Békés Megyei Népújság, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-17 / 14. szám
fl műitész karácsonya Déry Tibor tárcája műitéss új lakásba költözött. Szeret kői- jLn tözködni, úgy érzi, hogy szellemi fürgesé- «A*¥«ä9i»k gét és helyes tájékozódó ösztönét legjob- ban gyakori lakásváltoztatással tudja szol. gálni. Egyidőben egy hatalmas lapszerkesztő és költő budai lakása mellett ütötte fel sátorfáját, hosszú sétákat tett a Vérmező körül, s éjszakánként — amikor senki sem látta — elragadtatottan énekelt a szerkesztő ablaka alatt, aki ilyenkor álmában hirtelen vakarózni kezdett. A szerkesztő halála után Pestre költözött, egy sötét, dohos udvari lakásba, amelyet azonban a világ semmilyen kincséért sem cserélt volna ki más lakóhelyre: ablak® épp szembenyüt er-- másik nagyhatalmú szerkesztő ámyékszékének szellőztetojévél. Órákig állt itt mozdulatlanul, ihletett csendben, apró. széles orrával mélyen beszívta a levegőt, szenvedélyesen tanulmányozva, mint kell megemészteni és kiüríteni a honi és külföldi irodalom nagy táplálékát. Később, amikor a gyakori kormányváltozások következtében az irodalmi tájékozódás is mind bonyolultabbá vált. már csak nehezen bírta bokájával nyomon követni ízlésének szépívű bakugrásait; egy ideig villámevorsan cikkázott Budapest 14 kerülete között — ez idő táit még leghívebb követői Is el szédültek abbeli igyekezetükben, -hogy szemmel kövessék —, majd. amikor az áldatlan lakásviszonyok miatt már nem lehetett hetenként lakást cserélni rosszkedvűen kiment a Szigetre és ozmo„ Jógiéval kezdett foglalkozni. Ma Ismét ű] lakájba kö’tözött. A háziasszony szem- Sgvre veszi: helves k's emberke, egvik szemére bandzsít. egy hollőfékete fürtje nemlétező homlokába hull. Apró termete különlegesen alkalmassá teszi kulcslyukon való hallgatődzásra. ami tudvalévőén legtöbb íjjpödja -at .irodalmi tájékozódásnak. Ennek megfelelően füle aránytalanul nagy; vörös és szőrös; egyéb tagjai azonban hercjgek, mint a zsokéké, akik tudvalevőn ugyancsak mindennap más lovat lovagolnak be és ki. Gumitalpas szandált és vászon kabátot visel, s rövid szivarokat szív; ez utóbbiak bűzével enyhíti lényének eredeti illatát. tos-e; de hiába, semmi sem fogott rajta, a kiszemeltek nem boldogultak aprócska szüzességével. Alighanem ekkor támadt benne annak az elhatározásnak a csírája, amely későbbi pályáját megalapozta; — hogyha az írók őt nem, akkor majd ő az írókat! De egyelőre még várnia kellett, amíg nem talál egy megfelelő ágyat, amelyben hanyatt fektetheti őket. A felszabadulás napján éjfélkor kiszáguldott a Kerepesi temetőbe és megnyálazta, majd feltartotta a mutatóujját: a szél keletről fújt. Eztán megidézte Macbeth boszorkányait. Mind a három megjelent és elmondta jóslatát: 1. Boszorkány: Üdv Neked, ítész! Glamis thánja, üdv! 2. Boszorkány: Üdv ítész! Cawdor thánja, üdv! 3. Boszorkány: Üdv Neked, ítész, üdv! Végül király leszel. A műitész: ... Mondjatok, kitől van csodálatos híretek? Vagy miért álltok elénk e dúlt pusztán ilyen jós üdvözlettel? Felelj, kényszerítlek! A boszorkányok azonban eltűntek. A műitész nyomban lapátot ragadott, s lábuk nyomán ásni kezdett. Néhány órai munka után, mialatt a szél kísértetiesen huhogott és kék lángnyelveket futtatott a teli égboltra, a műitész egy elrongyolt papírlapra bukkant, amelyre tűzírással egyetlen név volt felírva. Nehezen betűzte ki a durva éjszakában, a betűk is el voltak mázolva. — Marx! — mormolta tűnődve. — Ki lehet ez a Marx? Ismerek egy hasonnevű vaskereskedőt a Hársfa utcában... talán lápot akar alapítani? Óh, ha egyszer bekerülhetnék egy laphoz, Isten vaskörmű ujja sam tudna többé kikaparni onnét! Vagy egy új szellemtörténeti irány? Am lássuk! Fürge eszével, amely egy százlábú gyorsaságával futott végig minden nyomtatott lapon, csakhamar kitanulmányozta az új irányt. — Óh, mily nyomorult tudatom lehet nekem — kiáltott fel ujjongva —. ha igaz, hogy létem alakította, s mily pompás és gazdag lesz eztán, ha többet fogok keresni. Nosza, rajta, ezt az irányzatot az isten is nekem találta ki. Ihatarozta, hogy szakít eddigi izgékonysá- gával és bármily nehezere esik is, meg- auapodik egy lakásban, és egy meggyőződésnél. Mint általában az újgazdagok, nem resteilte megmutatni újonnan szerzett hatalmas tudását s első pillanatban még a tan régi hirdetőit is elkápráztatta bőkezűségével, mellyel kövér gondolatait szétosztotta a szegények között, szenvedélyével, aimely- lyel tollhegyre tűzte az ellenfél ülepét, ellentmondást nem tűrő határozottságával, amellyel önmagát dicsérte. Nemcsak honfitársait, önmagát is megtévesztette, meg volt győződve