Békés Megyei Népújság, 1970. augusztus (25. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-02 / 180. szám

A tenger fenekén

Voltak. Algák szálltak fosz- foreszkálva és a magasságot láthatatlan halak szelték át.

— Nem dohányzik senki — súgta az őrmester.

— Nagyon közel van a táboruk. Pél óra .'múlva megtámadjuk őket.

Elvesztek a sötétben. Közben száraz zizzenéssel szálldostak a szúnyogok. Egy csípés, egy világos pont, mindez összeolvadta csendben. Hallatszott a medúzák lélegzése.

— Mutassátok meg — mondta az őrmester, az üreg térben beszélve —, mivel készültetek.

A sötétből kuvikszemek közeledtek, értelmes sárgából kerekedő, mindentudó szemek. Pillantás nélkül figyeltek, hallgatóztak s eltávoztak a zárban csikorduló kulcs zajával. Nem fejeztek ki sem vágyat, sem ellenszenvet. Nem fejeztek ki semmit. Nem vette észre őket senki.

— Én speciális golyókat gyártottam automatám számára — súgta az egyik.

— Minden ólom hegyére különleges anyagot tettem. Vannak Robbanó golyóim es Méreggolyók, Gyújtogató golyók, s olyanok, amelyek rombolnak. Néhány hegyére Kolerát tettem, Veszettséggel együtt, másokra a Fulladást. Néhányra csak tiszta, azonnali Halált helyeztem, reménytelent, amelyet . több évi kutatás után találtam fel, fáradhatatlan desztil- lálások és szublimálások után. Jó célzó vagyok.

— Kitüntetésre terjesztelek fel — mondta az őrmester és megnőtt egy fejjel a homályban.

Hirtelen erős fényű cápaszemek tűntek fel, hideg, gyanakvásteli szemek, lágy bőrű szemhéjak alól, pikkelyek, tarajok, karmok mögül. Néztek, láttak mindent és elisz- koltak gödrökbe, odúkba.

— Az én fegyverem sem lebecsülendő — mondta egy másik. — Golyóim ólom helyett a Gyűlöletet, a Megvetést hordozzák, Széthúzást és Árulást provokálnak. Gyártottam olyanokat is, hogy Irigységet, Gyávaságot okozzanak, gyógyíthatatlan Kétségbeesést és másokat, de ezeknek nem volt időm nevet adni. Akiket eltalálnak, menthetetlenek.

Emberi szagtól odacsalt szörnyszemek szálltak csendben, smaragdok és kegyetlenségben meg reményben elolvadt rubintok, mozgó vízszintes vonalaktól elvágott szemek. Előjöttek a sötétből és elbújtak a láthatatlan mögé. Az óvatosság legyőzte az éhséget.

— Mágneses szóróim vannak — tette hozzá még egy másik —, emberek és madarak, a fák részére. Az általuk eltalált emberek kíméletlenül szenvednek és meghalnak, a madarak elvesztik repülőképességüket, a fákból fű lesz és a magok eltűnnek.

— Az én szabályozható sugárvetőm — mondta egy másik — meggyújtja a levegőt és elolvasztja a követ, kiszárítja a vizet és elpárlasztja a fémet. Jaj azoknak, akik a hatósugarába kerülnek! Alapanyaggá változnak, gőzzé, semmivé lesznek.

Halk imádságok hallatszottak. Az egyik a fegyverét csókolgatta.

— Legyőzhetetlenek vagyunk — örvendezett az őrmester. — Ki fog ellent- állni nekünk ezután? És megnyúltak a lábai.

Kis pupillájú majomszernek közeledtek, emberi szemeket és emberi érzéseket imitáltak. Vágyból és ijedtségből alkotott emberi szemek voltak, kuriózumból és szenvedésből, iróniából és gyanúsításból

nem tévedek, természetesen bátorkodnék megmondani, hogy nem hallottam a hangodat!

— Nem tévedsz.

— Ügy gondolom, valami tréfacsináló van itt — vette észre az őrmester figyelmesen méregetve saját nagyságát. — Milyen fegyverrel jöttél?

