Békés Megyei Népújság, 1971. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-05 / 131. szám
ATLANTIS Egy rendszerető fiatalember története MINI Fényképészeti furcsaságok 1840-ben annak, aki le akarta ío- tografáltatni magát, a tűző napsütésben verejtékezve 20—30 másodpercig kellett mozdulatlanul ülnie a fényképezőgép előtt. ••• Manapság az atomrobbantások lefényképezésére már olyan fényképezőgép-zárat konstruáltak, amellyel a fényérzékeny réteg megvilágításának ideje mindössze egymilliomod másodperc. *** A Kodak cég laboratóriumában új szuper-mikrofilmet készítettek. Az ilyen film 5x5 cm-es felületén 24 ezer oldalnyi szöveg helyezhető el. **• A Föld körül nemcsak mesterséges holdak keringenek, hanem az űrhajósok által „ottfelejtette fényképezőgépek, objektívek, sőt leexponált filmtekercsek is. S ■ Japánban elhatározták, hogy a hát- ; oldalán fényképpel ellátott jegyeket ■ fognak kiadni a vasúti jegypénztá- jj rakban. Ezzel a különféle visszaélé- J seket akarják kiküszöbölni. Az utast ■ fotoautomata fogja lefényképezni, 5 miközben megváltja a jegyet. . ■ ... ; ■ Japánban megjelent egy optikai ; újdonság: a rendőrkutyák nyakör- S vébe szerelt miniatűr fényképezőgép. * Ez a gép önműködően felvételeket ■ készít, ha a kutya a szabálysértőre ■ ugatni kezd. •M B Indiában az állami bank fiókjai J aláírás helyett apró fényképeket ■ használnak, mivel az indiai lakosság ■ többsége írástudatlan. A nyilvántar- J tásba mindannyiszor beragasztják a ■ betét-tulajdonos apró fényképét, va- j lahányszor pénzt vesz fel, vagy he- 5 lyez el a bankban. HANGVERSENY GYULÁN Érdekesnek ígérkező könnyűzenei csemege várja a fiatalokat a gyulai Erkel Művelődési Központ nagytermében ma délután fél 6 órakor. Az Atlantis-együt- tes ad koncertet A zenekart hat évvel ezelőtt ismertük meg. Akkoriban az Atlantis egyet jelentett Neményi Bélával, aki a számaik közül sokat maga írt, s előadóként sem vallott szégyent. Szép sikerrel szerepelt az I. Pol-beat Fesztiválon (Ki ölte meg Kennedy t), majd előkelő helyen végzett a II. Táncdalfesztiválon, Drága bakter úr című dalával. Az együttes azóta többször átalakult, más stílussal próbálkozott. Időközben Neményi Béla a zeneszerzésre tért át. Kíváncsian várjuk, jelenleg milyen produkcióra képesek At- lantisék. Ma délután ez is kiderül. Alfabét építkezik Alfabét király új palotát építtetett magának. Felmenőági rokona tervezte, lemenőjét bízta meg a kivitelezéssel. Sok tomyú, csupa-arany, csupa-gyémánt mestermű lett belőle. Három napig tartott a dínom-dánom, az avatóünnepség. Nem csoda, hogy Zéró, a bolond egy-két pohárral többet ivott a kelleténél és bizony düllöngélve járta az új épület udvarát. Egy végzetes pillanatban aztán fejjel nekiesett a legvastagabb tartópillérnek, aminek következtében — összedőlt a mesterműnek kikiáltott cso- -> da-palota. Éktelen haragra gerjedt a király és nyomban kiadta a parancsot: a szörnyű gondatlanság miatt ötven korbácsütéssel büntessék ... Zérót. Jajgatott a szerencsétlen bolond, amikor a porkolábok megsuhogtatták korbácsukat, de aztán beléfojtották a szót. Mondván, hogy ne zavarja az ünnepség befejezését... ahol éppen a kitüntetéseket adják át a tervező-rokonnak és a kivitelező-rokonnak Jó munkájuk jutalmaként. b—d «.■■■■■■■■■aaiaiBiBiiiiaaiaaiiaaaBitaaHHiiHaiuii „Hogy jön egy tán. pp Annát — nevezzük így — jó tíz évvel ezelőtt láttam utoljára. Akkor, amikor kicsapták a gimnáziumból. Az indoklás szerint „meg nem engedhető kapcsolatot tartott fenn egy férfival”. Nincs mit szépíteni a tényeken. A harmadikos gimnazista lány terhes lett. Már a negyedik vagy ötödik hónapban volt, amikor kitudódott a dolog. Nem lehetett tovább titkolni a kis jövevény érkezését. Az eset, érthető módon, óriási szenzációt keltett a gimnáziumban. Mindenki a jólértesültség szerepében tetszelgett, s a szünetben egyébről sem volt szó, csak erről. Nem volt mese, a lánynak távoznia kellett. Nem tudom, csak elképzelem, hogy az akkor alig 17 éves diáklány mit érezhetett. Biztosan szégyellte magát, s valószínű, hogy az anyai gondokat akkor még elnyomta a