Békés Megyei Népújság, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
N émán Hitűnk körben a leszálló alkonyaiban. A tányérkákra odatapadtak a kanalak a maradék befőttel, s még illatozott a meg nem ivott fanyar tea és omlós tészta. Az asszonynak dús, barna haja volt, két hullámban omlott hátra, s tarkóján laza kontyba volt csavarva Magasra vonta vastag szemöldökét, mintha még most is csodálkozna azon az eseten, amelyről beszélni kezdett. Széles, barátságos szája tanácstalanul megnyílt. — Csak azt kérem, ne mosolyogjanak rajtam, mert már most érzem, hogy nem tudom elmondani önöknek úgy, ahogy történt. Mikor ama napokra gondolok, azt 0 pillanatot keresem, amelynél az ügy kezdődött, s tótom, hogy csak egy marék morzsa maradt meg és valamilyen nehéz, meghatározhatatlan hangulat, legyenek hát elnézőek. Erősen szorongatta tenyerét. Az ősi gyűrű gyémántjai megcsillantak, mikor ujját a napnyugta sárgás fényébe dobta. Körtnfii-n Tózsállott a maradék lakk- festék. — Az idő akkor kellemes volt; ne haragudjanak, hogy ilyen részleteket említek, de az a nap, az az időszak, még a levegő íze ss, úgy érzem, szorosan ősz- szefügg azzal az esettel, amelyet átéltem. A levegő üde, hűvös volt. Az éjszaka megnedvesedett járdák csak déltájban száradtak fel. Elmúltak már az első heves záporok, amelyek a nyár határát jelentik, lassan közeledtünk a negyedik háborús tél felé. Varsóban laktunk, a Kru- cza utcában, egy ódon bérház alagsorában. Férjem dolgozott, lányom illegális iskolában tanult. Egész délelőtt egyedül voltam otthon. Csak néha kopogtatott be a szomszédasz- szony, és jószándékúan közölte, hogy mit adnak jegyre az üzletben. Nem sok munkám volt. Ismerik a megszállás alatti ebédecs- kéket, amolyan összecsapott ételek voltak csak. Nem sok fáradságba került, csak leleményesnek kellett lenni, kiváltképp nekem, mert az én gyámoltalanomnak — gyengéden nézett a kanapé szögletében ülő férjére — egy krajcárt érő kereskedői tehetsége sem volt. Nem vetem a szemedre, csak hát magad tudod a legjobban, hogy az egész ház az én vállamra szakadt, nem volt hát időm az előérzetemmel és a hangulatommal foglalkozni. Szorgalmasan csináltam „hozott anyagból” a pulóvereket, és valahogy megpróbáltuk tartani, legalábbis látszólag, a régi életet: A konyhában ültem, kötőtűvel számoltam a szemeket. Hirtelen egy tolakodó gondolat jutott eszembe: megfeledkeztem egy végtelenül fontos valamiről, valamiről, ami ebben a pillanatban a legfontosabb. Ölembe ejtettem a munkámat, s azon töprengtem, mit terveztem erre a napra, egy pillanat múlva mégis úgy döntöttem, hogy semmit, egyáltalán semmit. Meginf hozzákezdtem a beszegéshez. Ide-oda forgattam a pulóver elejét, próbálgattam, de a munka már nem ment, folyton tévedtem, sót néhány sort lei kellett bontanom ... Nyugtalanság gyötört, valami akadályozott, űzött, végre türelmetlenül felálltam. Ügy rémlett, hogy valaki, mint egy kis gyermeknek, megpróbálja lassan, érthetően szótagolni azt az egyszerű parancsot, és már haragudni kezd figyelmetlenségem és hiányos felfogóképességem láttán. Jártam-keltem a konyha, ban. Tányérokat vettem a kezembe, a borsoszacskóért nyúltam, de éreztem, hogy bár jó úton vagyok, ez mégsem az, amit tőlem várnak. Bizalmasan rábíztam magamat a tudatalatti parancsra, sőt, ez már kezdett kissé szórakoztatni. Csak amikor észrevettem, hogy kezemben tartom a portörlőrongyot, a seprűt és a szemeteslapátot, jutott eszembe, mint káprázatos bizonyosság, hogy az előszobába kell mennem, és a szekrényben takarítani, rendet csinálni. Régen tervezgettem már, de halogattam a munkát, hisz nem volt sürgős... Elégedetten mentem, hogy végre megfejtettem, és így gyorsan megszabadultam a tolakodó gondolatoktól. Kinyitottam