— Nem jöttem semmiféle fegyverrel.

— Valóban kimondtad ezeket a szavakat? Lehet, hogy hallucináltam, lehet,

írással — mondta az őrmester. — Létrehoztuk a katonai bíróságot. Jogunk van hozzá.

Sápadtan, remegve

villanások között, kigyulladt fölöttük egy csillag, egyetlenegy csillag, abban a forma és szín nélküli mélységben. Az őrmester kitágult szemmel látta és a többiek is látták.

— Ki gyújtotta meg a csillagot? — kérdezte az őrmester, összeszorított fogakkal.

Az erdő szeme

Dav Rebreanu novellája

korai akba öntve. Olyan szemek voltak, amelyek az emberiség bölcsőjét őriztek, s most már nem ismerték meg. Néztek, láttak es elmenekültek. Nem értették meg, hogy mitől félnek és ez még növelte a félelmüket.

— Van még egy negyedóránk — mondta az őrmester. — Hagyjuk még őket, aludjanak jól.

— Nem dicsérem a fegyveremet, de hamarosan meglátjuk munka közben. Olyan, mint egy távcsöves fegyver, amellyel egész vidéket áttekinthetsz, egy sor várost, tízkilométerekig megkülönböztethető részekkel. Elég, ha megnyomod az indítót és a távcsőben látott kép a halál, az örökös kopárság puszta zónája lesz, ahol még a hangok sem járnak, a fény megfagyott sugarakban esik le és a mozgás megkeményedik. A fegyver éjszaka is használható, elűzi a sötétséget, de az, ami utána következik, sokkal üresebb és kegyetlenebb, mint a sötétség.

— így — örvendezett az őrmester — meghódítjuk a világot, egyik szélétől a másikig, megszüntetjük a kontinenseket és a szükségtelen tengereket és csak annyi levegő marad, amennyi nekünk kell. Szereljetek a repülőgépekbe rakétákat, a tengeralattjárókba és a hatalmas harckocsikba is. — Megnyúlt a törzse. Állandóan nyúlt, hatalmasra. Már nem fért el a körvonalaiba. Eldobta a ruháját.

Aztán a sötétség

olyan szemektől lett, átható, amelyek nem árulták el a formájukat, sem a színüket; a megértés és a határozottság rövid, figyelő szikrázásai voltak. Néztek, keresték egymást, visszahúzódtak megsejthe- tetlen jelenlétükbe.

— Mindenki beszélt? — kérdezte az őrmester. — Azt hittem, maradt még egy, aki nem mondta meg, hogy milyen fegyvert hord?! Ügy tűnik, hogy nem hallottam még valaki hangját.

— Rólam van szó — csendült föl egy könnyű hang, egy hang abból a szobából, ahol a gyermekek álmán pillangók alusznak.

— Ha nem csalódom! Ha

hogy cseng valamelyik fülem?

— Jól hallottál. Fegyver nélkül jöttem.

Kör képződött, A sugara kisebbedett.

— Hogy akarsz harcolni, fegyver nélkül?

— Nem akarok harcolni.

Az algák ritmikusan

verték a sziklákat, a láthatáron mélyvizi cápák ereszkedtek le.

— Akkor mit keresel itt? — kérdezte az egyik.

— Ideküldtek. Eljöttem, de senki sem kényszeríthet arra, hogy gyilkoljak. Elegendő számomra az, amit látok.

— Az úrnak nem tetszik, amit csinálunk. Az úrnak elég az, amit lát. Lehet, hogy túl sok szeme van — mondta egy másik.

— Tűrhetetlen ember az, akinek sok szeme, nagy érdeme, vagy túl sok adóssága van.

— Mit javasolsz? — kérdezte az őrmester.

Egy cápa az arcukba vágta a feltartóztathatatlan éhség bűzét.

— Pacifista — mondta még egy másik.

— Humanista — tette hozzá más valaki. — Irgalmas, olvadozó szív.

— Vagy pedig egy vörös

— tört ki az utolsó, szikrákat gyújtva szeme tintájában.

— Vagy átkozott néger

— fejezte be nyugodtan az őrmester.

