Békés Megyei Népújság, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-08 / 33. szám
K). SS > Fe!dmann Tibor Portré Kónya Lajos: Nem oldoz íöl senki Álmomban Is falat rakok könyvek súlyos tégláiból s mint Kőműves Kelemen vára, reggelre leomlik a fal. Hol van már az hajdani egy-könyvű ház, mely elindított, hogy rabotok legyek majdan s verejtékemmel adózzam, ó, könyvek, irántatok való reménytelen szerelmemért. Mint poros munkaköpenyem, levetném rajongásomat s futnék a nyers való világ olajszagú műhelyeibe, bújnék erdők-mezők ölébe. De esténként ti bontotok fölöttem csillagos eget, szárnyatok alá húzódva hajtom álomra fejemet, nem oldoz föl senki a rontás bűvös kötelékeiből — ti tudtok csak varázsigéket! Tengerpart KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET IS TEN UTÁN A SOKADIK Baráth Lajos novellája A domb ott állt; mintha tanya fészkelne rajta. — Az ott? — kérdezte s karjával mutatta az irányt. — A szövetkezet majorja. — Aha! — mondta erre. — Jó szövetkezet — menteget ód zott a kucsmás. — Jó bizony. Hát még, ha Isten áldása lenne rajta i — szólalt meg most már 1/ óra este futott be a halványan emlékezett vala- másodszor az asszonyka, és vonat az állomásra mi bakterház-tervre, de az keresztet vetett. Pesten még napsütés volt, nagyon régen volt Több szó nem esett. Sem — A novajiak miatt lett a vasútról, sem az állomás- így, tetszik tudni — vitte a ról, mely pálinkázgatás és választ a kucsmás. — Kis borozgatás közben a két hordó pálinkát fizettek a falu közé épült, harminc- mérnöknek... Ez még har- negyven éve, sem pedig a mincötben volt... Így lett dombon felépült majorról, aztán 'ideepítve az indó- A szél megélénkült és ház. a sugarak vakítóan visszaverődték a háztetőket, tereket, parkokat borító hó- lepelről Mire megérkezett, már csak szürkésfehér mezőket látott, meg a távoli erdőt. — A két falu közé! — nevetett a vendég. — Közé! Éppen közé. Mért a mieink meg bort vittek a mérnök uraknak — Nagy telünk van! — bizalmaskodott a kalauz, miközben szaporán nekiláttak a hatalmas bőröndök kirakásához. — Hát... itt aztán tél a tél — morogta Murger, egy húszast kotort elő zsebéből, ennyit szánt a készséges kalauznak. — Hagyja csak — hárította el a felajánlott pénzt _ — De hogy ezután mihez megérkezett. . kezd? — bökött mintha a hideg is jobban kezdett volna marni. Sőt, Murger úgy érezte, hogy süt a január hideg. A legelviselhetetlenebbnek akkor tűnt, amikor a kocsma s a csomagokra kuncogott á kucsmás és elé értek, a lovak közé csapott. — Ha — Kedves bátyám! — reggelig nem jön szél, ak- fogta meg a gyeplőt tartó kor nincs baj. De, ha meg- kucsmás kezét. — Itt meg fújja, akkor hálálkodhat az kellene állni. Istennek, hogy már este Megálltak. Murger elsőnek szállt le és intett a töbMurgemák nem volt ideje a válaszra. A vonat sípolt és lassan nekiindult hideg távoli útjának. „Az ám! — mordult fel a lélek a vendégben. — Miost aztán mihez kezdek?” Megszámlálta a csomagokat, a bőröndöket. „Hét! Nincs híja!” S ennek valahogyan — Imádkozom én így is! biéknek is. Hogy végre itthon vagyok! _ Ha már ilyen szívélye— Jól tetszett mondani. Itthon! — Az asszonyka akkor szólalt meg először; hangja után ítélve, középkorú lehetett. Egy sort szótlanul tették meg. Közben feltűntek a régi, ismerős dombok. Távolabb a cserháti erdők sötétlettek, és alattuk kasek voltak — s előre indult. — Ha meg tetszik engedni — állt előre a kucsmás. — Azt már nem! — tolta maga mögé. — Mit kívánnak? A férfi ak összenéztek, az asszonyka pironkodva menagyon megörült. A fél Eu- nyögött a folyó ezüstös lengette kezét a kályhánál. rópán át úgy