Békés Megyei Népújság, 1971. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-19 / 143. szám
Nem tudok haragudni anyámra... Csak egy Húszas a győzelemért A kislány 12 éves. Nyúlánk, magasra nőtt gyerek. Az első látásra csak két hosszú lába és majdnem ugyanolyan hosszúra nyúlt karja tűnik fel. Ideális atléta-termet, magasugró tipus. Nos, a kislány — A felnőtté érés mindenki számára egyet jelent a konfliktusok kusza halmazával. Az út, amely az iskolapadtól a munkahelyig, a családból a saját élet kialakításáig vezet, hosszú — és a fiatal „utazónak” nagyon kevés idő áll rendelkezésére. Nem könnyű próbatétel ez senkinek. Különösen nem egy olyan fiatalnak, akinek élete sajátos módon, mór eddig is bővelkedett útvesztőkben... F. A. tíz évig élt a Fóti Gyermekvárosban, s amikor leérettségizett el kellett hagynia az intézetet. Ott állt, ahogy 6 mondta, teljesen egyedül, egy teljesen ismeretlen világban. Egy olyan világban, ahol senkit és semmit nem ismer, nem tartozik senkihez, s ez rideggé változtatja körülötte a légkört. Már-már úgy tűnt, az ő életében bekövetkezik a törés, az a törés, amely sok tekintetben indokolt is lett volna. Amikor találkoztunk, nevetve felköltözöm Pestre, de aztán valahogy mindig maradtam. Nincs semmi különösebb elképzelésem az életemmel... Valószínűleg én is megnősülök, és lesz egy otthonom, ami tényleg az enyém. Azt hiszem, ez sok- mindent megváltoztat majd. A törés — nem következett be, bár a tények tulajdonképpen azóta sem változtak, hogy elhagyta az intézetet. A szemlélete változott. Megértette, felismerte önmagát a „kinti” világban, s ma már minden pátosz nélkül mondható; tudatosan és különös józansággal él közöttünk. Az őt ért sérelmek nem forraltak benne bosszúvágyat, gyűlöletet és nem várja el a sajnálatot sem. — Ugyan, hiszen nincs ebben semmi különös! Én is éppen olyan ember vagyok, mint a többiek ... I. S. A válási statisztikákat figyelemmel kísérve, minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy kis országunk „előkelő” helyet foglal el a nemzetek között. Rengeteg tanulmány, újságcikk kutatja, keresi e modern „népbetegség” okát s az okok — mint mindig — összetettek s szinte valamennyiünk előtt ismertek. (Felsorolásuktól éppen ezért most eltekintek.) Helyette inkább arról ejtenék néhány szót, hogy a válási statisztikán belül, miért olyan magas a fiatalkorúak válási arány száma? Latolgatom az okokat, közben nézem a tv igen népszerű Tapsifüles adását. Slágerek, táncosok, zenészek színes kaval- kádjában egyszer csak felfigyelek Kudlik Júlia műsorvezető szavaira, aki „A jó bornak nem kell cégér” tömör bevezetővel ajánlja meghallgatásra az Illés-együttes legújabb nagylemezének egyik számát. Hegyezem én is, beat-zenéhez még nem egészen hozzászokott „tapsi füleimet” s mivel többször is ismétlik (majdnem csak ezt teszik), így alkalmam van meg- jegyezni az alábbi sorokat: Mondd ki ha szeretsz, mondd lki ha nem. Légy egy napra a kedvesem. Ha túl sok a szöveg, azt Inem szeretem.* Ez igen! — ragadtatom el magam (a Tapsifülessel együtt), ez aztán az egyenes beszéd. Semmi köntörfalazás, semmi időhúzás. De minek is, hiszen mindössze egy napról van szó, hát ennyit csak ki lehet bírni úgy, hogy igazat mondunk?! Hirtelen támadt lelkesedésem azonban váratlanul megtorpan, s a válási statisztikára gondolok és azokra, akik 2—3 év után felbontják rossztd sikerült házasságukat. Le a kalappal előttünk, hiszen az igényt, mely e slágerben megfogalmazódott, többszörösen túlszárnyalták. De vajon helyes-e a szerelemben ilyen