Békés Megyei Népújság, 1970. december (25. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
Péter meg Sándor <» Bibő Lajos novellája Oágtalan volt mind a kettő. Hogy mikor történt, így születtek-e nyomorultnak vagy a háborúban egy hosz_ szú eszméletlenség után borult rájuk ez a sötétség, már talán nem is emlékeztek rá. Emlékük a teremtett dolgokról, amikor még látták, végképpen alámé- rült valahol az idő mélyén. Az egyiket Péternek hívták, a másikat Sándornak. Ha megindultak, rendesen Péter volt jobbról, Sándor gyengéden belefogódzkodott a karjába, úgy mentek az utcán. Szöges botjuk tapogatózva koccant az aszfalton. Péter vezetett, Sándor lassan alárendelte magát ennek a fensőségnek, amelyet észre nem vettek és amelyet úgy megszoktak, akár kietlen vigasztalanságukat. A Ferenc-körút egyik mellékutcájában most is Péter állott meg Beleszimatolt a levegőbe, aztán a zsebébe nyúlt, előkotorta kiskendőjét és letörölte verejtéke® homlokát — Khm! — köhintefct Sándor hasonlóképpen tett. — Khm! —■ mondta ő is, amikor megtörülte arcát piros-babos kiskendőjévél. a Zöldkapus kis kocsma előtt állottak. Keveset még tártak, aztán betapogatóztak az udvarba. Fa alatt telepedtek le, egy vörös ab- roszos kerek asztalhoz. Lány jött. Megnézte őket. ■ — Mit parancsolnak vitéz urak? Mert az egyiknek még mindig katonasapka fedte a fejét, a másik pedig még mindig a régi csukaszürke blúzt hordta. Bort kértek. A lány hozta. Kora májusi idő volt, délután négy óra, a vendég még nem szállingózott, a lány óvatosan leereszkedett melléjük. — Aztán hol? — kérdezte halk, fájdalmas borzongással a hangjában. Péter eltekintett világtalan szemével. Eltekintett Sándor is. Hát ezt azért tudják, ámbár alighanem ezer esztendeje is elmúlt, olyan régein volt. Péter mondta: — A Piávénál. Sándor rábóiintott: — Ott A lányban anyás, jóleső szánalom terült szét. — Aztán egyszerre? Egymás mellett? Azok még mindig mozdulatlanul meredtek maguk elé. — Nem. — Én odébb vótam • • Bibó Lajos, a Hódmezővásárhelyen élő Jeles Író, aki novelláiban nagy szcrntettel ábrázolta a két háború közötti világ elesettjeinek, kitaszítottjainak sorsát, 191«. december 30-án toüi be 80. életeiét. Az évfordulón ezekből az írásokból közöljük a fenti novellát. — Rokonok? — Egy ezredben szolgáltunk. A lányt szólították belülről. A két vak megitta a borát, aztán megindultak hazafelé. Este, lefekvés után Péter átszólt Sándornak. — Jóravaló lány lőhet Sándor is tigy találta. — A hangja móg a be- széggye arra vall. Rég ittak bort, régen éreztek simogatást, hát ezen az éécakán visszaálmodták magukat a falujukba. De az álomkép csak elhúzott előttük, aztán el is oszlott a messzeségben. Másnapi, megint a kis kocsma felé kerültek. Harmadnap is, s a lány két hét múlva már minden délután várta őket. —• Na... — mondta nekik. — Hát űgylátszik, maguk rendes emberek. Leült hozzájuk. Szembe velük. Az egyik a jobb, a másik a bal karját kezdte simogatni. Egy alkalommal a kezük összeütközött az asztal fölött. A két kéz hirtelen megállóit, darabig ott maradt a levegőben, aztán nehéz, de határozott irányban visszahúzódott. A lány észrevette, hogy a két arc elkomorult Megveregette egyiknek is, meg a másiknak is a kezefejét. — Olyan kedvesek maguk... Olyan jó magukkal lenni. Azok nem feleltek. A gondolataikkal viaskodtak. Amikor fölkeltek és nekifordultak a kijáratnak, Péter várta, hogy Sándor a karja alá nyúljon. De Sándor már megindult. Egyetlen szót sem váltottak útközben. Másnap Péter fogta a botját —- Mék — mondta, Sándor az ágya szélén ült. —■ Majd tán én is... Később. Sándor botja már kint kopogott. Péter darab ideig várt, akkor megindult ő