Békés Megyei Népújság, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-19 / 271. szám
99 Tiszán innen — Dunán iái... 99 Miért vetélkedünk? A Magyar Rádió és Televízió bó kétéves programja — a budapesti kerületek vetélkedője és a megyék közötti küzdelem, a ..Tiszán innen, Dunán túl" — lassan megvalósul. Sok-sok élményt, forró pillanatot hozott már Békés megye össznépi csapatának is, és tudjuk, „hátra van még a feketeleves...” Idő kell majd, hogy illetékesek megvonják a program tömegkommunikációs szolgálatait, hozadékait, összefüggéseit, hasznosságát közművelődési folyamatunkban. Azt máris tudjuk: pozitív tényről, újszerű tömegmozgósító módszerről van szó. Mégis, vagy éppen ezért — a menetben észlelt reflexiókra gondolva — szólni kell, nehogy a döntő pillanatokban valami kishitűség verjen gyökeret. A Békés és Komárom megye vetélkedőjéről távozva, fültanúja voltam a járdái sötétben, amint az egyik veterán csabai patriótát bosszantotta a felesége: — Inkább segítettél volna, kár volt a könyveket bújni...! A férfi megvédte álláspontját: — Ki tudta, milyen kérdéseket teszitek fel, mindenkinek készülnie kellett! — S ez így igaz Amikor a Bács-Kiskun megyével folytatott drámai küzdelem után levonultunk a pályáról, mindnyájan éreztük, valami benne van a levegőben, nem igaz, hogy nem jutottunk tovább. Napok múlva — amikor már ismertem az illetékesek döntését a megyei csapat döntőbe jutásáról — futólag találkoztam Budapesten az egyik pénzügyi intézet vezetőjével. Futólag vetette ide kishitűen: — Óvott a megye, á, fölösleges az egész...! — S ez így nem igaz! Miért vetélkedünk? Mert természetes hajlamunk szeretni azt a munkát, amelyet elődeink és a mi korunk belefektetett annak a helynek a formálásába, amelyet úgy hívnak Magyarország, hazánk, szülőföldünk: Bács-Kiskun, Békés, Sza- bolcs-Szatmár, Vas, Zala stb. Sokféle volt és sokféle ma is az a munka, amely jelentkezik ezekben a vetélkedőkben különböző áttételeken. Mert természetes hajlamunk becsülni önmagunkat, mondván: ahol mi lakunk, dolgozunk, élünk, az a hely is valami...! Mert termékenyítőek ezek a vetélkedők, jövő formáló hatásúak, megannyi jó gondolat szülői. Más, millió hasonló esettel lehetne illusztrálni ezt, de hadd idézzek egyet személyes élményemből. A vetélkedő egyik kérdése rejtvényszerűen érdeklődött a magyar aviatika egyik úttörője — a magyar közlekedés- történet egyik érdekes alakja —, Székely Mihály, volt szarvasi gimnazista után, akinek emléKi fesfeiie? Ki irta? Tizenegy forduló — Első díj: 800 forintos vásárlási utalvány a Képcsarnokba 4. rejtvény A szerző „Tíz határon át” című regénye egy izgalmas, szép emberi sors ábrázolása. Mondhatnánk úgy is: újságíró-szemmel a XX. század harmadik-negyedik évtizedén át... A könyv a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg 1965-ben. Kérdés: ki a könyv szerzője? Hathavi időtartamra kölcsön venne az Újkígyóst ÁFÉSZ 500—1000 liter tartalmú betonkeverő gépet Ajánlatokat kérjük: r ___r ÁFÉSZ Újkígyós Kussuth u. 29. Telefon: 5. Telex: 362 címre megküldeni. Ügyintéző: Roman. 