Szünet lett. Aztán csend. Végül mindnyájan lélegeztek. A cápák közeledtek, egyesek óriások voltak, amilyeneket csak a tenger- alatti kalandos filmekben lehet látni.

— Most! — adta ki a parancsot nyugodtan az őrmester.

plosztották maguk között a fegyvertelen ruháját, ereit és belső részeit. Megtisztították szemüregét a szemétől. Tenyérből tenyérbe járt ez a. megolvadt, elhunyt fehérség. Valahol egyenlő cseppekben hullott a kiontott ragadós olaj. Kövéren és zsibbadtan távoztak a cápák. És megint visszatértek, megbódulva és megriadva a szagtól, a mozgástól, a nyugodt kuvikszemek növekvő formáitól, hüllők állal felhengerített szemek, a szokásaikban megsértett fenevadszemek, érthetetlen cselekedetek által terrorban tartott majomszernek.

— A mellére akasztunk egy táblát, „Dezertőr” felHallgattak, kivetve a fény erőfeszítését.

— Ki- gyújtotta meg a csillagot? — kérdezte messziről az őrmester. És ahogy a többiek a gyengeség hatalmába kerülve hallgattak, ő megnyújtotta magát, meghosszabbodott, és őrülten keresgélve a kezével, kitapogatta a halott éjszaka pályáit egymás után, és az elzsibbadt ürességek közepette eljutott a csillaghoz és egy nyomással kioltotta. Ahogy kitekerik egy élő szárnyas nyakát.

— Elintéződött — hűlt le, megtörölve tenyerét a levelektől, a forró homoktól, szikláktól. — Gyülekező!

Akkor leugrott a fáról három macska. Sárgák voltak és bukfencezve jöttek, farkukkal tartották meg az egyensúlyukat és nyávogtak, mint a többi macskák. Tulajdonképpen nem hallatszott csak égy éles és hosszú nyávogás.

Hajnalban a partizánosztag ruhadarabokat, kicsavart fémet és porcokat talált három mélyedésben, az erdőben. Felkeltette a figyelmüket néhány fegyvercső, fekete dögbogarak jöttek ki belőlük és különösképpen egy csontváz, vigyorgó koponyával, megkövesedett, fantasztikus hosszúságú csontváz, elszenesedett maradványaival, egy távoli geológiai korszakból.

Roxin László fordítása

Papp Miklós;

Mozdulatlanul

Fölöttünk lomhán, komoran

ring a esillagtalan béke.

Sárfallal ölel minket a közöny: sorsunk kagylőhéj-menedéke — a gyáva feloldás:

— Nincs hozzá közöm.

ljfiaim hegyén didereg a tél, s párává olvad számon a* igaz.

Mint béna, aki sétákat remél, s reménye az egyetlen vigasz, úgy jöttem én —

s szavam klszikkadt homokra hull. Álmodom, s élek mozdulatlanul.

Az utcasarkon eldőlt valaki.

— Szegény! —

s a szánakozó átlép homlokán.

— Meghalt? — kérdezi tétován,

ki látvány-prédára les.

— Részeg! — szól undorral, s bemegy a józan fűszeres...

Az utcasarkon eldőlt valaki.

Álmodom, s élek mozdulatlanul.

Mért izzik mégis benned a harag?

— az apját félig agyonverte — Mondd mit ér, ki magában tagad,

— harminc forintért ölni merne? Tenyerén konok görcsbe roppan,

s kés lesz a tiszta lázadásból.

A fény szétfolyó tócsaként csobban, s ámokfutó századot vádol.

Állj fel, s kiálts, kiáltozz vadul, Nem élhetsz már te mozdulatlanul!

Oláh Éva:

Zápor

Dús pávafelhő, száll a kert, Csillámpalával írt virág És zöld levél,

Rubinkövet villant a fő S a harcias hernyósörétty,

A szivárvány övén Madár csapódik át,

Letérdepel a gally, s egy gomb Piros kört leng,

Kis glóriát,

Köpenyemről zápor pereg És sok-sok év,

Nézem az ösvényt,

Minthogyha Megvolna még.

Szalay Sándor