Békés Megyei Népújság, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
CfQÓr István: Egy perc, ami eiinditotta a többit III z ajtót a csizmája orrával rúgta be, és a csőre töltött géppisztolyt úgy legyezte körül a szobán, hogy mindmyá- juntoban megfagyott a vér. Az ajtóban megállt és egyenként mért fel bennünket Először engem, utána az asszonyt, aíki a gyerekkocsiban nyöszörgő fiamat altatgatta, a két nagyobacskára is vetett egy pillantást, akik a díványon öltöztettek egy szemtől fosztott tengeri- csutkát. A két szomszédasszonyt is szemű gyre vette. Szegényeket az ijedelem hajtotta át hozzánk, és az ablak alatt összekuporodva, reszkető szájjal morzsolták az imádság aphüít egy cseppet sem. Hideg maradt, kemény, éles, mint a szíjon fent beret- va. A köpenyét csak a derékszíj tartotta össze, de azon is megült a por és millió farkasfog. ami a Berettyó játszójában ragadt rá. Néztük egymást. ßn a katonát, a félrecsapott sapkáját, ami alól csapzott haj csüngött ki. Színét kifakította az idő. Lehetett, szőke is, mint a Berettyó vize, barna is, mint az érett kukorica száradó bajusza, fekete is, mint a csordáké t iszonyatos mélysége, összeszorított száját, amit a szél ki- cserdített ostora vert cserepessé. A kancsó felé intett: ró morzsáit. Szétvetett lábbal áöt az ajtón belül, és a szó, amit felénk küldött, reccsent, mint a kőkorsó, ha akác- culáphoz vágódik: — Nyimeeki? Bizonytalan mozdulatot tettem a kezemmel és arra intettem Ladány felé. Arra iszkoltak él még tegnap, a szalontai menekültekkel együtt, akik annyi rémületet szórtak szét köztünk, hogy száz tahinak is elegendő lett volna egész életére. Elérkezett a vihar, és vártuk, hogy szétszórjon bennünket, mint kaparó tyúk lába a pelyvát. A tekintete nem eny— Voda? Töltöttem neki egy pohárral. Felhajtotta a másikfkai is. Székre mutattam. Üljön le, ég szerettem volna megmagyarázni, hogy nincs semmi baj. Nem vagyok katona, nem vagyok német. Nincs fegyverem. Ügy maradtam itt, mint aki látta a bátyus- kocsik saroglyáját, amint végtelen hosszúságban zörögtek el a töviskesi országúton. Ügy maradtam itt, hogy a kapufélfát beborította a sűrű szemű éjszaka, és olyan apró gondolatszikrával ami talán azt példázta volna, hogy a kocsi rudak egyszer visz- szafordulnak... Az éjszakát követi majd a nappal és a három gyerekemnek értelmet adnak majd azok a hangok, amit a Berettyó hordozott a hátán napoké* keresztül--. Nem ült le. Nyakára buktatja, a fegyvert, és két lépést tett a bevetett ágy felé, amin egy kölcsönkapott, fakó fedelű könyv feküdt. Játékos ujjakkal belelapozott, és a közepe táján olyan nagyot kiáltott, hogy belerezgett a szoba-: — Gorkij! géppisztolyt kiakasztotta a nyakából és feldobta az ágy tetejére, rá a köpenyt és a sapkát. Ujjaival belefésült sűrű, poros hajába. Kacagott a komor ember. Poros ujjaival simogatta a gyerekek haját, a megrémült szomszédasszon y oknak olyan szavakat mosolygott, amitől azok is megvidá- multak. Nem morzsolták tovább az imát, hanem érezték, hogy bátor ujjak felpiszkálták az olajmécses belét, és a láng magasra szökkent... A nyitott könyv ott maradt az ágyon. Láttuk a lapok betűit ég Makszim Gorkij fényképét... Azóta tudom, hogy az ágyúk hangjainál sokkal messzebbre száll az írott betűik szava,.. melódia az uralkodó, ezen van a hangsúly, ennek már szinte várjuk vissza- csengését. A szimfónia mintegy a zenei műfajok királyává lesz a beethove- ni életműben, aztán, a regényes-romantikus század nagyjai más irányba terelik e műfaj fejlődését Schubert, Schumann, Mendelssohn még a beethove- ni mezsgyén jár, de a mi Liszt Ferenciünk már megteremti a szimfonikus költemény műfaját. Elveti az egyes tételeket, s egyvég- tében, egyetlen lendülettel, a dallamok szakadatlan mozgásával, visszatérésével, más-más színben, fényben, hangulatban való bemutatásával tölti ki remekműveit. A beethoveni szimfónia a klasszikus zenei korszak mesterműve volt. Liszt szimfonikus költeményei a romantikus kor szellemét tükrözik. Beethoven — Goethét tartja mintaképnek. Liszt előtt a nagy romantikus festő: Delacroix, a lángoló, romantikus költők: Hugó, Byron, Lamartine példája lebeg. Liszt szimfonikus költeménye átvezet jelenünkbe. A modem zenét jósolja, sőt készíti élő. Modem korunk új hangot csendít és új műformákkal kísérletezik. De a szimfónia a mai hallgató számára is az alkotó ember csodálatos, titáni erőfeszítésének jelképe. Nagy műfaj, mely óriásoknak szolgált szócsövük (Folytatása a következő vasárnapi Havasi Gizella: A tér kitárul Fény vilióz messzi horizonton, Míg zászlók hadserege tiszteleg Negyed évszázad előtt. Azon a másik tavaszon nem volt öröm-lobogás, Nehéz szárnyú napok éveinkbe hullták, s gyújtva-oltva reményekkel foltoztuk tépett jelenünket, Mint megdermedt árnyak derengés-várón hittük az éj napra fordulását. S á földek helyükre vonultak. Virágba borult a táj perzselt ága, de a halottakért nem volt ki megbocsásson! Rekviem azokért, kik esák félig éltek, s meghalni nem féltek másokért. Míg halál, születés vajúdik a létben, élni fog drága vérük díja-müve: a megsemmisíthetetlen Szabadság! 