Békés Megyei Népújság, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Becsvágy és szolgálat B gy tiltakozás késztetett arra, hogy megírjam ezt a cikket. A község tanácselnöke igyekezett eltéríteni attól a szándékomtól, hogy művelődési házuk életéről szóló riportomban leírjam a helyi szobafestő mester nevét. „Igaz, társadalmi munkában ő mázolta át az épület hét ajtaját és a huszonkét ablakot is... De mérhetetlenül hiú, becsvágyó ember, onnét ered az egész buzgalma. Rögtön megvenne tízet az újságból bekeretez- tetné, fennen mutogatná mindenkinek. Hiányzik belőle az a szerénység, ami nélkül nincs új típusú ember...” Nem tagadom, fittyet hánytam az elnök figyelmeztető szavára. Leírtam riportomban a becsvágyó kisiparos nevét, sőt az áldozatkészségét dicsérő szavakkal sem fukarkodtam. Hadd ismertessem önkényes eljárásom indítékait! Aki ismeri az ország első pesti Nemzeti Színházának történetét, az emlékszik többek között Thuróczy Pál és Rössler János nevére is. Thuróczy — elegánsan ható neve' ellenére — holtszegény kétkezi ember volt, mégis két hetet dolgozott feleségével egyetemben a magyar szó hajlékának megteremtésén. Rössler uram pedig szürke lakatos mester létére fölajánlotta: ingyen elkészíti száz zártszék lakatosmunkáit. Becsvágy is fűthette őket. De ez a becsvágy nem alantasabb, mint a Nemzeti Múzeumot alapító Széchenyi Ferenc grófé volt. Ö sem titokban és névtelenül ajánlotta föl már akkor is nagy vagyont jelentő gyűjteményét, hogy azokból végül is kisarjadjon nemzeti könyvtárunk és az ország legbecsesebb múzeuma. Az alapító gróf példája sokakban ébresztett hasonló becsvágyat és nyomában százak—ezrek szolgálták az áldozatkészség kisebb—nagyobb gesztusaival a magyar művelődés ügyét. Kevesen tartják számon egy száz év előtt élt királyi tanácsos, Gyurkovits Jenő nevét, aki a Pesti Naplóban kihirdette, hogy bárkinek megmutatja képeinek gyűjteményét. Ráth György és Hopp Ferenc nevét — egyebek között — azért őrzi az utókor, mert értékes műgyűjteményeiket a köznek hagyományozták. Szerencsére, történelmünk bővelkedik a társadalom javát szolgáló ilyen kisebb-nagyobb szenzációkban. Hogy az események főszereplői titkon arra gondoltak, ez a cselekedetük hírt szerez majd nekik? Nincs abban semmi kivetnivaló. Még a becsületére oly kényes Petőfi sem hagyott kétséget afelől, hogy bízik az utókor hálájában. Ki ne ismerné sorait, melyekben a sírjaiknál áldó imádsággal leboruló unokákról írt!? Vidéken jártamban olykor ma is látok még emléktáblákat hajdani ipartestületi vagy olvasóköri helyiségek falán. E táblák többnyire név szerint is fölsorolják azokat, akik pénzből vagy karjuk erejéből a legtöbbet adták ahhoz, hogy a közjót szolgáló intézmény létre jöhessen. Közművelődésünk manapság sem nélkülözi a mecénásokat. Művelődési házak, parkok, utak százai készültek el az elmúlt tíz— tizenöt évben is társadalmi munkával. Az árvízkárosultak talpraállítására összegyűlt százmillió forintok pedig arra utalnak, — jóllehet, a mi viszonyaink között egyénileg senkinek sincs lehetősége arra, hogy olyan hatalmas alapítványt helyezzen a nemzet asztalára, mint annak idején a dúsgazdag Széchenyi Ferenc, — az összefogott, társadalmi méretű segítő akció olyan eredménnyel jár, amihez a hazafiságtól felbuzdult főrendek egyéni gesztusai nem is mérhetők. De névtelenek óhajtanak maradni, akik pénzben vagy munkában sokat tettek falujukért vagy éppen a hazáért? Lehet, hogy sokan mit sem törődnek a külső megbecsülés jeleivel. Ám semmivel sem csökken