpillantani a hat betűt: MOCKBA. Legyenek tehát vendégeim. Azért, is csatlakoztam a ba-, lassistákhoz, hogy tisztelettel meghívhassam Önöket a távoli I tájra, a testvéri Penzába, ahol fél hónapot töltöttünk. Augusztus elsején kezdődött. Kora reggel. Négy órakor. A városi tanács panorámás autó­busza mintha légpárnán futna Pest felé... Jókedv, talán sok Séta a Kreml-ben és körülöttünk a történelem. A Lomonoszov egyetem előtt.

Next

/
Thumbnails
Contents