rövid határidőket szabni? Sz. A. nevezzük Emesének — az iskolai versenyeken — amelyre a tornatanár mindenkit benevezett — figyelemreméltó eredményeket ért el magasugrásban. Hétről hétre centimétereket javított. Fossburyval ugrott — bár a stílustól még messze járt, csupán annyi köze volt hozzá, hogy háttal huppant a földre — előbb 110—115, 120—130-at. Aztán a városi, majd járási úttörőversenyen is szépen szerepelt, és atyja egyre nagyobb büszkeséggel kisérte ver- senyről-versenyre lányát. Bekerült a megyei döntőbe is, A verseny előtt egy nappal — a szülői aggódás és a sportszerűségre nevelés jegyében — nem nézhette a tévét, nem ehetett fagyit, nem mehetett le játszani mint máskor, sőt — ennek örült legjobban, — még tanulással sem kellett bíbelődni, nehogy az a sport rovására menjen, Megvették számára a vadonatúj melegítőt, Sőt még majdnem szöges- cipőt is- kapott, de aztán erről letettek. Vasárnap reggel, közvetlenül a verseny előtt egy lágytojás, kis tea és méz szerepelt a tudományosan összeállított reggeli menüben. A vetélkedőn tíz induló készült a rajthoz. Az atya — aki természetesen ott sürgölődött a pálya és a gyerek körül — ízgatottabb volt, mint a lánya. Egymás után hullottak ki a versenyzők, úgy ahogyan a magasság emelkedett. A végén már csak ketten voltak versenyben. Az apa a döntő ugrás előtt egy húszast Ígért a győzelemért. Az az apa, aki máskor fagylaltra egy forintot is csak hosszas könyörgésre adott. A kislány megnyerte a versenyt. De vajon legközelebbi győzelemért mennyit fog kérni? B.O. fogadott. — Azóta sok minden megváltozott! — mondta és mesélni kezdett: — Az anyám, amíg „bent” voltam, soha nem látogatott meg, mint ahogy később elmondta, nagyon szégyellte volna magát. Most, amikor megtudta, hagy kikerültem, üzent, hogy látni szeretne, őszintén szólva nem nagyon lelkesedtem ezért a találkozásért, de kíváncsi voltam az anyámra. Elmentem tehát a megbeszélt helyre. Nem ismertem fel — tizenkét éve nem láttam — ő futott felém. Sírt, azt mondta, nagyon megrendítette, hogy láthat. Sok mindent mondott még, én meg azon gondolkoztam, hogy nem is nagyon tudhatja, miket mondjon nekem ilyen helyzetben. — Furcsa, de én nem éreztem semmit, olyan volt, mintha egy idegen emberrel találkoztam volna — csaj? éppen tudomásul vettem, hogy ő az ANYÁM. — Az öröm persze nem tartott sokáig, ö itt lakik Pesten, néha most is felmegyek hozzájuk, de nem szívesen zavarok. — ... Az apám ... ? Igen, tudom ki az apám, de soha életemben nem láttam, nem is fogom megkeresni, miért zavarnám. Nincs semmi értelme. Többnyire a nővéremhez járok, aki már férjhez ment és gyermekük is van. Mindig egy halom játékot viszek a srácoknak, nagyon szeretem őket. — Gépkocsivezető vagyok. Szívesen végzem ezt a munkát és szeretnek is a munkahelyemen. Gondoltam már arra, hogy Aliabét és a történelem Alfabét megbízta bolondját, Zérót, röviden és lényegretörően írná meg a birodalom utolsó évtizedeinek történetét. Elkészülvén a munkával, Zéró bemutatta krónikáját az uralkodónak. „Birodalmunk történetének utolsó évtizedében: 1. Tudósaink feltalálták az örök fiatalság elixirjét. 2. Sokmillió hóidon termővé tettük a földet a Holdon. 3. Bombabiztos páncélszekrénybe zártuk a létező összes hadiszerszámokat, úgymint: íjakat, nyilakat, buzogányokat és a trójai falovat. 