Békés Megyei Népújság, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-07 / 132. szám
SZEMBENÉZÉS Hotel Szerelem Oki nem ismeri az egész községet, az mit akar? Higgyék el, nekem, nem üres batásvadászat, vagy minek is nevezzem; de Nyisztor György, az eleki kultúrház igazgatója csak hosszas unszolásra hajlandó felsorolni azt a néhány, viszont nagyon is rangos kitüntetést, melyet 25 év, egy negyedszázad alatt kapott. Az apropót az Állami Díj szolgáltatta, ez pedig nagy szó. Ha megkérdezném, miért, egyértelmű lenne azzal, hogy nem ismerem öt. Hogy nem tadnám, mit tett ez a fe- fcetekeretes pápaszeme mögül a világosra mosolygó., fáradhatatlan népművelő. Mit tett 25 év alatt? Ha jól megszámoljuk, rettenetesen hosszú idő ez. Nem is tudom, melyik négertörzsnél, átlagos életkor. És 25 év a közvetlen félszabadulás utáni, és a későbbi magyar népművelésben, nem volt sétagalopp. Sokan otthagyták a hivatást, nem bírták erővel, idegekkel; belefáradtak, hogy a művelődés, a kultúra még most is, sok helyen hetedrangúsítva van, és vele, benne a népművelő is, akit esetleg csak műsorszervezőnek, meg plakátrajzolónak képzel nem egy falusi vezető. Nyisztor Györgynek sem volt könnyű dolga. Az ő népművelő negyedszázada sem volt sétagalopp, és ha a központi humo- rizálással élnénk, vígan mondhatnám: bele is kopaszodott. Nem egészen, csak úgy elegánsan; de a szíve, az nem hagyta magát. Azt hiszem, pontosan harmadszor gratulálok a magas kitüntetéshez, de most először idézi fel a megható perceket, a művelődésügyi minisztert, aki átadta a díjat, és a miniszterelnököt, aki gratulált hozzá. A kultúrház irodájában, fent az emeleten, ketten ülünk a kis kerék asztal mellett, és fél órát arra szánunk, hogy a kitüntetett szembenézzen önmagával. Nem mintha nem tenné ezt soha, nem is olyan ember, magához mindig nagyon igényes és szigorú, a szembenézés azonban most mégis más ízű. A kérdések is. íme, az első: Huszonöt év, igaz? Először népművelési ügyvezető, majd 1952 óta függetlenített igazgató. Mi volt az, amiben soha nem ismertél megalkuvást, kompromisszumot? ,A falu négy nemzetiségét összehozni, megbékíteni. Elmosni minden határt, magyar, sváb, román, szlovák — egyik olyan ember, mint a másik. Ma? Szinte minden házasság vegyesházasság, Eleken. Vasárnap is volt kettő. Az is vegyes. Nem is jut eszébe senkinek, hogy nézd már, a vőlegény szlovák, a menyasszony meg román. Inkább az: de szépek, csinosak! Boldogok... A másik: a mező- gazdaság. Az élet, itt, Eleken. Jól ismertem a földeken dolgozd emberek sorsát, bánatát, jókedvét. Az erőm kétharmadát arra áldoztam, hogy segítsek rajtuk, hogy megtanítsuk őket a kollektivizált életre, munkára. Szakkört szerveztem, ma is megvan, szakmunkástanfolyamokat, ma is van, valamikor még mintakertünk is volt, ahol a község szemeláttára bizonyítottuk be, hogy ikersoros hibrid- kukoricát termeszteni, az az igazi! A tanács adta a földet, az agronómusok vezették a szakkört, az emberek meg nem hittek a szemüknek, amikor betakarítottuk a termést. Ez volt, hidd él, a legjobb propaganda. Pedig akadt ám Eleken néhány begyepesedett középparaszt, akik azt hitték, náluknál senki jobban nem ért a mezőgazdasághoz. Értették is, persze, csak az új dolgokat nem ismerték... Kit érdekel ma már, hogy jobb-e a hibrid-kukorica ifeer- sorosan, vagy nem? Ez már nem kérdés, ez már természetes. De eddig eljutni, hát, akik csinálták, azok tudják.” A második kérdés nem a hőskort idézi. A jövőt szeretné: És, most? Most mi foglalkoztat, mi az az igazi, nagy dolog, árrá Nem mindennapos dolog, hogy Lőrincz Imre, a Békés megyei Villanyszerelési Vállalat csoportvezetője traktoron vonul a munkahelyére. Ám, most motorkerékpár helyett azt „nyer- gelte meg”. Egy tele pótkocsi sódert szállít Békéscsabáról a mezőberényi 2-es számú téglagyárba, ahol a csoportja dolgozik. Lőrincz Imre ugyan nem traktoros, de ha a helyzet úgy kívánja, maga ül a volán mögé. Katona korában gépjármű- vezetői jogosítványt