Békés Megyei Népújság, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Meg kell-e érteni a magyar filmeket? élére írjuk oda az eszmei külföldi alteregója —, aki az Egy csepp méz, a Hosz- szútávfutó magányossága, a »Ha ..." láttán jólesően, vagy keserű szívvel állapítja meg: hárt igán, így élünk, vagy ennyi a reményünk. És a nézőtérről magával visz valamit, mint egy jó olvasmányból, s ha nem értett is meg mindent — szívesen „visszalapoz”, akár egy jó olvasmányba, s akkor észreveszi az összefüggéseket az ő személyes világa és a film nyújtotta látomás között. „Meg kell-e érteni mindenképpen a filmeket” — kérdezi N. N. „és azon belül elsősorban az anyanyelvűnkön szóló és hazánkban lejátszódó magyar filmeket?” Erre felelni nem tudtam —• az utóirathoz fűztem néhány mondatot. És még valami — N. N. kétkedő, jogtalan ingerültséggel „hullámvölgyet” emleget. Én — nem hiszek semmiféle hullámvölgyben, hullámhegyben. A tehetségben hiszek. És mennyi a tehetség! És mennyivel több lenne az eredmény — N. N. számára, a „műbírálók” számára is —, ha ezzel a tehetséggel előbb-utóbb jól is kezdenének gazdálkodni. , Thurzó Gábor I fekete-fehér Foldesi Béla felvetele Muzsikáról röviden A karmester * O Irta: Gál György Sándor Alig találkoztam még „::. és még egy kérdésemre szíveskedjék felelni.” — írta N. N. írógépen, lakóhelyének neve, lakásának címe nélkül, még a bélyegen is olvashatatlan volt a bélyegző helye és kelte. „ ... tudniillik arra, mindenképpen meg keld-e érteni a filmeket és azon belül elsősorban az anyanyelvűnkön szóló és hazánkban lejátszódó magyar filmeket?” N. N. a levélhez félbélyegzett, de megcímzetten borítékot mellékelt — szándékosán-e vagy feledé- kenységből, kár firtatná. De azért válaszolok. Hátha eléri a válaszom. De nem a — feleletem. Mert rögtön közlöm, felelni — legalábbis olyan pontosan, ahogy N. N. kívánta — nem tudok. A névtelen levélíró meglehetősen régies modorban fogalmazott, Neme nem, de életkora sejthető, mert többek közt megjegyezte: „hazafias kötelességemnek érzem, minden magyar filmet megnézni”. És látta annak idején a Hyppolit-ot, az Emberek a havason-t, aztán a Talpalatnyi földet, Körhintát, Budapesti tavaszt, Simon Menyhért születését — és egy dan- dámyi sematikus filmet. Ezeket mind megértette. Sőt — mint írja — a tartalmukat is ed tudná mondani. Természetesen volt a filmek közt egy sereg, amit nem kedvelt. Olyan is, amit hamisnak, eszményítettnek, sőt „ezen túlmenően, hazugnak” érzett De egyik sem okozott fejtörést Se a moziban, se amikor — mint írja — „a különféle műbírálatokat” olvasta. Mert N. N. ezeket is olvasta, akkor is, most is szorgalmasan, tudásvágytól eltelve. Akkoriban mindennel tisztában volt, mert nemcsak szórakozni, hanem okulni, „művészi élményt szerezni” is járt a moziba. Ha kívánom — elküldi a látott filmek jegyzékét önkezéved írt megjegyzéseivel. „Mostanában” — írja — „egyre fokozódóbb zavart érzek”. És nem tudja — ezért fordult hozzám — vele van-e baj, vagy a magyar filmekkel? Néha azt hiszi, nem vele van baj, mert — hogy csak egy példát mondjon — minden további nélkül megértette a Nagyítást, holott ez (mint zárójelben megjegyzi) művész-film, legalábbis ezt hallotta, olvasta róla. De nem értette meg (itt egyik újabb magyar film címét említi) a következő műsorban játszott magyar filmet, pedig arról is azt hallotta, olvasta, hogy művészfilm, sőt, díjat nyert az évi száz fesztivál közül valamelyiken. Ennek az említett magyar filmnek sem a meséjét nem tudná nekem elmondani, sem a mondanivalóját közölni. Tehát — segítsem ki. Az különben nem zavarja — írja három sorral alább —, hogy a mű- bírálók nincsenek összehangolva, tehát X.-nek tetszik valami, Y.