Békés Megyei Népújság, 1970. március (25. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
Színház a gyulai várban Még tartottak a viták a múlt év tavaszának végén színházművészetünk műsorpolitikájáról, káder- helyzetéról és más kérdésekről, amikor már javában folytak a szabadtéri évad előkészületed. Az ötveneshatvanas évek fordulójára kialakult helyzettel szemben ma ott tartunk, hogy szabadtéri évadról beszélhetünk évről évre. Részben a helyi szervek, intézmények, színházak koncepciózus tervezése és működése, másrészt az országos szervek támogatása következtében a legtöbb szabadtéri színpadnak, vállalkozásnak sajátos profilja van (vagy legalábbis ilyesmire törekszik több-kevesebb siker- rel), s a produkciók többnyire jól előkészítettek, színvonalas, vagy éppen kiemelkedő színvonalú rendezvények, előadássorozatok. A néhány év óta kibontakozó fejlődésnek mintegy a múlt év nyarán volt a csúcspontja (reméljük, nem felülmúlhatatlan), s e csúcspont eredményed szinte megcáfolták a magyar színházművészet válságjelenségeiről felröppeíi- tett megállapításokat, vagy legalábbis némiképpen kérdésessé tettéig a sommás ítélkezéseket. Szerény ismereteink alapján bízvást állíthatjuk, hogy ez a szépen kivirágzott szabadtéri színházi kultúra bármely nagy nemzet hasonló színházművészeti tevékenységének is díszére válhatna. Köztudott, hogy a Gyulai Várszínház — a békéscsabai Jókai Színház „leány- vállalata”, Gyula város és Békés megye politikai és tanácsi szerveinek nagyszerű támogatása révén — ehnek a szabadtéri színházi tevékenységnek egyik legmarkánsabb, legsikeresebb része. Miszlay István művészeti vezető, rendező- irányító munkájával e szép vállalkozás kezdettől fogva arra törekedett, hogy mind a világirodalomból, mind a magyar irodalomból (s elsősorban az utóbbiból) a magyar színházi közvélemény, a színházat szerető közönség számára ismeretlen, vagy kevésbé ismert remekműveket, jelentős drámai alkotásokat vigyen színpadra. Megkötötte az irányítók fantáziáját — jó és mindenképpen üdvös értelemben — egy pára Man adottság, a gvulai vár léte, Jelenet a „Fejedelmi vendég” várszínházt előadd sáról, (Deméuy Gyula felvétele) amely hazánk szinte egyetlen, jóíomán eppen maradt, késő-középkori eredetű téglavára. Az ennek udvarán kialakított játszási tér és nézőtér kas méreteivel (a szegedi szabadtéri színpadéhoz képest kiváltképpen kicsiny), kitűnő hátterül szolgáló épületrészeivel szinte kínálta a lehetőséget nem túlságosan nagy appa- rátusú, történelmi témájú, légkörű, drámai konfliktustól, szenvedélyektől izzó történelmi drámák színre- vi telére. Az eddigi bemutatók — Hugó, Katona, Madách, Szigligeti, Sárközi, és Jékely itt előadott alkotásaira gondolunk — mind megfeleltek az eredeti koncepciónak, az adottságoknak. Túlzás nélkül állíthatjuk ezzel kapcsolatban, hogy a Gyulai Várszínház művészi-irányító kollektívája találta el legjobban az egész országban — a szentendreiekkel együtt —, mit kell csinálnia, milyen profilt alakítson ki az ország szabadtéri színházi kultúrájának hasznára és becsületére, de saját közönségének hasznára is. Nem kívánunk itt sem érdemtelenül előtérbe állítani egy szép vállalkozást, sem mások eredményeit ugyanezzel lebecsülni. Tény azonban, hogy ez a profilkeresés valóban itt sikerült szinte a legjobban (azaz, hogy máris prafilmegtalá- lásról beszélhetünk), s az ilyesfajta eredmény külföldön is elég ritka. Addig ugyanis nagyon sok helyen eljutnak, hogy látványos, drága, híres művészekkel megtömött produkciókat támogassanak és állítsanak színpadra, de a hely adottságaival, történelmi levegőjével, hagyományaival való azonosulás, találkozás ritka adomány. Szeretnénk ezzel is aláhúzni: a Békés megyeiek, legJSkéjipen pedig a lelkes gyulaiak büszkék lehetnek Várszínházukra: példamutató vállalkozás ez egész szabadtéri színházi kutúránk szemszö. géből. Dicsérhető túl az is, hogy a művészeti vezetés sikeresen találta meg az eddigiek