róla, hogy marxista burokban született. Mlagnézte a szótárban, hogy mit tesz az: „nép” és buzgón „szolgálni” kezdte. Előre köszönt Nagy Lajosnak, akinek azelőtt nem fogadta a köszönését. Hangja oly rikácsolóvá vált, hogy amerre ment, a verebek lefordultak a fákról. Az írók behúzott nyakkal somfor- dáltak el ablaka alatt. Volt, aki kétszer köszönt, ha meglátta; egyszer neki, egyszer az árnyékának. Többen abbahagyták az írásit, akadt, aki öngyilkossági gondolatokkal kezdett foglalkozni. Mások letérdeltek előtte, nehogy önmagánál nagyobbaknak lássa őket. s kihívják igazságos haragját. A háziasszony tapintatos és nem kérdezi meg. pedig ä kíváncsiság majd kifúrja az oldalát, hogv a műitész jobb kezének mutatóujja miért kétszer olyan hosszú és kétszer ói van vastag, mint a többi uiiacskája. De másnap, amikor első ízben viszi be szobájába reggeli kávéját, kíváncsisága kielégül. — Szent Isten — kiáltja az ajtón belépve . mit tetszik csinálni? Tessék lejönni, mert kiesik! A műitész az ablakpárkányon áll, féllábon, mint a gólya, másik lábát maga alá húzva az eget kémleli. — Mit csinál? — ismétli a háziasszony rémülten. — Csend! — morogja a műitész. — Egyensúlyozok. — Minek? Elengedhetetlen, mielőtt leülök cikket írni — kozfli az űj lakó. — Adja ide a kávét, itt fogom ki inni. — Szent Isten — mormolja a megdöbbent asszony —, nein is tudtam, hogy az írás ilyen nyaktörő foglalkozás. De miért tetszik a mutatóujját minduntalan megnyálazni és olyan irtózatos messze kidugná? — Mielőtt cikket írok. tudnom kell, hogy honnét fúj a szél — mondja a műitész. Napjai most már egyenletesebben, nyugodtabban telnek, mint a felszabadulás előtti zavaros időkben, amikor ingatag ízlése — mint egy lihegő aggszűz — egvik írótól a másikhoz repítette s nem tudta eldönteni, hogy melyiket és hogyan szeresse. Ez idő tájt foly. vást a hasát tapogatta, hogy még mindig nem állapoKiáltás Kiss Dénes Szegcsdrót szorongások sebeznek föl, tartanak össze Magam vagyok, akit kiások és lövök újra a gödörbe Nincsen úgy perc, hogy ne ölnék és hogy ne ölne valaki Ez marad majd az örökség amit szét tudok osztani? Napjaá tehát diadalmasan teltek, éjszakái azonban annál nyugtalanabbul. Ha elszenderedett piciny ágyacskájában, egy naponta visszatérő álom látogatta meg. amely minduntalan felriasztotta. Azt álmondta: reggel van, az íróasztalhoz lép, hogy elolvassa este írt cikkét, s ime a kézirat ívei megannyi halványbama, üres, négyszögletes papírlappá változtak át. amilyeneket a mellékhelyiségben egy szögre szoktak kiákasz- tani. Az álomnak ez a félreérthetetlen célzatossága oly rosszul esett neki, hogy nyomban felriadt s verejtékben fürdő hálóineerekéiében az íróasztalhoz tipegett, meggvőződni a valóság édes cáfolatáról. De az állandó álmatlanság végül is annyira elővette, hogy elhatározta: önműitészetet fog gyakorolni. Nyomban kiadott egy könvvet, amelynek előszavában sorban bevallotta, majd megmagyarázta ifiúkora léha tévedéseit, aztán mint aki jól végezte dolgát, ebédelni ment. — Klassz dolog, nagyságos úr — mondta a pincér —, az a mondat a könyvében, arról az izéről.. a név- mágiáról. Mármint azokról a szegény hülyékről, akik azt hiszik, ha egy dolgot a nevén neveznek azzal meg is semmisítik azt. Igaz is, ha egy freier sikkaszt s aztán bevallja, azzal még nem tette jóvá Aznap este — karácsony este volt — a műitész mint rendesen, a szobáiéban kifeszített kötélen táncolt. egyik kezében egy mészáros bárddal, a másik kezében egy lepkefogóval. Kecsesen egyensúlyozott mesterségének e két szerszámával, olvkor egy gyors piruettet is csinált, kezecskéjével csókokat hányva illetékes hely felé. Hirtelen megdermedt. zobájába egy ismeretlen, munkáskülsejű, erős fiatal férfi lépett be. s szótlanul megállt a kifeszített kötél alatt. — Mit akar? — sipította rémülten a műitész. Az idegen mégegyszer végigmérte. — Ki akarok lábalni belőled — mondta csendesen —, mert úgy látom, te vagy az én gyermekbetegségem! Egy kis ollót vett ki a zsebéből, átvágta a kötelet, majd szótlanul kifordult a szobából. A műitész, mint egy disznóhólyag, még egy ideig megállt a levegőben, aztán a huzat kivitte az ablakon, s a csillagos téli éjszakában elsodorta a Gellérthegv felé. — Ki hitte volna! — mondták barátai, fejcsóválva, amikor félelmében nagyokat durrogatva, fekete talpakkal elszállt fölöttük. Falu Zsadanyi Lajos Elfér a tenyeremben házaival, lakóival, gondjaival, örömeivel, halottaival és élőivel. Mint hamubasült pogácsát kendőbe kötöm, s botom végére akasztom mint ama mesebeli * hetedik fiú. Mladonyiczky Béla érméi önarckép Kondorpsi esáida 15 éves az éeskaí művésztelep