szememben azok segítőkészségének értéke — érdeme, akik büszkék arra amit tettek. A Thuróczy házaspár több emberöltővel ezelőtti munkáját még ma is szá- montartjuk. Miért ne tudjunk arról, hogy egy falusi honfitársunk több ezer forintnyi munkát végez azért, hogy a község művelődési háza szép és vonzó legyen? Vannak helységek az országban, ahol rájöttek már, milyen tettre sarkalló erő a lokálpatrióta becsvágy. Tudunk városokról — községekről ahol a bizonyos mennyiségű munkát elvégző aktivistáknak emlékérmet, oklevelet adnak. A Budapest fejlesztéséért kiemelkedő eredménnyel munkálkodó tervezőknek, művészeknek a főváros tanácsa évről évre aranyérmet és pénzjutalmat ad át. És erről a sajtó, rádió, tv is hírt ad. A társadalmi munkások becsvágyát szolgálják az ilyen gesztusok? Azt is. Korunkban, amikor a feltörő emberi becsvágy ezer kiélési formára lel, s e kiélési formák gyakran öncélúak vagy éppen károsak, csak tisztelhetem azt a becsvágyat, amelyik az ország, a község vagy akárcsak egy tanyai iskola föl- virágoztatásához kapcsolódik. Nem kételkedem azonban, hogy karrieristák, a hírnév vágyának megszállottjai is odacsapódnak egy- egy jó ügyhöz. És inkább keresik a hírt-dicsőséget, mint a munkát. Ez a veszély azonban minden közösségi akcióra leselkedik. Van község, ahol utcát neveztek el egy olyan tanítóról, aki egész életében szeretettel és nagyon eredményesen tanítgatta a falu gyermekeit? Tavaly egy álló hétig kutattam ilyen falu után. Legalább tucatnyi helységben jártam, ahol legendák öveznek egy- egy rég holt pedagógust. Némelyik helyen a tanács- titkár vagy a tsz-elnök kivitt az utcára és ilyesféléket mondott: „Akit itt lát, az mind az öreg rektor úr türelméből, szeretetéből kapta az írást-olvasást; a boltost ő tanította számolni; az újságot itt úgy lapozza a nép, ahogy ő mutatta; ő volt itt a szellem napvilága...” De utcát azért nem neveztek el róla. Az iskola falán sem hirdeti tábla az ilyen nagyszívű pedagógusok nevét... Pedig az ember szomjazza az elismerést. Mi másért írja a költő a vers alá a nevét és mi másért látja az olvasó e gondolatsor végén, hogy írta: Bajor Nagy Ernő fiz TOífelomnek külön mértéke fővárosiak és vidéken élők számára. Itt és ott ugyanaz a vers, novella, regény jó — vagy nem jó. A vidéki költőket, írókat egy dologban: helyzetük miatt, mégis másképp lehet elbírálni. Az ország egyes részein nehezebb nyilvánossághoz jutni, kevesebb a publikációs lehetőség; gyakori, rendszeres megjelenés híján a tehetség kibontakozása hosszabb ideig elhúzódhat, esetleg törést is szenvedhet. A nyilvánosság kritikáját és ösztönző hatását a legér- tőbb baráti kör megbecsülése sem pótolhatja. Költőnek a megjelenés nemcsak megbecsülést hozhat — hanem önfegyelemmel párosulva — alkotásainak elfogulatlan szemléletéhez is hozzásegítheti. Ezért is szükséges — józan határok között — vidéki antológiákat, kiadványokat, versgyűjteményeket megjelentetni. Egy-egy ilyen kiadvány körül idővel kis szellemi műhely szerveződhet. Jó szemű szerkesztők tehetségeket indíthatnak el, hosszabb ideje visszhang nélkül dolgozókat bátoríthatnak föl, kedvüket vesztett embereket ösztönözhetnek újból munkára. Indokolt azoknak az antológiáknak a kiadása akkor is. ha nem ígérnek nagy fölfedezést és a bennük szereplő írók — a beérkezett irodalom mértéke szerint — szerény képességet mutatnak Ennek ieqyében ieS nemrég a Fejér és Vas megyei írók antológiája (A tavasz ígéretei, Évek, sugarak.) Békés megyében élő írók, költők erejéből még nem telne