szerzett és a gyakorlata sem hiányzik. Amikor pedig leszáll a masináról, egyszeriben átvedlik villanyszerélővé. Vagy talán inkább az elektromos automaták szerelőjévé. Tíz éve még nem sokat ko- nyított az automatikához. Itt, a vállalatnál kezdte csak megismerni. Kapott egy rajzot és azt mondták neki : — Csináld! Először nem ment könnyen a dolog. Fél éjszakákon át törte a fejét, hogyan fogjon a munkához. Az ember vegyen fáradságot magának és tanuljon. Aki nem szakít rá időt, képtelen a fejlődéssel lépést tartani. Elhatározta, hogy a vállalatnál alapozza meg a jövőjét. Nem kacsingat se jobbra, se balra. Megbecsülést szerezni azonban csak szakmai hozzáértéssel és tisztességes munkával lehet. Kitartó szorgalma hamarosan nem hagy nyugodni, amivel napról napra találkozol? „A megtorpanás. Mert van, és ne is beszéljünk mellé. Senki se próbáljon mellébeszélni, mert — vagy nem tanultuk meg a saját kárunkon?’ —, nagyon rossz malomra hajtaná a vizet. A világ megváltozott. Lezárult egy korszak, a népművelés megújulására van szükség. Űj módszerek, új formák. Ezeket keresem, kutatom. Figyelek mindenütt. Tudományos előadáson és kint a piacon, az utcán. A moziban, a klubban, a könyvtárban. A földön, amikor dolgoznak az emberek, és szót váltanak erről-axról. A vendéglőben, az új presszóban. Az iskolában. Az már világos, hogy igazodni kell a fejlődéshez, megváltozott és változó életstílushoz, színvonalhoz, hogy ósdi módon berendezett kultúrházba, klubba senki be nem jön, mert szebb a lakása, modernebb, kényelmesebb. Vége a tömeg-művelődésnek, már egy-két éve is jobban kellett volna differenciálni. Volt idő, hogy 400 ember is eljött előadást hallgatni a nagyüzemi mezőgazdaságról, most nem jönne el huszonöt sem. Mert, hogy jobb a nagyüzem, ma már senki sem vonja kétségbe. Más kell. Az emberek érdeklődési körét kutatni, hatni rá. Formálni az igényt, felkelteni az igényt. Mindenkit ismerni. Az egész községet. Nem nagy szó. Ez követelmény. Aki erre nem sokat ad, azt nem tartom sokra. Az nem népművelő.” Az eleki kultúrúház sarkán óriás tölgyfa suhogtatja csipkézett leveleit. A századforduló körül ültették. Az is lehet, hogy százéves. Árnyéka hűvös még; de nyáron, a hőségben kellemes. Ez a szép, dúslombú tölgy is látta ezt a negyedszázadot. „És minden reggel találkozunk. Köszönünk egymásnak...” Sass Ervin magára hívta a figyelmet. És Lábos András, a vállalat igazgatója ma így jellemzi őt: — A legjobb munkás, akire komoly feladatokait lehet bízni. Ezt pedig nemcsak a szavak bizonyítják, hanem az is, hogy Lőrincz Imre 10 év alatt kétszer kapta meg a Kiváló Dolgozó, egyszer pedig az Építőipar Kiváló Dolgozója kitüntető jelvényt. Sokszor hívták már máshová dolgozni. Még licitáltak is a keresetére. Ö azonban a „csábítóknak”, kereken megmondta, hogy nem vándormadár. Erről a kérdésről pedig így vélekedik: — Rendszerint az ad köny- nyen túl a munkahelyén, akinek nincs különösebb célkitűzése. Megelégszik azzal, hogy átlagosnak, vagy átlag alattinak tartják. Nekem itt minden lehetőségem megvan, hogy a képességem kifejtsem, ráadásul nagyon sok új dologgal ismerkedhetek meg. Nem először dolgozik a mezőberényi téglagyárban. Azok az elektromos berendezések, amelyeket ő szerelt. 2—3 éve hibátlanul működnek Több más gyárban is felismerték már, hogy munkája kifogástalan és, ha újabb megbízatást adnak a MEGYEVILL-nek, külön kérik, hogy őt küldje a vállalat. Lőrincz Imre személye garantálja a jó minőséget. Elektromos automaták szerelője Zenés vígiéték a színházban A hotel csinos főnöknője és a szolgálatkész mindenes: Felkai Eszter, Gálfy László. Galgócl—Gájer Gáspár, giccsfestő és könyvügynök néha meglepő fordulatokat okoz, amit nem jó szemmel néz a hotel öreg vendége, az idős sztahanovista. Felkai Eszter, Széplaky Endre és Cserényi Béla, A főhatósági ellenőr élete sem mindig vidám, de a hotel nyári mindenese sem éppen víg. Gálfy László és Székely Tamás alakította ezt a két érdekes figurát. (Fotó: Demény) P. B.