során a helyhez, a profilhoz illő játszási stílust, valamint az ehhez illő együttest is. Ami a stílust illeti: a különben nem túlságosan ékes, túldíszített vár színpadán, ráadásul elég kicsiny színpadán okosan kell egyensúlyoznia a rendezőnek a látványosság, egy lefokozott látványosság, a világos, tiszta jelenet-, szituáció- és szerepértelmezés, valamint a részletek pszichológiai és egyéb irányú kidolgozása között. Nem lenne helyes, ha a történelmi drámák előadása során bárki valamelyik irányban fokozná irányító munkáját, hiszen például a részletek túlzott kimunkálása, kidolgozottsága elveszne a várszínpad természetes egyszerűségű és technikai adottságú világában, meg a szabadtéri színpadok mindenütt jelenkező „természeti zörejei” között. Ugyanakkor képtelenség ezen a színpadtéren nagy tablókat beállítani, mert ilyesmire egyszerűen nincs hely. A Gyulai Várszínház történelmi témájú produkcióinak stílusa tehát — sallangmentes, felesleges helyeselhetoen — puritán modernkedéseket elkerülő volt eddig. Mindez nem jelenti persze azt, hogy az eddigi eredményeket nem lehet vagy nem kell felülmúlni, s tálán — egyáltalán nem ellentétben a fentebb kifejtettekkel — elképzelhetőnek tartjuk éppen a szerepek, a szituációk még tisztább értelmezésére, gondosabb kibontására való törekvést. Itt kell megemlítenünk, hogy a Várszínház az utóbbi években eredményesen kísérletezett . „kiegészítő” rendezvényekkel is. Irányítói felismerték, hogy egyrészt nem mindenki óhajt nyáron (még egy kitűnő adottságokkal rendelkező várban sem) véres cselekményé történelmi drámákat nézni, másrészt ebben a környezetben kiválóan színre lehet vinni pergő cselekményű, szellemes nyelvezetű, felépítésű klasz- szikus vígjátékokat is, amelyek nem nagy apparátusú- ak, s nem kívánnak bonyolult technikai megoldásokat. így találhatott itt otthonra Heltai Jenő könnyed, s csak időnként elkomorító verses történelmi játéka, valamint az olasz és spanyol klasszikus vígjáték- irodalom alkotása. Több rendező jóvoltából ilyenkor, elsősorban a szellemes szöveg, a sziporkázván megformált jellemek, a kacagtató szituációk sorozata, s mindezeken túl játékos ötletek bontakoztak ki, uralkodtak a színpadon. Egy újfajta nemes komé- diázás formálódott a Várszínház deszkáit, amely már csak a környezet miatt sem lehetett túlságosan harsány, de eszközeivel szinte állandóan elkápráztatta a közönséget. Figyeljük a kü’őnböző szabadtéri színpadok működését, s szinte mindegyiknél törvényszerű az alkalmi jellegű, összetételű „stáb”, a meglehetősen vegyes értékű társulat megjelenése, amely ráadásul nem túlságosan sok időt áldoz a produkció előkészítésére. Gyulán okosan törekedtek az eddigiek során egy úgynevezett „vidéki színész-válogatott” felállítására. Megfértek jól ebben a vállalkozásban — a néhány kiemelkedő vagy közepes képességű fővárosi színész mellett — a békéscsabai Jókai Színház művészei, s az idők folyamán szinte valamennyi vidéki színház tehetségesebb színészei. Arra is akadt bőven példa, hogy többen vissza-visszatérően is szerepelték különböző produkciókban, s ez egyrészt a koncepciózusabb rendezői munkát is elősegítette, másrészt köszönhető volt Gyula város —, hogy úgy mondjuk —, személyi-tárgyi adottságainak, varászának is. (Ez utóbbi szempont sem lényegtelen: Igazán példamutató, hogyha egy szabad, téri színházi vállalkozás színterére, környezetére az ott közreműködők csak jóleső érzéssel, szeretettel gondolnak vissza.) Jók voltak tehát a vendégszereplő együttesek, s a továbbiak során bátran lehet ezt a hagyományt folytatni: Lehetőleg minden fontos posztra jelentékeny művészegyéniséget kell állítani, s változatlanul szükséges tisztes időmennyiséget biztosítani a próbákra. A Gyulai Várszínház mindebben élen járt, ezekről az eredményekről továbbra sem szabad lemondania. Érdemes még itt valamit megjegyezni. Egyesek azt gondolják, hogy e vállalkozás is legyen minél nagyobb szabású, léptessen fel