Békés Megyei Népújság, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
KOROS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Észrevételek a „Jászay-Horváth Elemér szülőháza Orosházán ” című cikkhez A Békés megyei Népújság július 5-i számában Beck Zoltán tollából hosz- szabb oilkk jelenít meg, azraelybeit Jászay-Horváth Elemér költői képéhez újabb refflexiókat fűzött, módosítom kívánva mindazokat a gondolatokat, amelyeket Orosháza történetében vele kapcsolatban ír_ tant. Minthogy a cilkik hang. neme és elemzési módszere válaszra késztet, a következőket érzem szükségesnek az olvasók elé tárni: Jászay-Horváth Elemér költői munkássága sohasem állott az irodalomtörténészeik: érdeklődésének ham. lokterében. Sem a felszabadulás előtt, még kevésbé az után. Ennek elsősorban az az oka, hogy Jászaynak — éljünk a Magyar Irodalmi Lexikonnak a cikkíró által elhallgatott jelzőjével — „halk szavú, erősen konzervatív szimpátiákról tanúskodó költészete” volt. Ezt a költőd alapállást a Nyugat nem politikus irányzatának képviselői (tehát nem Ignotus, nem Ady vagy Móricz), hanem a l’art pour l’art felé hajló költőd: Babits és Kosztolányi is megbecsülték. Az új irodalmi lexikon szerkesztői nem elégedtek meg azzal, hogy egyszerűen csak átvegyék a Ványd Fe- renc-féle régebbi lexikon adatait, amely nem szólott az Ének a viharban című, Orosházán 1919-ben megjelent kötetről. Nézetétket azonban — úgy érzem, helyesen — ez a kötet sem módosította. A Sőtér István szerkesztésében megjelent 6 kötetes nagy irodalomtörténet sem vesz tudomást róla, még a Tanácsköztársaság irodalmának összefoglaló ismertetése és elemzése során sem, de a korszak legjobb ismerője, a vidéki sajtóorgánumokait: is szemmel tartó József Farkas sem említi a nevét a Rohanunk a forradalomba (1917—1919) c. monográfiájában. Amikor ezeket, ismertetem, nem az a cél vezet, hogy nagy tekintélyekre hivatkozva elhárítsam magamról a felelősséget, hiszen tudom, hogy egy olyan helytörténeti jellegű kiadványban, mint amilyen — minden egyéb értékei mellett — Orosháza története is volt. helyet kell adni azoknak a költőknek is, akik egy-egy város vagy tájegység esztétikai kultúráját, társadalm5 szemléletének radikalizálódását szolgálták és segítették elő. (így került sor Keresztes Lajos Jászaynál tudatosabb, elvibb költészetének a felvázolására.) Jászayval azonban más a helyzet. Ö nem a Viharsarok és nem Orosháza dolgozóinak szolgálatát vindikálta magának, az ő munkásságában nem a helyi vonatkozások tárgyi elemei a lényegesek Nem provinciális jellegő költő (a szó nemesebb értelmében hasznúivá a „provinciális” szót), amint erre Kosztolányi és Babits meleg hangú sorai is utalnak. Kinőtt ebből a 'környezetből (vagy nem érzett vele?), mint ahogy az orosházi redakáóból is, felváltva azt a Borsszem Jankóéval, a Révai Lexikon szerkesztőségével, majd a Milo- tay István vezette jobboldali keresztény-nacionalista vezérlap Magyarságéval és a konzervatív liberális PesÜ Hírlapéval, Az igazsághoz tartozik, hogy Jászay-Horváth munkásságáról Orosháza történetének terve. Kosztolányi: Írók, festők, tudósok című kötetének a megjelenése előtt kialakítottam már a magam véleményét. Nem volt nehéz, hiszen apám könyvtárában ott voltak a Kner-kiadványok, Kosztolányi két cikke nem változtatott azon, legfeljebb csak megerősített. Mindenekelőtt, abban, hogy „míves” költő. Én ezt a kitüntető jelzőt csak a nagy formai igényes- ségű költőkre használtam és használom. Tehát nagyon ritkán, nem engedve, hogy megkopjon^ semmitmondó legyen. Nála is tudatosan, sőt mi több, helyénvalóan használtam. Nem azért, ahogy a cikk sejteti, hogy a szó „üres kongásával” eltereljem a társadalompolitikai kérdésekkel bíbelődő költőről a figyelmet. Aki elolvassa Jászayról