166330 kére az 50-es évek végén Szarvason emlékünnepet rendezett és emléktáblát avatott a szarvasi öregdiák kör. A kérdés megválaszolása közben ötlött fel bennem a gondolat: A budapesti Metró Fehér úti végállomásának nevét Rákosmezőre kellene változtatni, hiszen ott, azon a tájon zajlottak egykor az ország- gyűlések, ott gyülekezett Dózsa paraszthada, s ott próbálták ki Székely Mihályék a maguk konstruálta, megépítette légi lélekvesztőiket. Azóta ezt a gondolatom ki is fejtettem Budapesten. Vetélkedünk, mert öröm látni emberek kezében a Békés megyei kiadványokat, helyismereti publikációkat, az ellenfél megye és az ország dokumentumait, amelyeket ott szorongatnak, izgalomban lapozgatnak a vetélkedés termében...! S mert a vetélkedés budapesti agytrösztje is felhasználta, felhasználja ezeket a kérdések öszeállításakor. Vetélkedünk, mert a budapesti autóbuszban hallani, hogy beszédtéma a „Tiszán innen, Dunán túl”. Vetélkedünk, mert nem lehet rossz, amiben részt vesz az ország apraja-nagyja: Vaszy Viktor Szegeden, dr. Kanyar József Kaposvárott, dr. Üjszászy Kálmán Sárospatakon, Kuczy Károly Kecskeméten, dr. Gere- lyes Ede és dr. Vörös Károly Budapesten, meg a sok névtelen párttitkár, gimnazista, kiskato- na, ifjúmunkás, tanácselnök, meg annyi más és más szerte az országban. Versenyzőnk, mert közben kialakult egy ritmus, egy viszonyulás. A vetélkedő legutóbbi alkalmakor egy fogós kérdés megoldása után Szepesi György, a kérdés megoldója, személye iránt érdeklődött, mire Szombathelyről így válaszoltak: „Dr. Vas megye...” — Ezért vetélkedjünk! Vetélkedjünk: hajrá. Békés megye! Dr. Virágh Ferenc Szovjet Rakéíások Napja November 19-én ünnepük a Szovjetunióban a rakétacsapatok és tüzérség napját. A rakétacsapatok létesítése mélyrehatóan megváltoztatta a szovjet hadsereg és a haditengerészeti flotta haditechnikai színvonalát. A rakéták biztosítják, hogy semmiféle váratlan esemény ne érje készületlenül az országot, hogy a föld bármely pontján tartózkodó agresszor méltó és megsemmisítő válaszcsapásban részesüljön. A szovjet tudósok, tervezők, mérnökök és munkások megalkották a rakétákat, a kilövő-berendezéseket, a korszerű célzó és irányító-műszereket, valamint a különböző osztályú és rendeltetésű rakétatölteteket. Ezek az eszközök mindenkori alkalmazhatóságukkal, megbízhatóságukkal és nagy találati pontosságukkal tűnnek ki. A hadi- technikai eszközök kiválóságát szerencsésen egészítik ki a katonai személyi állomány mesterségbeli tudása, gyakorlottsága, politikai öntudata. A képen: rakéta az állványon — kilövésre készen. Rejtvényszelvény 1970. november 19. 4 Sz. Lukács Imre: Góz Jóskát, a Piros Gézákat, a Juhász Marikákat én már el nem felejthetem. Behunyom a szememet, peregni kezd a film, csörgedezni az áldott, éltető víz, a szegénység nagy- nagy reménye, a holnapokba való kapaszkodása. Hallom a csendőrpuska dörejét, a szegénység elnyújtott jajongásait, a végenincsen sírásokat, a nádtetős falak reccsenéseit és a megmerevült boldogtalanság zsolozsmáit. Pali bácsi üzen. Tud-e még az elhidegült bihari föld alól üzenni? Megértik-e? Néhány éve Tiszaörsön szedegettem az emlékezés morzsáiból az egytemplomos faluban, ahol 1948-ban a Talpalatnyi föld egy részét