kitaszítottság, a magárahagvatottság a megaiázottság érzésének súlya. Néhány fiét múlva a diákság napirendre tért a dolog fölött. Később mesélték, hogy Anna férjhez ment, s elköltöztek a városból. Anna nem volt szép lány. Hosszú kezű, sovány kamaszként láttam utoljára, gömbölyö- dő hassal, kisírt szemmel. Néhány héttel ezelőtt újra találkoztunk. Azt hittem, azt hittük, hogy váltunk néhány kínosan udvarias szót, aztán tovább megyünk. Nem így történt. Szeretném leírni ennek a beszélgetésnek minden részletét, ha nem tartanék attól, hogy így tanmese lenne ebből a cikkből. Tény, hogy Anna kiheverte azt a tíz esztendővel ezelőtti megrázkőz- tatást, amelyért elsősorban ő a felelős. — Most boldog vagyok — mondta —, két gyermekem van. Tudom, hogy általában nem úgy mennek férjhez a lányok, s nem úgy lesznek anyává, mint ahogyan én. De most már nem szégyellem magam és senkinek sem teszek szemrehányást a történtekért. Érettebb fejjel másképpen látja az ember a gyermekkorát. Mert gyerek voltam akkor. Ábrándos, romantikus kamasz. Jött a nagy ö, a hófehérparipás, mesebeli királyfi. Éreztem, hogy ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben... És amikor kitudódott minden, s miután ösz- szeházasodtunk és elköltöztünk, a nehézségek csak közelebb hoztak bennünket. Őszintébben, kevesebb idealizmussal szerettük egymást, de kitartottunk egymás mellett. Nem akarok reklámot csinálni magunknak, de a miénknél tucatnyi rosszabb házasságot tudnék mondani... És most megyek. A kisebbik fiam óvodás. Eddig a történet. Se több, se kevesebb. Az idő Annát igazolta. S úgy hiszem, kárpótolta is. B. L Nem moralizálgatott, nem mérlegelt szempontokat, egyszerűen csak nekivágott. Nem azok közé tartozott, akik homályos sejtések, gazdagságról és harmóniáról szóló legendák bűvkörében indulnak el a nagy útra. Egyáltalán nem tudta, hogy mi vár rá, s nem is gondolkodott azon, hogy mást is tehetne. November volt, nagyon csúnya november. Rendszerető fiú volt. A táskájába berakott egy pizsamát, néhány inget, fehérneműt, a fogkeféjét és két legkedvesebb könyvét. Lent az utcasarkon megkérdezett egy teherautósofőrt, hogy nem a Bécsi út felé megy-e véletlenül. Arra ment. 1956. november 15-e volt. „Hátha mégis" K. László 24 éves gépkocsivezető két hónapig Bécsben egy lágerben várta a továbbutazásához szükséges iratait. Akkor, az idegölő várakozásban írta az első levelet haza, Budapestre. Az egyiket volt iskolai padtársának, a másikat egy lánynak, akivel szemben egy kis lelkiismeretfur- dalása volt. Nem azért, mert elment, de azt érezte, legalább el kellett volna köszönnie. A levelekre nem írt feladót. Nem volt szüksége a válaszra. Áprilisban megérkeztek az iratok és a hajójegy. Munkát egy ottawai építkezési vállalatnál kapott, mint teherautósofőr. Ottawa, Kanada egyik legszebb városa, legalábbis Laci szerint. Amikor megérkezett, három hónapig nem vezethetett önállóan, tanulnia kelleftlt Már az első nap megértette, hogy miért. Óriási tankautó vezetésére tanították meg, félelmetesen nagy forgalomban. A több tonna cementet szállító kocsival nehéz megállni. Az autópályák kocsiáradatában valódi művészet egy ilyen gépóriás irányítása. És nemcsak művészet, hanem nagy fizikai igénybevétel is. Napi 13—14 órát dolgoztak, igaz, tisztességes fizetésért. Négy évig alig szállt le a volán mellől. Ha kellet, dolgozott túlórában, ha lehetett, vállalt fekete-fuvart. A második év végén — persze részletre — vett egy lakást. A negyedik évben megvalósult első igazi álma. Megvette élete első kocsiját. A nagy kék Buick pár hónapra boldoggá tette. A bécsi válságos hónapok óta ekkor érezte először úgy, hogy levelet kell írnia. Ugyanazoknak írt, mint akkor, de most már a feladó címe is szerepelt a borítékokon. Nem hitte, hogy válaszolni fognak — de, „hátha mégis”. A levelekben nem írt hangzatos dolgokat. Sok disszidenssel találkozott és tízből legalább négy megkérte, fényképezze le a kék Buick előtt. Laci nem szerette az ilyen felhajtást. Csak egy dolgot írt meg, amire igazán büszke volt; szépen megtanult angolul, sokan már észre sem vették hogy