írt soraimat, s nemcsak önkényesen kiemelt idézetekhez kötődik, amelyek az egészből kiragadva, köny- nyen tévútra vezethetnék, az több dologra is felfigyelhet. Mindenekelőtt arra, hogy én nem elégedtem meg a művészi megformálás l’art pour l’artos elveivel, sőt nyomatékosa^ elítéltem — Eötvös és Alexander Bernát találó gondolataival is alátámasztva — a költő közéletiségének hiányát, illetve azt a szomorú tényt, hogy ennek a társadalompolitikai szemléletnek a megjelenéséhez „egy egész ország pusztulása kellett”. (így teljesebb lett volna itt is a Jászayról elmondottak bemutatása. És itt érkeztünk el ahhoz a másik kérdéshez, amelyről szólnom kell. Hadd idézzek egy nemrég megjelenj folyóirati számból. Ezeket írta egy visszaemlékező író: „A 19-es irodalmi anomáliákról is többet kellene tudni. Minek az a sok nyáladzás arról, hogy 19-ben az írók lelkes hívei lettek a proletárdiktatúrának? Frászt! Beijedt polgárok túlbuzgóskodtak. Amp írtak, nem volt h’tele. Még a szegény — és jó _— Tóth Árpád „Vörös istené”- nek sem. Proteuszi kísérlet.” Miért nincs elég hitető ereje Jászay kötetének? Azért, mert az is „proteuszi kísérlet”, akart igazolás. Nem volt bizalom iránta, mert az általános emberi eszméik hangoztatása, az „egész emberiség” szolgálata akkor amikor a magyar sorsproblémák konkrét felvázolására lenne szükség, nem igazi kiállás. Mást követelt a kor! Ezért éreztem én is többnek a‘Bolond-országot, amelynek könnyen érthető szimbolikáját bárki megérthette 1919-ben.; Az Ének a viharban című kötet egyes darabjainak (beleértve a Bolond-országot is), azért sincs kellő hitető ereje, mert nem elég átéltek, nem elég megformáltak: torzók, félkészáruk. A bennük kifejezni kívánt dokumentumok nem tudnak igazi dokumentációs erővel hatni, egyrészt mert túl el- vonatköztatottak, másrészt mert nem emelkednek fel a költészet rangjára. Enélkül pedig minden vers, minden irodalminak szánt termék elveszti hitető erejét. Ahogy Goethe mondja: ha kiérződik a tendencia, meg- rázkódunk, és letesszük a könyvet. Jászay kötete sem költészet. Mindig viszolycgtam attól, hogy az egyes írókat, művészeket, tudósokat és pedagógusokat (már erre is volt példa megyénkben), ok nélkül, kellő elemzés híján a szocialista törekvések előfutáraivá emeljük. Egy-egy váratlan pálfofdulás még nem jelent egy életre szóló szemléleti és érzelmi azonosulást, igazi színvallást. A bohém természetű Jászay régi ismerőseitől szerzett értesüléseim, továbbá az első világháború idején és az azt követő években a Kner családdal folytatott levelezésének apolitikussága, majd a jobboldali nacionalista (később konzervatív liberalista) sajtóorgánumok szolgálata nem engedte meg, hogy jó értelemben vett .rejtőzködő költőt” lássak és tiszteljek benne. (De hadd mondjam el, hogy Kosztolányi is más értelemben használja az álarcosságot: a „keresztes lovagokról”, a „zsoldos katonákról”, a ,.kolostorról” írt középkori szonettek mögé rejtőzést emlegeti, ahogyan a személyes kitárulkozás közvetlenebb hangja sem jelenít politikumát (sőt ez ellen tiltakozik is!) nála! Egy dolog kétségtelen: az 1919-ben kiadott kötetnék mindössze csak egy-két köl- tőileg jól kiérlelt sora van, egységes megfogalmazású verse nincs. Ezek a sorok a közhelyi közegben — kellő átéltség hiányában — nem tudnak erőre kapni, hamar kihuny a fényük. Nem erősödnek látomásossággá, mert nem fűtik a képeket művészi ihletettségű részelemek. Nem rendelkezik verszenéjük a lírai áradás olyan indulati periodicitásával, amely pedig ilyen témák esetében sajáté» versépítést parancsolna a költőre. Nem is emelkednek fel egyetlen esetben sem ezek a versek az általa képviselt költőd szintre. Ebben rejlik a magyarázata annak, hogy a kötet (módosult tartalma ellenére) sem képvisel