4. Megtaláltuk a zavartalan emberi boldogság titkát és most birodalmunk valamennyi polgára elégedetten él.” — Nem jó — fintorgott bosszúsan Alfabét. Hosszú és nem lényegretörő. — Hogy lenne a helyes, uralkodóm? — Elég röviden csak ennyi: „A birodalom utolsó évtizedében — amikor az a nagy-nagy fejlődés volt — Alfabét király uralkodott Zéró mélyen meghajolt. A király azt hitte, hódolatból. Pedig csak azért, hogy Alfabét ne láthassa meg az okos bolond arcán 4 mélységes-mély utálatot. Hippik és hippik A hippizmus — világméretű jelenség, de hippik és hippik között különbség van, A hippizmus más Rómában, más Tokióban és ugyancsak más Saigonban. A különböző hippi típusokból gyűjtöttünk össze egy csokorra valót AMSZTERDAM. Az Amerikán Kívüli Világ hippi fővárosa. Nem véletlenül. A jámborságáról ismert holland rendőrség és a „hippi-imenedékjog”-ot hirdető kormány szemlesütve megy el a legtoprongyosabb virággyerekek mellett is, sőt — lehet megkapaszkodni! j— a politikai karriertől sem zárja el őket. A „Proves” (provokátorok) nevű hippi társaság egy, a „Kabouters” (törpék) pedig öt képviselőt delegálhattak az amszterdami városi tanácsba... „Jó hecc!” — mondják a hosz- szúhajú városatyák és halálosan komoly képpel közbe-közbe kotyognak a tanácsüléseken, és minden adandó alkalommal ellenzékbe vonulnak. Olyan sok ellenkeznivalójuk persze nincsen: kábítószert nyilvánosan árulnak minden éjszakai mulatóban;'mindenütt felverhetik a sátorfájukat, a Háborús Emlékmű talapzatának kivételével — itt zajlott le a nemzeti múltjukra allergiás polgárok és a sziesztázó hippik egyetlen komoly összetűzése —; egyébként annyi koszt szedhetnek magukra, amennyit csak elbírnak... ROMA: A „dolce far niente” (édes semmittevés) híveinek nagy találkozóhelye: ellepik a köztereket, a híres Spanyol lépcsőt, az antik Róma romjait. Gitároznak, elmélkednek, vakaróznak, száraz kenyeret rágnak, koldulnak, eszik, isszák, befecskendezik, szívják a kábítószert. Az idegenforgalmukat féltő óla- szók undorodó képpel kerülgetik őket, s nincs az az isten, hogy valaki is felvegye a viráglelkű hippi-stopposokat. PÄRIZS: A magát valamire is tartó hippi legfeljebb átvándorol, de semmiképp sem telepe szik le a francia fővárosban — nincs jó társaság, az itt élő kollegák csak halovány utánzatai az igazinak. Általában jómódú apuka-anyuka szemefényei s egyetlen attrakciójuk, hogy esténként szerelést öltenek, megszállják a Szajna balpartját, kóvályognak a diáknegyed, a Quartier Latin szűk utcácskáin, randalíroznak a divatos szórakozóhelyeken s zsebből fizetik az összetört berendezést. Reggel kötelességtudóan elbaktatnak az Iskolába vagy a munkahelyükre és ha egy mód van rá, még a hosszú hajat is otthon hagyják. LONDON. „Hová tűnt a sok virág”, teszi fel Marlene Diett- rich után szabadon a kérdést az egyik angol lap — „hová tűntek a főváros legélénkebb, mozgó színfoltjai?” Na nem, nem mintha a ritkuló hippi csoportok láttán a jámbor londoniak félrevertók volna a harangokat — annyira nem hiányoznak senkinek sem. (Igaz, az érkezésükből sem csináltak különösebb cécót; az angolok közismert, sztoikus nyugalmával fogadták annakidején a hippi inváziót is.) Angliában, ahol a miniszterelnök is tenyérnyi virágokkal díszített inget, nyakkendőt és hosszú hajat visel; ahol a Ringó Starr neve elé a „Sir” cím is dukál; ahol a kábítószerek receptjeit a Nemzeti Egészségügyi Szervezet maga terjeszti, ma már egyébként sem túl nagy rezon hippi-nek lenni. így aztán az öregebbek lassacskán „benősülnek” a társadalomba, az újoncok meg kivándorolnak Észak-Afrikába, Ázsiába, vagy a még jól menő európai centrumokba, (Teljes kihalás azonban egyelőre nemigen fenyegeti a londoni hippi társadalmat: nemcsak a „hippi- export”, az „import” is meglehetősen