Békés Megyei Népújság, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-25 / 96. szám
IV J ‘tini E rlagazin & _____j Lavor és boxkesstyű A rossz nyelvei szerint Csabán nem lenne közönsége a valóban modem, mai színháznak. Itt, a „provinciák provinciáján” csak az operett, a zenés, táncos beat-eske- dö giccs, vagy éppen a modernséget imitáló „előadás" kell a közönségnek — a fiataloknak is. Április 16-án az Ifjúsági és úttörőházban ennek az ellenkezőjét bizonyította be a város művészi élményre szomjazó ifjúsága. Sándor Györgynek, az egyszemélyes színház hazai művelőjének szipoi> kázóan szellemes műsorát nagy lelkesedéssel fogadta a kétszáz leány és fiú. Minden ötlet, csipés, marás ült, a közönség együtt élt, együtt játszott, bohóckodott — gondolkodott, nevetett — felháborodott a színésszel. A színésszel, aki nem Is „színész”, hiszen kirúgták a főiskoláról, mint tehetségtelen fajankót. Diplomája nincs, de hogy színész, az ennek ellenére bizonyos. Nem is akarmuyen. Pedig szójátékai, szópantomlmja sokszor nem is olyan új, nem is ő találta ld őket — külön-külön talán nem is többek egy szokványos kabarészövegnél, Így együtt azon ban friss, új hajtása ez a magyar színjátszásnak. Es amikor produkciója után visz sza-visszatapsoltuk, ráadásokkal hálálta meg a sikert, s megköszönte ezt a kellemes estet. O Is, ml Is jól éreztük magunkat. Pest lejött Csabára. Reméljük, nem utoljára. S. M. Tiszte leg' az Ifjíi Gárda — Díszsaakasz... Vigyázz! A menetelő fiúk, lányok cipői keményen csattognak a betonon. — Díszsaakasz... Balra... nézz! A fejek egyszerre rándulnak. A szakaszparancsnok keze a kék sapkához lendül. Tiszteleg az Ifjú Gárda. Negyven fiaital, munkás, gimnáziumd, technikuporn nevetéssel telik meg a békéscsabai KISZ-tábor fákkal övezett központi épületének tere. Az Ifjú Gárda díszegysége örül, hogy sikeresen töltötte el ezt a napot is. — Mi van legény, lesámtultál? — mosolyog hamiskásan az egyik fiúra a szőke Ági. Persze, Milyennek képzeled Lenint? mi és ipari tanuló teszi le keményen a lábát, lendíti övmagasságba félökölbe hajlított kezét Szemet gyönyörködtető a látvány. Szinte halljuk a gárda, az ifjúkommunisták indulóját: „Vagyunk az Ifjú Gárda, kegyelmet nem adunk...” önkéntelenül arra gondolunk, hogy a mad if- júkommunisták elődei, a mártírhalált halt nagynevű harcosok. Ságvári Endre, Fürst Sándor és a többiek utódjait látjuk. A hófehér inges, vörös nyakkendő^ szürke nadrágos, kék sapkás fiatalok méltó utódaik azoknak, akik az illegális párt-' munkában már fiatalon részt ■ vettek. Csillogó szemmel, vidáman gyakorolják már negyedik napja a díszmenetet. S a csillogó szemekben ott vibrál az eskü szövege: „Ha kell, fegyverrel is megvédem hazámat.” S amíg a 40 válogatott fiatal menetel, nehány szót váltunk az Ifjú Gárda megyei parancsnokával, Ilovszki Lajossal. — Igen, május 1-re készülünk. A megye díszszakasza akkor mutatkozik be. Ezt követően május 10-ón pedig az Ifjú Gárda megyei szemléjén veszünk részt. Hogy minek alapján válogattuk a fiatalokat? A jó KISZ- munkát vettük alapul. Csak az a gárdista juthatott be a díszszakaszba, aki többet tett, mint az átlag. — Szép a díszegyenruhájuk. Hogyan jutottak hozzá? — A KISZ Központi Bizottsága adta a megyének elismerésül a jó munkáért • — Agnes, lendítsd feljebb a karod! Zolikám ne lógj ki a sorból — halljuk Gonda Pálnak, a békéscsabai városi