-nak nem. Ugyanis — „tisztában vagyok azzal, hogy különféle ízlések, vonzalmak lehetségesek, és ez kihat egy-egy mozifilm ellentétes értékelésére”. Azt azonban nem érti, hogyan magyarázhatja X. vagy Y. tökéletesen másként a film mondanivalóját. „Hol tehát a baj ?” — tette fel levele végén patetikusan a kérdést. — „Ben- nem-e, a nézőben? a film létrehozó kollektívájában? vagy a műbírálókban?” Erre kért sürgős választ fel- bélyegzett, de megcímzet- len borítékot tartalmazó levelében. A levélhez két utóiratot gépelt — az egyikben közli, hogy a fiának ugyanez a véleménye, mint neki, holott mindenben más az ízlésük, eszejárásuk; —a másodikban javaslatot tesz: „minden film elején néhány frappáns sorban vetíteni kéne a tartalmat és a mondanivalót, mert ennek birtokában mi, az egyszerű nézők, könnyebben eligazodnánk”. Igyekeztem röviden ismertetni N. N. levelét. És most — mit válaszoljak? Egyet — a második utóiratot — rögtön el kell utasítanom. Vagyis, hogy „néhány frappáns sorban” rögzíteni kéne újabb filmjeink tartalmát, mondanivalóját. Mert volt idő — az állami filmgyártás hőskorában, melyben több-kevesebb szerencsével részt vehettem — néhány esztendő, amikor minden filmet meg lehetett érteni. Sőt — a legegyszerűbb néző is közölhette a mondanivalót. Ennek érdekében dramaturgiai tanácsok — sokszor minisztériumi népgyűlések — seregét tartottuk. Mindenki hozzásegített valamivel, hogy még világosabb legyen a tartalom, még szembeszökőbb a mondanivaló. Ezt végül aztán a köz- érthetőség érdekében valamelyik szereplő el is mondta. Hol prózában (ehhez egy csók nélküli szerelmi jelenet volt a legalkalmasabb), hol dalban, csasztus- kában. Később, mivel a sok ülésezéssel a munka elhúzódott, valaki azt tanácsolta: minden forgatókönyv mondanivalót De ez csak — szerencsére — tanács maradt, mert különféle hullámtörőkön át megérkezett a neoreali zmus magyar hulláma. És akkor — anélkül, hogy prózában, dalban közölték volna — meg lehetett érteni mindent. És így a néző — nyilván N. N. is, hiszen azért említi a Körhintát, az Egy pikoló világost, a 9-es kórtermet! — hagyta, hogy hasson rá, hol értelmén, hol érzelmein keresztül a film. De még ekkoriban is kísértettek a történelmileg hírhedtté vált sematizmus szellem-árnyai. Később aztán minden árny eltűnt — a film írója (aki legtöbb esetben azonos volt a rendezővel) szabadom tette azt, amit tenni tudott, és persze amire tehetsége képesítette. A hőskorszak sematikus filmjei a valóságot eszményesítették: a neoreali zmus filmjei bevallották, hogy a valóság nem is olyan eszményi; az új korszak — N. N. „új hullámnak” nevezi — legjobb művei személyes vallomások a személyesen jogos, de a jobbat áhító kétkedéssel átélt valóságról. Ki-ki azokról az élményeiről vallott, melyek az életét — méghozzá egy adott, forrongó társadalmi helyzetben — meghatározták. És mivel gondosan ügyeltek arra, hogy személyes, lírai mondanivalójuk ne takarja, ködösítse el a valóságot, ezeket a filmeket minden további nélkül meg is lehetett érteni. (N. N. közöl néhány címet, ezek közül csak az Oldás és kötést, a Sodrásban, a Hideg napokat az Álmodozások korát írom ide). Feltétlenül igazat kell adnom tehát N. N.-nek, hogy a tisztázott mondanivaló, „ha mégoly áttételesen jelentkezik is” (ezt tőle idézem) érthetővé és világossá teheti a legelvantabb filmet is, a tisztázott és átélt, egyszerre személyes és közösségi mondanivaló (amit sze. rencsére nem lehet egy „frappáns mondatban” ösz- szefoglalni!) világossá teszi a mai életünkről alkotott képet. Az alkotó élménye — N. N. a Szemüvegeseket, a Szandi-mandit említi — hitelessé teszi a néző élményét. Röviden tehát — a film „lélektől lélekig” hat (hogy Tóth Árpádtól csempésszek ide egy verseimet), és ha ez sikerül, akkor a szenvedélyes, filmjeink jövőjéért „hazafiason aggódó” néző, nem csodálkozik el azon, hogy mit is lát vajon, nem fog gyanút, hogy egy magyarra szinkronizált külföldi filmbe cseppent bele, hanem egyesapásra otthon érzi magát. És abban a szerencsében részesül, mint az angol moainéző — N. N. kezdő hangversenylátogato- val, aki ne kérdezte volna meg: tulajdonképpen mi a karmester feladata? Szükség van-e rá egyáltalán? A sok gyakorlott zenész nem tudná eljátszani a nyitányt, vagy szimfóniát akkor, ha a karmester lesétálna az emelvényről és hagyná zenészeit, hogy a maguk feje szerint