terjedelmesebb gyűjteményre. Épp ezért lehet örülni az 5 7 versnek: végre Békéscsabán is mozdul valami! Végre, mert ez a város még ma sincs „jelen” a magyar irodalom regionális térképén, noha helyzete szerint (Gyulával együtt) egy tájegység irodalmi központjává emelkedhetne. A recenzió írója ezúttal, kivételesen, nem akarja személyes érzelmeit sem elhallgatni. Békési származék lévén, külön örömet is érez, hogy szűkebb hazájában éledezik az irodalom, ha egyelőre három költő verseit magába foglaló kötetével Öregség Papp Miklós tehetetlenül, mint a mozdulatlan inga, és alázatosan, mint kopott kalapok emelése — hogy köszönje a mindennapokat, és imát mormoljon, mert lépni tud. mert enni tud, mert észreveszed — és kitérsz előle. Jaj, én rettegem a szánakozást — ne segítsetek, ha megöregszem — acélkarokkal szeressetek és öleljetek halálra engem. is, a vidéken születő Irodalomban helyet kér magának. Az 5 7 vers nem kínál nagy fölfedezést; a versek között akad kiforratlan munka; erénye mégis, hogy a három költőnek van egyéni karaktere, s táji színei mellett sok törekvése, amely a mai magyar költészet egészéhez fűzi őket. Filadelfi Mihály versei két élménykört egyesítenek. Nagyobb lélegzetű költeményeiben hitvallást fogalmaz, a költői cselekvés értelmét és határait igyekszik a maga számára érvényesen megvonni — mentesen a szűkítő elfogultságoktól, hittel vállalt elkötelezettség jegyében. Múltját idézve vagy mai helyzetére tekintve nem tér ki a harc elől, a „mégis érdemes” küzdeni gondolatát nem adja föl, keserű tapasztalatai ellenére sem. Versei másik körében — a rövidebbekben — a tájhoz tartozás képei, emlékei tűnnek föl, az érzéki tapasztalás szintjén, impresz- szionista hangulatiság színezésében. Sarusi Mihály versei a huszonévesek világérzését tükrözik,— szókimondásukkal, (mely nem mentes a na- gyotmondásiól) és a modern költői megoldások csufondáros-vagabund hangnemében. Ír népdalszerű dalt, laza prózaverset és groteszk hatású, asszociációs sorokat. Mindezt magabiztosan műveli, elég jól bánik a különböző hangnemekkel, egyetlen hibájául időnkénti túlzásait róhatjuk föl neki. A csu- fondáros, gúnnyal és öngúnnyal átszőtt hang néha elnyomja magát a költői tárgyat, ilyenkor a vers a verbalizmus sínjein halad, mint a Misei című önarcképben. Sarusi Mihály lázadó alkat, néha kedve támad szamárfület mutatni a megállapodott rendű társadalomnak, joga van erre. de költőként arra kellene ügyelnie, hogy ez a lázadás ne ragadjon meg a helyi — jobbára szerelmi ügyek — színvonalán. Van benne elég ígéret ahhoz, hogy biztatni lehessen. Sass Ervin lírája a hagyományosság körében mozog. Szabatosan versel, sorai, rímei a szabályok szerint következnek egymás után verseinek szerkezete is megnyugtató befejezettséget, kerekdedséget mutat. Nem kísérletezik új formákkal, nem akar új gondolatokat. hangulatokat versbe fogalmazni. Megelégszik a közvetlenül látható, érzékelhető világgal: élményeit innen, ebből az áttekinthető világból meríti. Vershangja némelykor megszokott modort vesz föl; versei nagyobb részében mégis elfogadható a szerény és körülhatárolt hang: a könnyen áttekinthetőség és a költői egyszerűség. Az 57 vers "gr“« éppen csak fölvázol. Ám annyit feltétlenül mutat ez a vékony antológia, hogy Filadelfi Mihálynak, Sarusi Mihálynak, Sass Ervinnek érdemes a költészettel foglalkoznia. S hátha éppen ők indítják el a békési táj irodalmát a nagyobb ismertség útján? — ez lenne kötetük legszebb elégtétele. Béládi Miklós HÁROM KÖLTŐ Fülöp Ilona Hajó