nem az anyanyelve. Hég nem vágyott haza Nagyon meglepődött, amikor szinte egyszerre mind a két levélre választ kapott. Négy évig megfeszítetten dolgozott, a napi problémákon kívül nem is tudott másra gondolni. De az első levélváltás után valami megindult. Ottawában sok magyar lakik. Főleg idősebbek, akik a század első negyedében vándoroltak ki. Laci csak véletlenül találkozott néhányukkal. Az egyik újdonsült ismerőse annak a vállalatnak volt az adminisztratív vezetője, ahol ő dolgozott. Lacit jómodorú, szimpatikus fiúnak találta, megígérte, hogy „tesz érte valamit” és meghívta vacsorára. A meghívást újabb meghívás követte és Lacit az egyik reggel meglepetés várta a munkahelyén: előléptették. A betonelemeket szállító nyerges-vontatósok csoportjának lett a vezetője. Közben a levélváltás is folytatódott. Akkor még nem vágyott haza, csak őszintén érdekelte, hogy mi történik Magyarországon. Nem volt erős az a kapocs, ami idekötötte, a barátság kevés volt, a szerelem — úgy látszott — túl gyorsan elmúlt. Rokonságát nem szerette, édesanyja meghalt... 3ól ment az üzlet 1961-ben már mindennapos vendég volt az ottawai magyar családoknál. Munkahelyén értékelték tehetségét, szervezőképességét, 10 hónapos csoportvezetői gyakorlattal kinevezték egy több száz fős fuvar-gárda főnökének. Megismerkedett egy magyar lánnyal is, Kati már Kanadában született, barátai Kittynek hívták. Jól beszélt magyarul és őszintén megszerette Lacit. Szülei jómódú emberek, a papa egy bérfuvarozó cég társtulajdonosa volt. 63 őszén házasodtak össze, Laciból az egyik napról a másikra „tőkés” lett Az első három évben jól ment minden. Bőven jutott még a feleség meggondolatlan szórakozásaira is. Közben megszaporodtak a hazai levelek. Laci egyszerre öt barátjával levelezett és szinte hetenként kapta a hazai újságokat. 1966 nyarán elhatározta magát és — ahogyan most mondja: „pusztán érdeklődésből” — hazalátogatott A repülőtéren mind az öt haver ott várta. Három hetet töltött itthon és csak azért ennyit, mert felesége unta magát, „honvágya volt” s haza akart menni. Laci otthon újra belemerült a bérfuvarozó üzletbe s látogatása után még jobban megszaporodott az Ottawa—Budapest levélforgalom. Romlott az üzletmenet, a cégnek és Lacinak is anyagi gondjai lettek. 1969 őszén a sofőrök felét el kellett bocsátaniuk. Nemcsak a vállalat, családi élete is válságba jutott. Rá kellett jönnie, hogy Kati és ő két külön világban élnek. Elválni mind a kettőjüknek kellemetlen lett volna, a szülők miatt. Együtt éltek továbbra is, de mind a ketten másutt keresték a pihenést és szórakozást. Beadta a válópert Tavaly tavasszal újra fellendült a fuvar-szakma Ottawában, de Laci mégsem lett derűsebb. Feleségével teljesen elromlott az életük, Kati zűrös társaságokba járt, doppingszereken élt és egyetlen nap sem mulasztotta el kimondani, hogy gyűlöli a férjét. Az üzletbe is belefásult. Már nem tudott örülni, ha kieszelt valami új trükköt, amivel borsot tört a konkurrencia orra alá. 1970 augusztusában az irodájában elájult. Kórházba került. Másfél hónapig ápolták idegkimerültséggel. Orvosa gyors környezetváltozást javasolt. Amikor kijött a kórházból, azonnal ügyvédet keresett és beadta a válópert, összeszedte néhány ruháját és elköltözött otthonról. A válópert vagyonelosztási per is követte. Apósának jobb ügyvédei voltak, Laci jóformán egy fillér nélkül fejezte be a házasságát. Rendszerető fiú volt. Táskájába berakott egy pizsamát, néhány inget, fehérneműt, fogkeféjét, két kartont kedvenc szivarjából,' beült egy taxiba és kiment a repülőtérre. Egyeilen megoldás Laci azt mondja, nem volt honvágya, nem azért jött haza. Egyszerűen csak rájött, hogy Kanada nem az ő világa. Miután erre rájött, csak egyetlen jó megoldás maradt a számára; hazajönni. A honvágy szó ellen többször is tiltakozik. Ki tudja, miért? Az egyik járműgyártást kooperáló vállalatnál dolgozik mint szaktanácsadó. Kitűnő szervezési szakember, jó hasznát veszik, tisztességes a fizetése is. Csendes, szerénymosolyú 1 ember és nagyon rosszul áll neki a vastag Havanna-szivar. Hegedős László