munkásőrség századparancsnok-helyette. sének hangját, aki a gyakorlatot irányítja. — Jól van. Mára elég lesz. Oszoltasson parancsnok elvtárs! A verőfónyes tavaszi vasárnaa csúfondáros hang nem sértő. A fiú is ugyanúgy tudja, mint bármelyik a negyven közül, hogy féltés van a kérdésben, hiszen a szakaszban minden fiúra, lányra számítanak. Mit mond Gonda Pál, a fiatalok felkészüléséről? — Nagyon lelkesen, örömmel és fegyelmezetten hajtják végre a gyakorlatokat a fiúk és a lányok. Csak egyet tudok mondani: a má gyerekeink. B. J. Aligha volt és olyan ember a világon, akinek nevét jobban ismernék Leninénél. Lenin művei a legolvasot- tabbak, írásait 11? nyelven adták ki Születésének 10«. évfordulóján arcképe an újságok első oldalára került; kortársainak, kutatóinak visz- szaemlékezéseí, a jubileumi rendezvények híradásai hetek óta foglalkoztatják a sajtói Leninié emlékezett a világ április 22-én. Két alkalommal e helyen adtok kSme 14— IS éve* fiataloknak a címöl választott kérdés, re adott válását. Most, újra olvasva a kosa kézírással papírra vetett fel ej eteket, csupáncsak egyetlenegy mondatra szeretnénk visszatérni Egyik kislány est írta: „Kár, hogy nem ismerhettem.” E néhány szó mintm bizony, nyal arra az idökülönbségre utal, amely valóban lehetetlenné tette, hogy a kislány találkozzék Leninnel. De vajon mit fejezhet ki ez az óhaj? Ne feledjük, hogy a kérdés így szólt: Milyennek képzeled Lenint? S a válasz; kár, hogy nem ismerhettem. írhatta volna; kár, hogy nem találkoztam vele. De nem írta, mert mint- ahogy a megismerés már sokkal komplexebb személyi kapcsolatot feltételez, mint a találkozás, ugyanúgy a vágy nem elsősorban Lenin emberi mivoltának, mint inkább Lenin eszmény «átélt alakjának megismerésére utaL S e pontnál már vizsgálódásunk túlnő a* egyszerű és alkalmi közvélemény kutatás határán. Ismételten arra figyelmeztet, vajon azért kíváncsi-e elsősorban a kislány Leninre, a vele való személyes találkozásra, mert valóban „csak” kíváncsi rá, vagy mert keveset tud róla? Vajon a tankönyvekben olvasott — többnyire brosúra ízű feljegyzések csak felkeltették, de ld nem elégítették érdeklődését? A kérdések megválaszolása helyett álljon itt Ladányi Mihály „Lenin” című versének néhány elgondolkodtató sora: Mert annyiszor kioktattak nevedben, mikor beszélgetni szerettem volna csak veled. Pedig nem vagy te isten, hogy kövér papok dübörögjék szerteszét igéidet, nem vagy te bonviváa hogy minden operettben énekelj, és nem vagy népszínművek díszparasztja sem! Eddig az idézet és eddig tartott ez a sorozat is, amellyel e rovat keretén belül szerettünk volna tisztelegni az előtt a mindenki előtt példaként álló ember, forradalmár, gondolkodó előtt, akit a jól-rosszul bronzba, kőbe mintázott szobrok Leninjeként tisztelünk. Eszperantót tanulunk Gyakran hall- I k juk ezt a szót:] _____eszperantó. Vallj uk meg őszin- tén, nagyon so- ^r^^k kan csak annyit ' ^ tudnak róla, hogy valamiféle mesterséges nyelv. Gimnáziumunkban dr. Szeme- nyei Bálint vezetésével eszperantó szakkör működik. A szakkör 1969. októberében alakult. Rendszeresen látogatjuk a nyelvórákat. Április közepén eszperantó versenyen voltunk Gyulán. Az eredményhirdetéskor bejelentették, hogy mi három díjat kaptunk. Most újra folytatjuk tanulmányainkat, hogy bebizonyítsuk: helyezéseink megérdemeltek voltak. Szabadi Flóra 1. b. orosházi leánykollégium Meghallgattuk a fű növését Felelősségűnk teljes tudatában, ünnepélyesen kijelentjük, hogy mostmár visszavonhatatlanul tavasz van. Rügyfakasztó, virágbontó, szerelemérlelő tavasz. És erről jut eszünkbe, hogy is állunk ezzel a tavasz- szál? Ki, mit vár ettől a tavasztól, mi jut eszébe arról, hogy a naptár áprilist mutat? — Tavasz? Ugyan...’