előrelépést, sőt csak any- nyiban érdekes, hogy költője kirándult olyan mezőkre is, amelyet nem ismert, ahol tájékozatlan volt. Ezért nem tesznek említést róla a korszak irodalmának elemzői. Hódolt a divatnak, vagy a kényszerűségnek. Ez a kötet láttatja meg legtisztában, hogy Jászay mennyire nem volt eredeti költő. Polgári beállítottsága, a felülről nézett társadalmi kérdések akart, de nem tudatos politikussága a* oka annak, hogy bármennyire nagyobb adottsága és művészi igényessége volt is, mint Keresztesnek, meg sem tudta 'közelíteni annak közéleti szenvedélyességét, politikus hangjának hiteles csengését. Kisplasztikái témákhoz szokott rezignált; húrú lantja nem tudott a nagy horderejű témákkal mi t kezdeni. Tegyük hozzá azonban mindjárt azt is, hogy Jászay apró költői élményei a népdalszerű megoldásokban sem mütatnak sokkal haladóbb vonásokat, bár ezek a legsikerültebbek. Ezt az Orosháza történetében általam is közölt, nyelvileg rangosán megformált dal is jól érzékelteti. Hol vagyunk azonban már ékkor a szubjektív fájdalomnak ettől a múlt századi artisztikus megoldású, hagyományos képanyagú megfogalmazásától! Ady, Juhász Gyula barbárság elleni tiltakozása, magyar valóságot feltáró politikai tudatossága, József Attila döbbenetes erejű, népi motivációs szegényember-költészete (ő is kortársa volt, hiszen Jászay 1933- ban halt meg), komor, tiltakozó, sőt fenyegető képekkel töltötte meg a modem ember belső ellentmondásait is híven tükröző népdessé- get. Nála ez nincs meg, s így nem is tudott a XX. századi népiesség bartóki mélységeiig eljutni. Itt is csak a formai csiszoltság, a „míves” költőiség emelte az átlagos fölé, s tette kedvessé konzervatív jellegű dalait. Tény, hogy másként kellett volna sáfárkodnia adottságaival ahhoz, hogy jelentős költő legyen. Élete negatív példa. Abban feltétlenül igazat adok a cikkírónak, hogy — mindettől a sok negatívumtól függetlenül — érdemes lenne a költői rangot ugyan nem befolyásoló, Dala- mér álnéven közölt bökver- seit és a hírlapokban közzétett írásait is (ezek jelentősen változtathatnának a képen) felkutatni. Én ezeket nem vizsgáltam. Megállapításaimat csak azokra a költői megnyilvánulásokra alapoztam, amelyeket Jászay arra érdemesített, hogy ne kallódjanak el az újságok sárguló lapjain, hanem kötetbe kerülve hassanak a későboi nemzedékekre is. Őszintén örülnék, ha csakugyan sikerülne felfedezni több olyan politikus indítású verset, amely módosítani tudhatná a róla kialakított képet. Ehhez azonban — a fenti okok és körülmények miatt — nincs sok remény. Beck Zoltán cikkét —, amelyhez az audiatur et altera pars elve alapján én is hozzáteszem a magam véleményét, helyes törekvésből eredőnek érzem. Szükséges és érdemes fel- lebbenteni a múlt Mayafátylát a helytörténeti szempontból érdekes és jelentős alakokról, hogy tisztábban, reálisabban lássuk, mit jelentenek számunkra. Elek László Gyurlcovics Tibor: Vasárnapom A levegő oly tiszta, mint a pont, hűvös, egyszerű, végtelen, a lebegő vasárnapot arcommal megérinthetem. Fekete villanyoszlopok állnak a sínek ujja közt, s bár nem világít semmi se, mégis úgy érzem, hogy te jössz, a domb mögül, a fák közül valahonnan előteremsz, s a madaraknak prédikálsz, ahogy Assisi szent Ferenc. Erre más senki sem lakik, pörgedezik a vakolat, s az összedőlt kapuk aló! elköltöztek a, madarak. Filadelfi Mihály: Töredéksorok Egyetlen forrás a világ! Letéphctetlen vasvirág-. S ha nem kérdezett senki meg? Mit válaszolsz? KI mondja meg?! Kegyetlen forrás: önmagad! Csak önmagad meg ne tagadd! Mert sorsa már, ki énekek amit leír... (Mene tekel...) S ki nem érti e méretést? Ki nem érzi torkán e kést?! Szikla légy, amit nem mállaszt a vak idő... Te így adj választ! 1970 Andruskó Károly Déli pihenő