muzsikáljanak? A kérdés annál is inkább helytálló, mert szerte a világon kísérleteztek már olyan zenekari együttessel, amely megjelent a dobogón, sikeres hangversenyt adott — és a karmesternek nem volt híre-hamva sem: otthon maradt, fölöslegesnek bizonyult. Ismétlem: éppen ezért a kérdést komolyan kell venni és komolyan kell válaszolni is rá. Mindjárt elöljáróban — a karmester nélküli zenekar munkája mögött a „próba- karmester” fantasztikus erőfeszítése rejlik. A dirigens nélküli orkesztert egy muzsikus, egy kiváló mester hónapokig, évekig tanítja, azért, hogy zenészei végül is képesek legyenek a nagy bravúrra és végigjátszanak egy igényes, szimfonikus műsort, anélkül, hogy bárki is vezetné az együttest. E sorok írója tapasztalatból mondja el mindezt, mert jelen volt, midőn a Zeneművészeti Főiskola néhai kiváló tanára: Weiner Leó útjára bocsátotta a Magyar Karmesternélküli Szimfonikus Zenekart. Így összegezhetjük hát: a karmester igazi munkája vagy talán legdöntőbb munkafázisa nein a nyilvános előadásra — hanem a próbákra esik. Mit csinál ezeken a próbákon a karmester? Mindenekelőtt a karmesterpálca intésével eldönti a mű tempóját, mert gondoljuk csak el, a 60 tagú zenekar valamennyi résztvevője másképp érzi, s ha szabadjára hagynák, másképp is játszana a rábízott dallamot: gyorsabban, vagy lassabban, határozottabb, „ szögletesebb” ütemezéssel vagy lágyabban, behízelgőbben, gyengédebben. Nos, a karmester mindenekelőtt itt teremt rendet. Ez azonban édeskevés. Ha előveszünk egy partitúrát (ez a zenekari mű kottája voltaképpen), azt látjuk, hogy a zenekar szólamai, vagy 20 sorban helyezkednek el. E húsz kottasor közül az egyik valami lényeget közöl: vezető dallamot, uralkodó zenei gondolatot. A másik szólam alázatosan alárendeli magát, de van olyan hangszer is, amelynek játéka' csak járulékos, majd azt mondhatnám: a zenei történés hátterét, hangzás-kulisszáját jelzi csak. A muzsikus, aki helyet foglal a zenekarban, nem tudja eldönteni, hogy ez a szereposztás, mondjuk így: ez a rangsor mikor tükrözi valóban a zeneszerző elképzelését. Itt is a karmesternek kell döntenie, letompítva az egyik szólamot, kiemelve a másikat, ezt úgy kezelve, mint valami fényes, ragyogó színt, amazt mint puhán meghúzódó árnyékot. A szólam, majd azt mondtam: a szerepek egyensúlya azonban szinte taktusról- taktusra változik, Most a hegedűké volt a ve«e*6 hang, de íme, egy kürt vette át az egész zenei hangulat irányítását, s a dallam máris átzökkent egy fuvola szólamába, majd ott fo- gócskázott a hegedűk é* csellók között, hogy végül is a mennydörgés erejével hangozzék fel az ossz-zenekaron. Mindezt a karmester irányítja, olyan módon, mint ahogy a hadvezér kormányozza csapatait, előírva és meghatározva minden mozdulatukat, hiszen az egyes katona (jelen esetben a zenész), csak a maga kis szerepét, lépését tevékenységét látja, az egészet ősz- szefogni, képtelen. A karmester nemcsak művésze a zenekari muzsikálásnak, hanem többé-kevésbé tudósa is. Ö tudja, milyen tempó, milyen hangerő, az érzelmek, szenvedélyek milyen skálája ülik egy remekműhöz, amely a XVIII. században született — és milyen ahhoz, ami most keletkezett, napjainkban. A karmester dönt tehát — úgy gondolom, ez a legtömörebb fogalmazás — a mű előadói stílusáról. És bár a végére hagytuk, mégis a legfontosabb szempont: a dirigens az, aki a halott, nyomtatott papírost éló zenévé váltja át. Értelmezi a művet. Behatol a zeneszerző legmélyebb, legélrejtet- tebb gondolataiba, azonosul a zeneköltővél és igyekszik felszínre hozni mindazt, amit a papíros, a hideg betű, a lélektelen kottafej rejteget. A szakkifejezés szerint — interpretál, értelmez, előad. Válójában a nagy karmesterek nemcsak interpretálnak, nemcsak előadnak, hanem a maguk leikéből, gondolataiból, érzéseiből is hozzátesznek valamit a műhöz. Megmutatják Beethoven, vagy Bartók, Mozart vagy Debussy művének minden sugarát, fényét, de úgy, hogy ezt a sugarat megtoldják a maguk érzésvilágánák hőfokával. (Folytatása jövő vasárnap)