! Azt hittem már nyár van. Uborkaszezon! Akkor szokták ilyesmivel nyaggatni a jámbor dolgozót. — Tavasz? Ugyan kérem, az érettségin biztosan nem kérdez ilyesmit az elnök. Most én tanulok. Bújom a jegyzeteket, magolom a tételeket. Éppen hogy csak beugrottam ide, a presszóba. Elhúzatom a „nótámat" a wurlitzerrel, aztán us- gyi haza és beásom magam a könyvek közé. Ki figyel ilyenkor a tavaszra? Itt megszakítjuk a válaszok közlését. Szerettünk volna még egy • hóemberrel is beszélni, hogy mi a véleménye neki a tavaszról, de nem sikerült. Vajon hová lettek a hóemberek? — Hagyjon békét nekem ezzel a tavasszal... csak egy dolog jut eszembe róla, az tudniillik, hogy éppen így, április elején ismertem meg a feleségem. Tíz éve. Ügy volt, hogy a technikumban — akkor voltam IV.-es — matematika órán, látja, igy emlékszem, kitörölhetetlen nyomokat hagyott.?. szóval, matematika órán kaptam egy levelet tőle. Moziba hívott. Elmentünk, vett tíz deka savanyúcukrot, azt mind meg kellett ennem, mert ő utálja a savanyút. Én is utálom, de nem lehetett megmondani neki, mert rám szólt, hogy a moziban ne beszéljek. Aztán kijöttünk a moziból és hazakísért, az ajtóban átkarolt és nagyon mély hangon azt mondta, hogy: TE... Akartam kérdezni, hogy miért pont én, amikor megcsókolt... Aztán később megkérte a kezem, házasságot kötöttt velem, gyermeket nemzett, s most itt állok, maga pedig furcsállja, hogy mitől ugrál ez az izom, itt az állkapcsom tövében?!” — Kapott már az idén virágot? Az udvarlója biztosan... — Nem vagyunk mi ilyen öregek. — A virág mégis kedves dolog. — Ugyan! Ha van valami pénzünk, beülünk a presszóba. — Szereti a virágot? — Igen. Rá is fizettem, _ ??? — Még tavaly nyáron, késő este a „nagyház" előtt szedtünk egy csokor tulipánt. Hát nem kifigyelte valaki...?! — És tudja Jenöke, amikor a drága férjem harmincötben elhunyt, akkor úgy magamra maradtam, de úgy, mint egy kaktusz. — Miért éppen kaktusz? Zsó- ka drága? — Jenöke, magában nincs semmi líra. Maga olyan... olyan... racionális. Hidegen célratörő. A kaktusz Jenöke, az költészet. — Az szúrós izé...? — Nem izé, Jenőke, kaktusz. Mint egy pici, szúrós, didergő kaktusz a sivatagban. Olyan egyedül voltam. — Mint a sivatagban? — Mint a sivatagban. De most, hogy már magam mellett tudhatom magát, Jenöke, az nekem... istenkém, csak ne lenne olyan merev, olyan el- fogódott, ... legyen költő, egy trubadúr, igric, lantos... Jenőke! ... Tépjen nekem egy virágzó ágat arról a barackfáról... — Zsóka, de az legalább 6 méter magasan... — Ilyen, szóval ilyen... Tudtam. gondolhattam... (És akkor Kovács Jenőke 69 éves. nyugalmazott banktisztviselő ledobta a zakóját és felmászott azért a virágzó ágért...) —| Utálom a kötöttséget. A szobát, a falakat is. Télen nem lehet csavarogni. De most felkapok a motorra, aztán ahol kedvem kerekedik leállók, le- heveredek az árokpartra és hallgatom a fü növését... Nem, verseket nem szoktam írni. Igaz, néha szembe jut néhány marhaság, de gyorsan el is felejtem. Kár lenne papírra vet- nL Brackó István