is. A lány csaknem felsi- koltott örömében, amikor megpillantotta. — Jöjjön már! Hol maradt olyan sokáig? Sándor megállóit, — Dó gom vöt A lány odavezette Péternek az asztalához. Poharat tett eléje. Sándor eltolta. — Majd csak a maga- mébul. A lány megrebbent. Belenézett a két világtalan szempárba. Fénytelen, mély, feneketlen volt mind a kettő. A harmadik litert fogyasztották, amikor Péter megszólalt: — Aztán neköd mög többet nem is muszáj. Sándor nyelt egyet. — Gyünni? — Gyünni. — Ide? — Ide. — Inkább tán neköd. A hangjuk érdes, rekedtes volt. Forró a belső tűz- től. Péter kopogott az üres üveggel. — Bort. Sándor is előrébb toita a magáét — Ebbe is A lány fordult, hozta az italt — Elég lesz már... Ne igyanak annyit Még meg talál ártani — mondta könyörgő, békítő hangon,. Azok nem szóltak, öra múlva elborulva, ölő háborgással emelkedtek fel a helyükről Peter megtánto- rodott, Sándor megingott, öszeütköztek. — Te!... — csikordította össze a fogat Péter. — Mit állsz!? — dülledt ki Sándor. . Már fújtattak. — Aló! — mutatott Péter a kijárat felé. — Kifelé! — ordított Sándor/ A két bot egyszerre emelkedett a levegőbe. Egyszerre sújtott le. A lány sikoltozva futott segítségért. Azok már a földön hemperegve tépték és öklelték egymást — Te!... — Te!... Szétválasztották őket. A lány meleg, puha kezével visszahúzta mindkettőt a helyére. — Üljenek le.... — suttogta lázasan. — Mondani akarok maguknak valamit. Zihált még mind a kettő. Most egyszerre nagyot dobbant a szívük. A lány a kezük után nyúlt: — Éppen most... — mondta nyugtató részvéttel. — Éppen máma... Szólni akartam, hogy holnap várom magukat. Holnap lesz az eljegyzésem. Meg akartam hívni magukat is... két fej nem mozdult. A két világtalan hallgatott Sokáig maradtak igy, akkor Péter felállott. A másik felé nyúlt: — Sándor? Az feléje tapogatott. — Itt vagyok. Aztán megindultak. Péter vezetett. Sándor gyengén belekapaszkodott a karjába. A két szöges bot ütemesen koppant az aszfalton. H VÉGET ÉRT a másfél év óta tartó „Tiszán innen — Dunán túl” című rádió- és tv-vetélke- dó, Bács-Kiskun megye győzelmével. S ez a maratoni vetélkedő, csak úgy, mint a tv, a rádió, s a társadalmi szervek, kultúr- házak által rendezett egyéb vetélkedők újra ugyanazt a gondolatot kényszerítik ki az emberből: van-e értelme ennek a hihetetlen idő- és ener- gia-rászáhásnak, nem olyasmi-e mindez, mint az a szobor, amit Michelangelo hóból gyúrt Piero de’Medioi herceg parancsára, s ami azután néhány óra alatt elolvadt. Ez az ország minden megyéjét megmozgató vetélkedő kétségkívül arra ösztönözhette a résztvevőket, hogy megyéjük, városuk múltját és jelenét jobban megismerjék ■— ám éppen vetélkedő jellegénél fogva, a minden áron győzniakarás következtéVETÉLKEDŐK ben maga a szervezőbizottság is kénytelen volt teljesen lényegtelen, semmi tudomány, vagy kultúrtörténeti értékkel nem bíró adatokat is feltenni kérdésként, hogy a zsűri elbírálhassa a versenyzők felkészültségét. Ugyan milyen jelentőséggel bír például a vetélkedőre odafigyelő százezrek számára az, hogy egy üzem pontosan hány százalékra teljesítette ez évi első negyedének tervét, s hogy ez az előző évi ugyanezen időszakához képest hány százalék emelkedést vagy csökkenésit jelent? Miért érdekes, hogy mondjuk Chován Kálmán 1852-től 1928-ig élve a pesti zongora-tanárképző tanszakot éppen 1916-ig vezette? Áldozat és hűség Moidvay Győző Féja Géza hetvenedik születésnapjára Ütnak indítottak Jánospuszta apró házal, a szelíd galambok, a kavicsot görgető vizek, útnak bocsátott a hallgatag erdő, melyben a gyermekkor manócskái sürögnek; elindultál széllelbélelt nadrágban, kristályharmattól