a nyikorgó ajtót. A szekrény mélyén emelkedtek a régi dobozok, tele gondosan összerakott, becsomagolt, spárgával átkötött fonalgombolyagokkál. , — Emlékszel — fordult tanút keresve férjéhez — a nagynéni azon az őszön csomagokat küldött nekünk almával... A polcon fogó nélküli bőrönd állt, poros üvegek, rossz vasaló, egy ruha lógott a fogason, de olyan foltos volt, hogy tejre is restelltem elcserélni. Biztosan nyúltam Le ennek a lomtárnak a fenekére, és kihalásztam az évek óta nem használt magas, kör alakú kalapdobozt. Kioldottam a recsegő szíjakat, felemeltem a fedelét. Csalódottan láttam, hogy üres. A biztonság kedvéért megfordítottam, és néhányszor a fenekére ütöttem. Tompán kongott és kiesett belőle egy behajtogatott szögletű névjegy. Élesen elütött a kitaposott szőnyegtől. „Vieslaw Olszewski” — olvastam roppant csodálkozva, és felemelkedtem térdeplő helyzetemből. — Wieslaw Olszewski... A kislányunk kollégája volt, fiatal fiú a „komplettből”. Három hónappal kor rabban, egy utcai embervadászaton tartóztatták le. Három hónap — gondolta hirtelen — akkor nagy idő volt.., Minden perccel kevesebben lettünk valakivel, nem lehetett hát mindenkiért aggódni, mindenki csak legyintett, és élt tovább, saját sorsára várva. Különben az ő ügye nem volt veszélyes. Nem találtak nála semmi terhelő bizonyítékot, olyat legalább, mint például a börtönből titkos levélben kicsempészett, kiszivárgó híreket, tehát legfeljebb az a veszély fenyegette, hogy Németországba viszik munkára. Mindent megtettek, hogy kiszabadítsák, különösen Zaleskiék, a fiú menyasszo. nyáriak a szülei. Sőt, a közvetítőnek ki ta fizették a tetemes összeget, és mindennek a legnagyobb rendben kellett volna mennie... Meglepetten álltam, és már kész voltam nevetni a korábbi rossz előérzetemen, amikor hirtelen a szekrény mélyébe tekintettem, a felesleges tárgyak pókhálóval beszőtt temetőjére, s akkor valahogy másképpen láttam a helyzetet: majdnem veszedelmesen. Ugyanakkor éreztem a csendet, azt a szokatlan csendet, amely megtelepedett a lakásban. A hallgatás fülemben vibrált, éreztem a levegő áramlatát. De már hangosan megcsörrent egy fedő a lábason, a gyerekek egyhangúan dúdoltak az udvaron. Nem, nem, ez nem ének volt, ritmikusan számoltak: ... — enc, benc, kimehetsz, cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre, fuss... — Végre az egyik gyerek, valamelyik sarokban elrejtőzve, hangosan és türelmetlenül kiáltotta: — Keress, na, keress már! — Wieslaw Olszewski — ismételtem, és megrémültem saját suttogásomtól, annyi szomorúság volt bqn- ne. ' Zaleskiékhez kellett menni, már régen készültem, csak mindig akadályozott valami. A lányom kért meg erre: meg kellett tudnom, mi van a fiúval; a közvetítők napról napra ígérgették,1 ígérgették a gyors szabadon bocsátást. Tudtam, hogy nem szabad halogatni, hogy azonnal mennem kell. Eloltottam a gázt, megszokásból kezembe vettem, a szatyrot, mert abban a negyedben talán sikerül valamit vennem, és szememre vetettem magamnak az érthetetlen sietséget. Futottam le. Erez_ tem, hogy nem nyugszom meg, amíg a Zaleskiékkel nem beszélek. Elég messze laktak, kint a Zoliborz negyedben. A villamos lassan mászott. Először éreztem magam úgy, mintha kiváltam volna az utasok tömegéből. Idegesítettek a varsói újságárusok gondtalan kiáltozásai. Az utca néptelen volt, ájmos, a terek közepén hervadó fű csillogott a harmattól. A házak árnyéka hűvösen esett a homlokomra, majd ismét fény bántotta a szememet. A háromszögletű tér mögött, ahol Ignatoviczék laktak, fehéres napfény ömlött, ökörnyálak úsztak a levegőben, összefonódva a kékes őszi füsttel. Bár dél volt, a házak süketen, bezárkózva szundítottak, mint ahogyan néha hajnalban. Egyetlen gyermek