nagy számban nagyhírű és képességű — elsősorban fővárosi — színészeket, s adják elő a Várszínházban Filadelfi Mihályt Szabadság tavasza As arcunkon piros rózsaként ragyogtál, fiatal szíveink csipkebokra voltál... Azt kérdeztük titkon március idusán, mért nem élhettünk mi negyvennyolc tavaszán... Kihajtott gallérral, kokárdáé mellekkel vittük szép hitünket elrejtett sebekkel, s német csizma hágott álmaink nyakára, ■ hazug fegyvert hordtunk arak parancsára^. De kit régen a cár küldött eltiprődnak, vőrös-cslllagosan eljött megváltódnak., Üj sugaras tavasz rüggyel ékes ága: — jött a szovjet népek bátor katonája! 6 szabadság! — így zengett hunyorgó ég alatt minden megalázott s megcsúfolt akarat., S új arcokra piros rózsaként születtél, s fiatal szíveknek csipkebokra lettél szabadság! Jövevény egykor, most őshonos. Hősök őriznek ma és meleg otthonok. a klasszikus drámairodalom valamelyik, világszerte ismert remekét ezzel is csalogatva az ország határain túlról a nézők seregét. Ügy véljük, nem járható út ez Gyula számára. Bebizonyosodott, hogy itt a hely adottságainál fogva a magyar történelmi drámával kell kísérletezni, mert ez adja meg a vállalkozás specifikumát, s ez mindig kellőszámú közönségre talál. Azt is figyelembe kell venni, hogy a nagy sztárok tömeges foglalkoztatása olyan anyagi áldozatoikat kíván, hogy arra mind helyben, mind országosan nehéz lenne találni fedezetet. (Nem kizáró szempont, de az is figyelembe veendő, hogy a Várszínház befogadóképessége — bármilyen széria esetén is — nem teszi lehetővé a kockázatos vállalkozásokat, s egy szabadtéri színpadi rendezvénysorozat még bizonytalanabb sorsú az időjárási tényezők következtében, mint egy fedett kőszínházé.) Bár a jelenlegi szállás- viszonyok nem teszik teljesen lehetővé, mégis, törekedni kell a Várszínház vezetőségének, irányítóinak az országos propagandára, szervezésre, hogy minél szélesebb körből jövő közönség ismerkedjék meg az itteni produkciókkal. Arra is gondolunk, hogy a nagyobb hatókörű, sugarú — országhatárokon kívülre is gondoló — szervezés, figyelemkeltés végső eredménye erkölcsi siker is, sőt, a már említett adottságok miatt igazában véve csak az, illetve túlnyomórészt az. Mindegy, meg kell tenni, mert ezzel a jövő számára is dolgoznak, hiszen a vár- színházi játékok szériája, befogadóképessége, valamint a mindezt kiszolgáló vendéglátóipari kapacitás is — egy előreláthatóan hoszú ideig tartó szabadtéri kultusz esetén — csak nőni fog, az utóbbi — hála a nagyszerű fürdőzési, s egyéb lehetőségeknek — a szabadtéri játékoktól függetlenül is. Ezt a célt szolgálta az idén a közelmúltban megtartott és igen jól sikerült fővárosa sajtótájékoztató. örvendetes, hogy az eddigi előadások során a várszínházi nézőtér kihasználtsága jónak mondható, a rendezvények általában közönségsikert aratnak. Köszönet érte mindazon szerveknek, szervezőknek, akik a Várszínház közönségét szinte már az egész Tiszántúlról „beszervezik”. De a színházpolitika, a színház- művészeti „szolgáltatás” e politika alapján, tehát a helyes elvi alapokon nyugvó gyulai várszínháza tevékenység önmagában véve még nem elegendő: el kell a jövőben kerülni a formális szervezéseket, s valahogy össze kell ötvözni a színházba irányítást a színházra neveléssel is. Talán nem hangzik naívul, vagy nem tűnik utópisztikusnak, ha azt ajánljuk, hogy különböző fórumokon (előadások, ankétok, viták, klubestek során) mintegy készítsék elő a Várszínház előadásain majd megjelenő közönséget arra, mit látnak a színpadon. Ne csak „fogyasztó” közönség foglaljon majd helyet a nézőtéren, hanem a produkciót értő, értelmező, befogadó, szerető, esetleg bíráló publikum is. Ez persze nemcsak a Gyulai Várszínházzal kapcsolatos követelmény. De érdemes lenne itt is megvalósítani, hogy ezzel is értékesebb legyen ez a méltán országos hírű, jelentőségű rendezvénysorozat Bégé! József a Művelődésügyi Minisztérium színházi főosztályának munkatársa