forgatták. A kápolna, a temető, az Alvég, s B. Nagy Józsefék háza a két ágassal ugyanúgy állja az időt. A parasztemberek — akik statisztaként szerepeltek — hozzájuk öregedtek. Megvallattam őket. Az akkori játékból, filmből mindennap megélt emlék lett, történelem. Bendő Béla: Végtületlen végig tudom én a filmet. Mindig megnézem, ha itten játsszák. Aratás vót, amikor készítettek. Nyóc napig tartott a mi részünkről. Nem voltunk komoly szereplők, csak úgy koccintani kellett az üveggel, mulatozni az esküvőn. De ha elgondolom, mégis igazi szereplők voltunk, mi voltunk az igaziak. Bendő Béláné: Az ilyen szegényt, mint mi, semmibe se Talpalatnyi főid vették. Ügy vót itt azelőtt, mint a filmben. Gürcöltünk a talpalatnyi földért, ha megszereztük is, nem tudtunk rajta megélni. A föld önmagában még nem elég. Most meg már nincs meg és mégis most van meg igazán. Nyugodtan, szépen élünk a közösből. Boldogan. A táj mása az embernek. Változik. Magával hordozhatja és hűséges marad hozzá. A víz meg a szigorú ugrai föld most elsiratja, elringatja az öreget. A kemény, próbáratevő, elbo- csájtó és visszafogadó táj; Komódi, Okány, Zsadány, Geszt és a fejfa nélküli szülőföld; Bi- harugra. A táj kitartóbb? A tógazdaság — Biharugrai Halgazdaság — mintha az Isten malmai-ból tűnne hirtelen elibénk s az ap- róbb-nagyobb tavak nevei is a regényt hitelesíti, idézi; Ludastó, Csík-tó, Szilas-tó, Cigány-tó. Sohasem tudott elszakadni tőlük, visszajött hát hozzájuk pihenni, hosszú, nagy út után, ide az ugrai temetőbe. Keresem a sírját a falu végén. Jó helyen van. Boldog lehet az álma. ölelésnyire tőle ott húzódnak a fehér falú házak, a kiáltás is elütődik idáig, az országútról behallik a szekerek zörgése s most már a táj szolgál örök üzenettel Szabó Pálnak. A síroktól kicsit távolabb ke- rült ez a hely, mindjárt az áldott termőföld mellé, aki még az idén is édesköményt termett. Odabújt, odatörleszke- dett hát a frissen hantolt, zöld koszorúkkal, virágtenger- rel elborított gírhoz, vigasztalására legyen ő is a nagy öregnek. Szemben a háztáji kertekben kukoricaszár csörög, gallyak verik fel a novemberi csendet s az országút elbúsult fáinak nincsen má. könnyük, elsírták még őszelővel. Állok ^ sírnál, olyan, mintha hatalmas zöld hajó úszna felém a tengeren. Fej fa nincsen. Csak a koszorúk, a pirosfehér rózsák és a csend, meg a gyász. Nagy, álmos gyász ez. Olyan, mint az ugrai temető, az ugrai szik. Akik ide jönnek, a temetőbe járnak, köszönnek egymásnak, öreg nyugdíjas szegődik mel- ' lém az emlékezésben. — Mindenkinek eljön a sorsa. Itt született, azért is pályázott ide, saját falujába. Építünk majd díszsírhelyet neki. Gyászol a tógazdaság. Hol van az a régi hangulat, az a június, az a nyár, ami átsüt az Isten malmai-ból. Az alig fodrozódó víztükör, a Szerb Zsuzs- kák kacagása, az öreg, megroggyant halászok. Hiába keresem, már nem találhatom, eltűntek az idővel, s nem is varázsolhatja elő őket többé soha senki. Gyászol Biharugra. Elvesztette színeit, a házak előtti padokra se ülnek ki tanyázni, ősz van és szomorúság. Szürkeségbe takaródzik a sivár táj és nekiszalad a télnek. Pali bácsi, fázol-e? I
