Békés Megyei Népújság, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
Iszaak Babel: JÉZUS BŰNE rína, a szállodai Ä szolgáló ott la- kqtt közel a főbejárathoz, Szerjoga, a szolgalegény pedig a hátsó lépcső táján. A dolog szégyenszemre megesett közöttük. Arina virágvasámapján ikreket szült Szerjogának. A víz folydogál, a csillag ragyog, az ember meg fene- gyerekeskedik. így hát Arina újra csak áldó t állapotba került, már a hatodik hónapot pergeti, gyorsan pergők az asszonyi hónapok. Szerjoga katonasorba cseperedett, be kell vonulnia, ez itt a bökkenő. Hat fogja magát Arina, előáll, és kereken megmondja: — Szerjoga, nincs értelme, hogy várjak rád. Négy esztendőn át te jobbra, én balra, a négy esztendő alatt, akárhogy Is, de legalább hármai szülök. Ha szállodában szolgálsz — emelgesd a szoknyád. Or mindahány, aki betér. Mire megjössz a katonaságtól — a belsőm már kiszikkadt. elfonnyadt asszony leszek, kellek Is én akkor neked — Ügy Mz'a — bólogatott Szerjoga. — Most még legyesked- nek körülöttem a kérők: Tofimies, a boltossegéd — goromba, mint a pokróc, no meg az öreg Iszaj Ab- ramics, a szent Nyikola templom elöljárója, ereje fogytán levő ember —, de hát nekem úgyis a lelkem kavarja fel a ti gonosz, bika erőtök, hiába beszélek, még a szuszt is kiszorítjátok belőlem ... Letelik a három hónap, megjön a poronty, beadom a lelencbe, aztán férjhez megyek hozzájuk. Szerjoga csak hallgatja, hallgatta, lecsatolja nadrágszíját, s nagy virtussal méregeti vele Arina hasát — A hasamat ne bántsd — szólt rá az asszony —, a te porontyod mocorog benne, nem Idegen ... Volt ott mégis hadd el hadd. potyogtak a legény- könnvek. csurgóit az asz- szonyvér, de semmire sem jutottak. Erre az asszony ment és Jézus Krisztus elé járult, mondván: — így és így. Uram Jé- ' zus, Arlna vágyók a Tver utcai Madrid és Louvre szolgálója. Ha szállodában szolgálsz — emelgesd a szoknyád, úr mindahány, aki betér. De ott jár lenn az árnyékvilágban, a te rabod, Szerjoga szolgalegény. A múlt év Virágvasárnapján ikreket szültem neki.,. Aztán szén sorjában, töviről hegyire elmondta a dolgot. — Hát ha nem állna be katonám,k? — hümmögte a Megváltó. — Akkor jön a csendőr és nvakoncsípi ... — A csendőr — az Or Jézus lehorgasztotta fejét — erre nem is gondoltam... Mi lenne, ha netalán te élnél feddhetetlen életet? — Négv áHó esztendőn at? — ámuldozott Arina. — Hiszen ha rád hallgatnánk, mindenkinek meg kellene házasodnia, hiszen réees-rág óta csak ez a módi járja nálad, no meg aztán, honnan jönne a szaporulat? Valami okosaiba! könnyíts rajtam .*, Elfutotta a pír az Ür Jézus arcát, az asszony az elevenére tapintott, de hallgatott. Ahol nincs, ott ne keress, ezt még az Isten is tudja. — Ide figyelj, Isten teremtménye, te kedves, bűnös Arlna leányzó — zengett végül is az Űr Jézus dicsőséges hangja — lábat- lankodik itt a mennyekben egy jóképű angyal, Alfréd a neve, már nem bírok vele, egyre csak siránkozik: Uram Jézus, miért tettél engem alig húszéves koromban angyallá, hiszen itt használható fiatalember lehetnék. Hát kedves lányom, ezt az Alfréd angyalt kerek négy esztendőre férjül adom neked. Vigaszod lesz 6, védelmeződ, és szerető hitvesed. Szülni tőle nemcsak hogy gyereket, de kacsacsibét Is képtelenség, mert hancúrozó- nak ugyan harcúrozó, de amit tesz, nem komoly... — Éppen ez kell nekem — ragyogott fel Arina —, hisz ez az a komolyság, amitől kétévenként három- «zor halálomon vagyok.,. — Édes jegyen a pihenésed, Isten teremtménye, Arina, könnyű legyen a fohászod, akár a