197« DIÁKHŐSÖK A gyönki Dózsa György népi kollégium volt diákjainak emlékezetébe ajánlom. Férfias, szilaj nótaszó hallatszik ki a tanulóból, amit zoTigoraszó kísér: „Elmegyek én, elmegyek katonának, Vörös vitéz kell mostan a hazának!...” A zongorát vadul, szinte magáról megfeledkezve veri Kovács Jancsi, aki a kollégisták közül elsőnek iratkozott be a tiszti iskolára. Ott áll mellette a helybeli Ludwig Lajos. A toborzók legelőbb a népi kollégiumba jöttek, hogy az új hadsereg tiszti kara számára megfelelő előképzettségű, de az egyszerű sorból kiemelt fiatalokat nyerjenek meg a tiszti iskolára. Mindkét tisztnek jelentkező fiú az érettségi előtt áll — fél évvel. De nem várhatják meg a nyarat. Ha vállalják a hivatást — márpedig vállalták, akkor azonnal menniük kell. A katonai kiképzés mellett alkalmuk lesz tovább folytatni a gimnáziumot is, és rendesen, a többiekkel egyidőben érettségizhetnek majd — egyenruhában. Különös ez az esemény mindenki számára. Körülöttünk áll, aki csak otthon van a killégiumban. A felsősök természetesen velük együtt fújják a dalt; búcsúznak is egyúttal barátaiktól, akikkel évek óta együtt jártak. Az alsósok csak a kör széle felé kapnak helyet, és meghatódva, példaképnek tekintve, csodálva nézik hőseiket, kik a dallamtól, de az öntudatos lelkesedéstől is feltüzelve egyre fanatiku- sabban lovallják bele magukat új helyzetükbe, ami észrevehetően számukra is imponál. A nagyok férfias bassau. sát csak néha meri megkörnyékezni agy-egy vékonyabb hang, amelynek kis gazdája már végképpen nem tud ellenállni a hangulatnak. A kicsik háta borzong a gyönyörűségtől; igen, mi is ilyen lelkesei: leszünk. Vagy talán már vagyunk is.» Igen jó iskola ez az egymás nevelése! A nóta újra kezdődik: „Elmegyek én, elmegyek katonának. Vörös vitéz kell mostan a hazának!..." A gyűrű szélén álj a kis Víg Jancsi. Öt is eltölti a lelkesedés. Néki ugyan soha nem volt olyan vágya, hogy katona legyen, de most nem bánná! Legalább így is nagyra nőne a társai szemében. Mert volt ugyan tekintélye az esze miatt, gyengébb testalkata viszont sokszor előidézett benne valamilyen kisebbségi érzetet. Egy kicsit irigykedett most azokra, akik már nagyok, duzzadnak az erőtől... Aztán felnőtte«; gyerek- eszével hirtelen más gondolatai támadtak: — Most hogy örülnek itt ezek a fiúk, hogy katonának mehetnék! Furcsa. Emlékezett arra, hiszen mindennap kinn volt kis barátaival az állomáson, hogy negyvenháromban, negyvennégyben hogyan mentek a katonák. Bizony, akkor mindegyiknek lógott az orra. Akár a front felé vitték, akár a hátországba. Egyik-másik még sírt is kétségbeesésében..; Akkoriban őket, bámészkodó gyerekeket gyakran e! is zavarták a pályaudvar környékéről, de másnap újra csak elmentek: tanítás nem volt, valahol együtt kellett lenni a többiekkel..: Érdekes — gondolkodott el Jancsi. Milyen más, ellentétes hangulatok. Egyszer sírnak, máskor nevetnék, ha katonának kell menni... De most, amilyen helyzetben ő is és a társai is varrnak, egyáltalán nem értené meg, ha valaki is sírna. Kicsit megrázkódott, fölébredt gondolataiból, és gyerékhangjával ő is mondta a többiekkel: „Elmegyek én, elmegyek katonának..." * Részlet egy emlékezésből Beck Zoltán Lenkefi Konród Torockószentgyörgyi bábu Fiiadéi fi Mihályt Egy szovjet katona sírjára Vijjogva csapdosott az ostoba halál gonosz fények vakították szemünket s a jövőt s te álltái a poszton pipádban mahorka sercegett s a lelked ukrán mezőkről zümmögött fakó köpenyed alatt a bozontos hideg kergette az asszonyos meleget te álltái a poszton s ott ölt meg a poszton egy bombaszilánk falnak dőltél megmeredt tagokkal s bár hívogatott a gyáva menedék véred fekete földünkkel vegyült itt leltél hazát örökre már s egy félig dúdolt szépséges élet fagyott rá értelmes homlokodra most a sírodnál tisztelgünk tenni — készen s a kegyelet szavát hintjük hideg csontjaidra inkább baráti jobbunk nyújtanánk sok ilyenkor a mi halottunk mégis van erőnk tovább menni egy világ vár ránk megváltódni készen és millió hős küld csatába minket a posztra állunk a zászló alá te vezetsz most drága parancsnokunk fegyverben élünk érezzük súlyát míg békés nem lesz a Föld és otthonunk nagy közös házunk biztos fedél hol az élőkben a halott hősök nagy szelleme él