nagy.) BONN. Az NSZK-beli hippik (akárcsak franciaországi testvérkéik) nagyrészt slusszkulcscsal és tetemes zsebpénzzel rendelkező gyerekek: a társadal- monkívüliség szezoncikk, nyári vakációs elfoglaltság számukra. A szünidő végén megadó legyintéssel térnek vissza méregdrága sportkocsijaik volánja mellé s köszönnek hangos kézit csókolomot a zsebpénz forrásának... JOHANNESBURG. Afrikának ezen a részén rengeteg külföldi hippi kószál. Legtöbben a Jó- reménység-fok iáján fekvő Knysna Erődben települtek meg s főfoglalkozásként az óceánban áztatják a hosszú vándorlástól elgyötört lábujjaikat. A hatóságok nem nagyon bolygatják őket s csak akkor kerülnek a lapok címoldalára, ha egy-egy otthonról szökött úrilányka is a Knysna Erődöt választja állandó, bejelentetlen lakhelyéül. Ilyenkor kiszáll a rendőrség, a hippik közönyös pillantásaitól kísérve a szülői háznak fordítja a leányzót és elnézést kér az alkalmatlankodásért... Egy johannesburgi rendőrtiszt így jellemezte a Knysna erődibelieket: „Többnyire gazdag amerikaiak, akik rettenetesen, szeretnének szegény amerikainak látszani...” TOKYO. A világ nagyvárosai közül, talán itt van a legkevesebb hippi. Rendszeresen csak a központi pályaudvarokon gubbaszt belőlük néhány; a kíméletlen keménységéről ismert rendőrség mozdulni sem igen engedi őket, nemhogy az „utazást” (a kábítószer-szedést) elnézné nekik. Saját használatra feltalált „járművük” a sellak és terpen tin tartalmú festék: ennek a gőzét belélegezve keresik a rózsaszín álmokat. A mulatság nem tartozik a legveszélytelenebbek közé: 1970-ben csak To- kyóban 161 halálos áldozata volt a festék-szippantásnak. SAIGON. Itt nem szaruinak pót-kábítószerre a hippi-szekták tagjai: az amerikaiakat ellátó csempészek készletéből nekik is csurran-cseppen, Kevés köztük a szelid bárányka — az amerikai rockerek és „Black Angels” (Fekete Angyalok) dél-vietnami követői, a „cowboyok” ugyancsak nekávadult gyerekek. Fantasztikusra cicomázott motorjaikon (feszítve dübörögnek végig Saigon utcáin s jaj annak, aki elébük mer állni. Egyre több közöttük az igazi nehéz vagány, aki bosszúból (vagy jó pénzért) a gyilkosságot is vállalja. A saigond kormány, megfékezésük érdekében nemrég jelentős döntést hozott: engedélyezte a rendőrségnek, az erőszakos — hajvágást. BANGKOK. Délkelet-Ázsia - Vietnam kivételével, aiiol nélkülük is tiég szép számmal akadnak honfitársak — sz amerikai hippik kedvenc tartózkodási helye. Legkönnyebben az USA oanViólok környékén lehet rájuk bukkanni — itt téblá- bolnak pár dolláros készfizetési csekket szorongatva a kezükben — vagy a postákon, szülői gyorssegélyért, esedező táviratok fogalmazása közben. OTTAWA. Kanadában — ösz- szeszámolták! — 75 ezer fiatal élvezi a „társad almon-kívüii- ség” mámorító állapotát. A törzsgárdát az USA-ból ezerféle furfanggal átszökő katonaköte- lesek adják — „Nincs az a rongy, ami ne lenne komfortosabb az egyenruhánál!” vallják. Meggyőződésük, hogy minden nappal csökken a háború esélye és — ők ráérnek... MEXIKO CITY. Az itteniek, kizárólag külsőségekben, utánozzák amerikai fivéreiket és nővéreiket. Nem epekednek különösebben a természet után; nem akarják a maguk képére formálni a világot; széles ívben elkerülik a rendőröket. „Szalonhippik”, akiket undorral szemlélnek az olcsó kábítószerért idevándorló amerikaiak. Legalábbis, amíg módjukban áll: az „utazásért” és a csempészésért súlyos éveket osztanak a mexikói bíróságok és nem sokat teketóriáznak akkor sem, ha valakit át keU penderíteni az országhatáran. Tolmár Klára