nótaszó. Ámen. Ebben maradtak. Odahívatták Alfrédot. Vézna legényke, gyengéd, égszínkék válla mögött két rózsaszín fényben játszó számyacska lebeg, mint két galamb a magasságú* égben. Tapogatja Arina, tapogatja, mígnem bugyborékoló zokogásban tör ki belőle a maghatódottság, az asszonyt eilágyulás. — Alfrédocskám, egyetlen vigaszom, boldogságom ... Az Űr Jézu* még meghagyta, hogy ágybafekvés előtt levegyék ám a szárnyakat, az angyalszárny zsanérra jár, akár az ajtó — levegyék és tiszta lepedőbe csavarják, mert hát a sürgés-forgás közben a szárny eltörhet, pedig az nem akármiből, hanem újszülöttek sóhajából készül. Legvégül az Űr Jézus megszentelte a frigyet: meginvitálta az egész püspöki kórust. Szépen hangosan énekeltek, de harapnivaló, az már nem volt egy fikarcnyi se, arrafelé ez nem járja... Átölelte Arina Alfrédot, s a selyemhágcsón szaladt is vele lefelé a földre. Oda is értek a Petrovka utcába... — lám, hova akart az asz- szony kilyukadni — Al- írédnak, akin nem hogy gatya, de az ég világon semmi nem volt, vásárolt is tüstént lakk félcipőt, kockás gyapjúnadrágot, vadászkabátot, meg piros bársony mellényt. — Egyéb majd otthon is akad — mondta. Arina aznap nem dolgozott, kimenőt kért. Szerjoga eljött, botrányt is csapott. de az asszony ajtót sem nyitott, csak kiszólt: — Szergej Nyifantics, most épp a lábamat áztatom, kérem, távozzon innét, botrány nélkül... Mire a legény szó nélkül sarkon fordult, és elment. Ezt már az angyali erő hatására tette. Arina olyan vacsorát csapott, hogy még egy ku- pec Is megnyalta volna tőle a tíz újját, mert hát ki akarta vágni a rezet. Egy palack vodka, óbor, aldu- nai hering krumplival, no meg tea szamovárból. Alfréd falatozta is ezeket a földi Javakat, csakhogy nagyhamar levették a lábáról. Arlna egy szempillantás alatt kiemelte a szárnyakat a zsanérból, begöngyölte, Alfrédot meg az ágyra fektette. Ott feikszlk csodás fehéren a pehelydunnán, a rozoga, sok bűnt látott riyo- szolyán, földöntúli ragyogás sugárzik belőle, hold meg vörös sugarak kergetőznek egymást váltva a szobában, fénykévés lábon im- bolyogva. Arlna nevet és sír, dalol és fohászkodik. Hallatlan boldogság jutott osztályrészedül ezen a megsanyargatott földön, Arina, boldog vagy te az asszonyok között! A palackot fenékig kiitták. Meg is volt a hatása. Alig, hogy elszenderedtek, Arina Alfrédra huppant izzó, hathónapos. Szergej- től viselös hasával. Nem volt neki elég, hogy angyalin] hálhatott, nem volt neki elég, hogy a szomszéd szobában senki sem krákog, senki sem hortyog se nem szí pakol, mindez nem volt elég a megveszekedett, telhetetlen asszonyának, nem, még a kidülledt, forró hasát is melengetni kellett neki. S agyonnyomta Isten angyalát, agyonnyomta részeg mámorában, örömében, agyonnyomta mint egy egyhetes csecsemőt, maga alá gyűrte, mígnem az halálos véget ért, A szárnyak pedig, a fehér lepedőbe bugyolált szárnyak, sápadt könnyeket csorgattak. S feljött a hajnal — a fák lombja lekonyult. A távoli északi erdők mindmegannyi fenyőfája pópa- süveget öltött, mindmegannyi fenyőfa térdre borult Megint csak ott állt Árina az Űr tónusa előtt, testesen, tagbaszakadtam vörös kezén meg ott nyugszik az ifjú holttest.,. — Tekints le rám, Uram.;. Ezt már Jézus szelíd szive sem bírta el, s megátkozta az asszonyt, felgerjedt haragjában. — Ahogy a földön viselkedtél, úgy viselkednek majd veled, Arina... — De hát. Uram Jézus — szólalt meg Arina alig hallható hangon , vajon én teremtettem-e nehéznek testem, vajon én pároltam-e kísüstön a vodkát, vajon