csillagos cipőkben a frissen húzott határ szögesdrőtjain át, hogy szárnyadnak újféle kötelmet nyerj s a bánat tölgyei szívedben felzúghassanak. Elindultál a szellem gondozott parcellái közt, onnan, hol ágak szövevénye fedi a napot, s a cserjék versenyt sírnak az őszi szélben; sóval, kenyérrel, virággal jöttél, és a trágyagödrök végiben villára dűlő kajsza farú, görcsös térdű parasztok ködképível, hogy eltalálj a mába, s méginkább a mindahánynak vasalt inget ígérő jövendőbe! Utad nem volt könnyű mars, sétakocsizás, verekedtél kuruemód, szenvedtél száz szeget. És sajognak még e sebek, a parázs izzik bennük, tudom! De kit nem vont deresre álma, szerelme, igazán nem örül az a csóknak, beért időnek, s ki nem ösmeri a kapaszkodók gyötrelmét, a lankán nem tud megáradt lélekkel énekelni. Most, fegyverzaj s éveid múltán, itt vagy megint a régi gyaloglások párát szitáló rétjein, térj hát tanyánkba, pihenj meg, táltos öreg, vándorlásban otthonra lelt mívesek bizalmával, — a tőled való spermapillanat, lásd. élethez segített annyiunkat, s mi járunk törvényeidben, de a szült anyag, az alkotás belső parancsa szerint is, mely a méretion időknek megőrzi mestere szellemét! Molnár Antal Egri látkép Emeü-e bárkinek is általános műveltségét az a tény, hogy Körösfői- Kriesch Aladár festőművésznek az angol praera- faelitókról szóló tanulmánya pont 1911-ben jelent meg? ^ HOSSZÚ hónapok tanulása, egy-egy szakterület adatmagolása, kézikönyvek készenlétbehelyezése — játék, jó játék, elismerem. Ám, tartós haszna vajmi kevés. A jól- értesültség körébe vágó, s néhány hónap múltán már csak a főkönyvelőket és statisztikusokat érdeklő adatok, az emberi ismeretek perifériájára tartozó dátumok maguknak a versenyzőknek emlékezetéből is kiesnek, hogy fontosabb, lényegesebb információnyo_ moknak adjanak helyet. Sem a játszók, sem a hallgatók fogékonysága nem növekedik, sem látókörük nem tágul ezektől az elismerésre méltó pontossággal recitált adatoktól. Időt és energiát sokkal érdemesebb dolgokra is lehetett volna és lehetne fordítani. 41 ha pedig valaki ismét csak a játék, a vetélkedő szükségességét védelmezi, igazat adva neki, valami mást javasolok. Olyasmit, ami nem lép ugyan fel az újdonság igényével. — hiszen a zsűrinek itt is eleve tudnia kell a helyes válaszokat —, de ami álkaimat nyújtana értékes szociológiai felmérésre, amiből következtetéseket lehetne levonni az emberi befogadóképesség és tartós megőrzés határairól^ Olyan vetélkedő volna ez, amire nem lehet készülni, amiben csak azt lehet hasznosítani, amit valóban tud az ember. Képzeljük el, hogy a rádió vagy a tv vetélkedőt hirdet az emberi ismeretek teljes tárházára vonatkozólag, s a megyei selejtezők után mondjuk tizenöt-húsz ember kerül a döntőbe. Kérdéseket kapnának ott a művészetek és a tudományok minden ágából, kolloidkémiából éppúgy, mint irodalomtörténetből. Bolyai geometriájából éppúgy, mint a szeri- ális muzsika elméletéből, történelemből, földrajzból, csillagászatból, sportból is természetesein és így tovább. Az első kérdések olyanok lennének, hogy egy általános iskolás is válaszolni tudjon rájuk, az utolsók olyanok, hogy egy Nobel-díjásnák is fejtörést okozzon. És — ha én lennék a zsűri — nagyobb pontszámot adnék annak, aki az emberi ismeretek nagy területén átfogó tudást mutatna fel, mint azt, aki egy szűk szakterületen mutatkozna legyőzhetetlen- nek. % EZ VALÓBAN mutatna valamit a mai ember agyának befogadóképességéről és rugalmasságáról, s roppant érdekes adatokat szolgáltatna arra vonatkozólag, hogy manapság milyen méretű enciklopédikus tudás lehetséges egyáltalában. Ez volna a vetélkedők vetélkedője. K» D,
