Békés Megyei Népújság, 1970. április (25. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
Költészet Napja, 1970 Bonus István: Parasztgyerekek Évenként egyszer járt erre a gróf, Néztük, mint egy idegen világot, S volt, ki egy percig helyébe vágyott Fürgén, gyorsan elporzott a nagy úr, Mi is mentünk, hallgatagon, négyen, Rongyosan a kis tavaszi réten. Vadlúd repült és lengett könnyű szél, Lábunk nyomán vadvíz-tócsa fakadt, Míg kószáltuk a gyepes utakat. A grófra gondoltunk, balga lehet, Sápadt életét Pesten fecsérli, Füvek, virágok szavát nem érti. Egykedvűen kocsikázik erre, Kártyacsatán jártatja eszét, S nem tudja, hogy mienk ez a rét. Miénk, mert mi tudjuk: a zöld bucka Hemperegni, hancúrozni való, S hogy milyen öröm, mikor nagy útra Indul az éren négy papír-hajó. Zsadányi Lajos: Lányaim tanyáim üveggolyók, kezemből elgurulnak. Lányaim fürge csikók, vidáman futnak, futnak. Lányaim csöpp csillagok, égemben tündökölnek. .1 7' Lányaim ezüst-halak, kék vízben kergetőznek. Lányaim... mit is mondjak? Este, ha hazatérek, Nyakamba kapaszkodnak, tündérek, tündérek, tündérek, József Attila; Gyermekké tettél Gyermekké tettél. Hiába növesztett harminc csikorgó télen át a kin. Nem tudok járni s bem ülhetek veszteg. Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim. Számban tartalak, mint kutya a kölykét s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak. Az éveket, tnik sorsom összetörték, reám zúdítja minden pillanat. Etess, nézd — éhezem. Takarj be — fázom. Ostoba vagyok — foglalkozz velem. Hiányod átjár, mint huzat a házon. Mondd, — távozzon tőlem a félelem. Reám néztél s én mindent felejtettem. Meghallgattál és elakadt szavam. Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen; hogy tudjak élni, halni egymagám! Anyám kivert — a küszöbön feküdtem — magamba bújtam volna, nem lehet — alattam kő és üresség fölöttem. Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek. Sok ember él, ki érzéketlen, mint én, kinek szeméből mégis könny ered. Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled. Havasi Gizella HOLNAP Holnap anyás kezű tavasz cirógat a tájon, Részeg esők ígérkeznek; mosdi k a meztelen szív Surrog az ébredés galagonya-gallyban, öreg hárs-gyökérben s újra eszmél a sóvár partszegély isi.: Holnap öröm hullámzik a vérben, megfogan a pezsdült ölelés; Feszes méhű asszonyok, duzzadt magú földek hordoznak hús-vér csodát! Fölszikkad rét-szívem is holnap és újrabontja szirmát a hunyor-remény, s a hóvirág-öröm« Sass Ervin: Parasztlány Ahogy ott ül szép kevélyen csillag nem függ úgy az égen a szemében ingaóra tiktakkolva int a jóra a föld barna bőre barna a világot kezén tartja sziklatömbből fénytelen szülte meg a végtelen Filadelfi Mihály: Apám és a föld Valamikor övé volt a határ! Minden kapavágás az 5 gondja volt. S megöregedett. Járása is lassú, kevesebbet a láb, többet visz már a bot... A földje is csak ötven négyszögöl. (Ügy adta bérbe a temetőcsősz.) Azt munkálja most süppedt sírok között: míg be nem fedi lombjával az ősz». Csernók Árpád: Anyóka Fekete fejkendős mindig mosolygós csupa-ránc csöpp öregasszony , Két szeme két szent bogár két keze két áldott szép összekulcsolt gyógy-gyökér Brackó István: Hit hoz a szél? Én nem tudom, mi az lövészárokba bújni s könyökre vett géppisztollyal kúszni a nedves avaron. Én nem tudom, mi az menekülni ha felüvölt a sziréna és úgy lebukni a palánk mögé, hogy még ma meghalhatok. Csak azt tudom, hogy szép ez a nyár és a fák égig nyújtják fejüket — és valahonnan megperzselt hús szagát hozza a szét Simon Ferenc Pegazus I Pardi Anna: Radnóti A kivégzett napok amforái mint szívben a golyó oly pontosak s élesek a lágy zsoltár a rózsa és a délután mindennek dacára élve maradt. Új Rezső: Korunk harckocsiján Mennek az idők bokron és árkon, átdübörögnek alvón és félőn, sarkantyús lábon, rendjeles mellen izzón és élőn! Torz jelek törnek, falak omolnak« fekete sorsok, bálványok hullnak, konok rossz fejek, öklök és átkok halálba nyúlnak. Hőfehér bűnön, tivornyáin, gőgön, hol még az éj úr, végig a Földön áthúz az élet fényküllős tankján, s meghal a — börtön. Vajnai Lász'ó: Téphetnek égtáj'ak A világ egy hodály. A világ végtelen. Kezedet kezemből én el nem engedem. Jöhet vad forgószél, szökőár, vagy bármi. A ciklon-időnek így fogunk ellenállni. Téphetnek égtájak. Riaszthatnak jelek. Ejthetnek az évek rajtunk rút sebeket: Ujjaim csont-indák. Ujjaim hús-indák. Ujjaim vér-indák. Ujjaim gyökerek. Kezedbe fogódznak, s el nem eresztenek. El nem eresztenek. El nem eresztenek. Hangyási Lajos; Tavasz-köszöntő Friss szélbe mártom az arcomat, hogy átfusson testemen, mint vérpezsdítő dallam. A táj sóhajával egyesülve köszöntőm a tócsa-ígérő zsongást a zengő dalú tavaszban.