sem játszott a járdán. Az úttesten nyikorgó, patkós csizmában lépkedett három német katona, sisakban, hónuk alatt géppisztollyal. A járda vizes volt, fényesen csillogott. A németek lassan lépkedve szétrugdosták a fonnyadt georgia-csokrokat. Egy halom összetaposott virág feküdt az aszfalton. Akaratom ellenére körül- pillantottam, de a közelben nem láttam virágüzletet, ahonnan kiszórhatták volna ezt az elhervadt árut. Gyorsan elkerültem a németeket. Nem figyeltek rám, inkább a nedves járdát lesték sisakjuk alól. Két lépést tehettem, és már megfeledkeztem róluk, hiszen nem fenyegettek. Kinevetnek Zaleskiék — gondoltam, előbb az az értelmetlen takarítás, most meg a hirtelen vállalkozás, lehetséges, hogy nem találok náluk otthon senkit Mikor sokáig csöngettem, már nyugodt voltam, hogy nem történt semmi, Renia nyitott ajtót, Wiesiek menyasszonya, arca puffadt volt a sírástól. — Reggel idehozták, és az ablakunk alatt agyonlőtték őket. — Még most is őrzik, hogy virágot ne vigyünk oda. Tegnap írták fel a túszok listájára és már,.. Pedig úgy biztattak minket... Akkor felvillant bennem az az egyszerű szó, amely kezdettől fogva súgott nekem. Egyáltalán nem: „takarítás", hanem csak: „rend, rend!” A fiú hirtelen ott állt előttem, mint egy élő alak, világos haján fénycsóva táncolt. Egyik kezével az asztalnak támaszkodott, mint mikor a lecke után az utolsó letartóztatásokat magyarázta, s irónikusan elmosolyodott: — „Tulajdonképpen ez az ő hitleri rendjük — mond* ta keményen — das ist deutsche Ordnung in der Stadt Warschau!’1 Fordította: Bába Mihály Virág az aszfalton Wojciech Zukrowski novellája Felszólalás helyett Berecz Miklós Mint didergető, zúzmarád árnyakból a fény Mint felhők riasztó kékje mögül a Nap Mint ragadozók karmaiból az énekes madár Mint konkolyok közül a tiszta búza Mint hernyóktól megtisztult rózsakert Mint örvényből szabadult ember sóhaja Mint vajúdó asszony arcáról a mosoly Mint szabaduláskor a lecsörrenő bilincs Mint hazugságfalakon áttörő igazság Mint komor törzsekből a villogó gerenda Mint sistergő acélból a kemény vastraverz Mint agyagbányákból az emeletes ház Mint színes porokból a falak dísze Mint vizek sodrából a százkarű áram Mint hullámokból a kép, a hang, a szó Mint uránmagokból az atomerőmű S mint atomerőműből nem a halál, de béke úgy tör fel a derű s a nép elpusztíthatatlan mindent legyőző ereje a mi kommunista taggyűléseinken Augusztusi vers Demény Ottó . Sziszeg a sárga rengeteg hullámzó hátú sík a fényözönben forró nehéz kék levegő veri rögágya szikkadt már sovány üres nem ünnepre fürge késekre érett ahogy szegésre érik a kenyér bekerítik az arató-hadak tűzvörösen zihálva zakatolva t s feledtetve a régi '«.olást ami sosem volt se boldog se szép ahogy nem szép semmilyen gyötrelem de a kenyér a fehér asztalon ára a dacnak megpróbáltatásnak amit nem lehet már elénekelni a szájaktól ha kivettük a földből szép a kenyér a fehér asztalon Törvény Szekeres István József Ősök gyökere! kötnek e tájba, hol összefutott hűs északról, forró délről, szilaj keletről elődeim vére, s szerelmük itt lobot vetett. Dallamuk fülemben: velem dalolnak tovább. Századok mélyén hurcoltam, óvtam, mint a tüzet: vér-lobogójuk, s rejtettem a veszélyben — szívemen, hogy majd ha jó a szabadság napja, kibontsam a szélben! Gyermekei voltak ők is e pornak, elvegyülve ezredek porával, csak itt érzem testüket közel! — mindenütt másutt idegen vagyok. Mert testük e föld. E föld: a testem. Barázdák tükrében látom arcukat. Homlokuk, jaj! — összerepedezett. Sorsom: e földet termékennyé tenni. Balaton Boór András Lobog a nád 1 Zörög a szél Olajba-Iágyuit bőrömön Végigszalad a nap Vltorlarüd Alatta nyár henyél Fekszem hanyatt Gondjaim jjyyy»*.