én találtam-e ki a magányos együgyű asz- szonylelket... —- Nem akarok többé veled bajlódni — kiáltott fel az Űr Jézus — agyonnyom- tad az angyalom, te vacak... S gerjedelmes szélvészszel lependerítette Árinát a földre, a Tver utcába, a Madrid és Louvre szállodába, le a kis kamrájába, ami-az ő földi osztályrésze. Ott pedig már meggyűlt a tenger baj. Szerjoga duhajkodik, ahogy ez a regrutához illik. Trofimics, a boltossegód is mejött Ko- lomnából — * meglátta Arlnát kigömbölyödve, kicsattanó képpel, — A hasas mindenedet — kezdte s csak mondta az ehhez hasonlókat. Az öreg Iszaj Abramo- vics hírét hallva a gömböl yödő hasnak, szintén zsörtölődik: — A történtek után — mondja —, nem vihetlek oltár elé, de azért szívesen elhálogatok veled..: lyen vénembernek I inkább a nyirkos földben kellene már hálni, nem egyebütt, de azért, mégiscsak leköpi az ember lelkét. Mintha mindenki megveszekedett volna — a kukták, a kupecek. a vendégek. A kereskedőember — játékos kedvű. S ezzel vége a mesének. De mivel hogy a három hónap is lejárt, s Arina szülni készült, kivánszor- gott hát a hátsó udvarra, a selymes ég felé emelte szörnyű nagy hasát, és hangtalanul fohászkodott: — Látod, Uram, látod ezt a hasat, úgy dobol benne, mintha borsót rázna. Hogy mitől van ez — nem tudom. Még egy ilyet, Uram, Jézus, nem kívánok... Válaszul az Űr Jézus könnyeivel öntözte Arinát, aztán letérdelt: — Bocsáss meg nekem, Arina, bocsáss meg nekem, bűnös Istennek, amit veled műveltem... — Nem bocsátók meg neked, Jézus Krisztus — válaszolta Arina — nem én. Fordította: Wessely László Egy régi perc Zelk Zoltán A márvány-sárii hófúvásban Egy izzó perc zöld lobban&sa S a hirtelen fény sátorából Kilép, kilép egy tulipánra. E*.v gyermekszemü asszony arca, Egy zápor égő vitorlája, Egy kiáltás boldog rezgése — Kinyílt, kinyílt a tulipánfa! Tizenöt év csattog fölöttem, Egy föltámadt perc szárnycsapása Tizenöt tél hóviharában Forog, forog egy tulipánfa. Vázlati űzet Csónakok Új könyv: Lev Kvin: Idegen csillagok alatt A kaland olykor öncélú, semmire nem vezet, csupán izgalom az izgalomért. Ám van, hogy a kaland az életért való verseny, s a bukás maga a halál. Ilyen kalandot ezret szül naponta a háború, s egy-egy kaland tucatjával teremti a hősöket. Kaland: két, magyarul jój beszéld szovjet tisztet a háború végén, Magyarországon átdobnak a frontvonalon. Hősök: a két tiszt, s azok a munkások, akikkel kapcsolatot találnak, akik torkig vannak a németekkel, s valamit tenni akarnak. Mi legyen ez a valami? Vakmerő, de eredményt alig hozó vállalkozás, vagy fegyelmezett, céltudatos akció? A szerző, aki maga is részt vett hazánk felszabadítasában, s több esztendőn át újságíróként dolgozott Magyar- országon, jó érzékkel választotta könyve cselekményének szinteréül a vidéki váróét, azt a szükebb közösséget, mely dráma, tragédia, s komédia létrehozására egyaránt, s egyszerre képes. Izgalmas olvasmány az Idegen csillagok alatt, de nem sorolható csupán a nemes indítékú kalandregények közé. Kvin élő alakot teremt, olyan embereket, akiknek önmagukkal is csatázniuk kell, hogy legyőzzék gyengeségeiket, a közös cél érdekében. Ezekért az emberekért nem csak izgulni lehet, hanem szeretni Is kell őket. Mert magunkra, apáinkra, testvéreinkre ismerünk, azokra, akik legtöbbször nem tudatosan* hanem ösztönösen fordultak szembe a rosszal, s álltak a jó mellé. A G. Lányi Márta fordította mű a Kossuth Könyvkiadó gondozásában jelent meg, új színnel gyarapítva a felszabadulás sorsfordulóját megörökítő művek sorát (*n) /