vigyázott min- csíkja. Ügy érezte, az em- den csomagjára, mint a fél lékek verítékbe borítják, szemére. Bántotta volna, ha Nem most vész el, altár egy is. — Hát... mát! igyunk egyforákart elérzékenyül- ni. „De ha már ezt is ten— Diesértessék! — állt ném — gondolta —, nem meg mellette egy termetes, szabad mutatnom. A rokokucsmás parasztember. nők, akik ennyire figyelme- matrózos italt iszunk! — Jó estét aggyon Isten! sek ^ozzá, azok előtt sem . — Hát... ihatunk! Olyant — No, az a nénénknek erős lesz. Neki elegendő lesz egy deci édes pálinka. Császárkörte. De mi egy — nézett fel rá Murger. — Hát mi lennénk azok... a garadnaiak... tisztelettel. — Garadnaiak? Hát ez derék — s megpróbált az arc. vonásból réges-régi ismerősre következtetni. „Talán a Gyergyói famíliából való.. azok voltak ilyen szá— Aztán... nem tudtak mi még úgy sem ittunk. De nagyobb hordó bort vinni? nem is nagyon kapni itt. — kérdezte, hogy másról essen szó, ne az emlékeket idéző tájról. — A mémök- nék, az állomás miatt. — Hát... vittünk mi... vittünk De a mérnökök se esték a fejükre Tudatták lasok”, — de a vonások ide- a novajiakkal... azok génül hatottak rá. — Nagy a hó; a mély úton havat is hánytunk... Hagy- gya csak, haggya! Vagyunk itt elegendően — vette ki a kezéből a hatalmas koffert. — Hé, János! — szólt oldott. — Markoljátok hát! Mire felocsúdott, már a sízekérderékba hin tett szalmán gubbasztott a csomagok, ők maguk pedig az üléseken* meleg takarók alatt. — Jól ülünk-e? — kérdezte tőle a kucsmás. — Kapni azt! Van rum? — kérdezte a csapost. — Van! — Sör, meg törköly is? T etelepedték egy asztal- hoz és koccintottak. Murger egy hajtásra kiitta a korsónyi keveréket, de még így is azt hitte tengernyi ital nem ojtaná el a szóraját. _ Ízlett? — kérdezte, m iközben szemügyre vette a kísérőit. Ismeretlenek voltak, és valamennyien fiatalabbak. Azért nem ismerem hát őket — villant agyába; a kucsmás sem le____ hét Gyergyói, mert azok vaj iáktól. Huncut népek szőkék voltak, kék szemekvoltak, de igazuk volt. kel, ez meg itt barna, sötét szemű kun. A , erdőségek _ Feketekávét nem tetmintha rászakadtak ^ parancsoini? - nézett volna a falura; mint kicsiny jysurgerra a kucsmás nagy meg vitték a pálinkát. — Így maradt középen a vasút és az állomás. Igaz? — Ezt meg honnan tetszik tudni? — Csak úgy, kitaláltam — nevetett. — Valóban így volt. Hat hordó borunkat ittak meg a mérnökök. És ugyan any- nyi kishordó pálinkát a nokülönb. Még a kínaiak se kotyvasztanak jobbat! — A kínaiak? Nem bizony! — erőlködött a kucsmás. Az asszonyka kipirult; már ő is harmadik decinél tartott. Nevetett, ha kellett, ha nem. Olyan egészséges, telt arca és keblei voltak, hogy Murger olykor alig bírta visszalopni a tekintetét róla. És ezt érezte is az asszonyka. A negyedik körnél aztán a kucsmás már nem tartóztatta tiszteletét. — Engedelmével! De ezt tudom tisztelni. Aki a mi falunkban az Isten után az elsőnek számít, együtt a tanácselnökkel, a párttitkárral meg a szövetkezet vezetőivel... az ne tagadja, hogy szereti azt, amit az Isten adott. No, hát egészségére! Murger egy hosszút ivott és csak azután válaszolt. — Isten után az első? Édes bátyám! Nálunk a kapitány számított Isten után elsőnek. Bizony, én utána következtem. A sokadik voltam, ahogyan mondani szokás. — Már pedig itt, nálunk úgy divat, hogy a pap az Isten után az elsőnek számít, egy rangban a falu többi vezetőivel... És azt meg ne restellje, hogy szereti az italt. Az elődje is szerette, de csak egymaga ivott. Persze, a sekrestyében ott állt az üveg. Tudta ezt mindenki, mert tudta a harangozó... Murgerban felkacagott valami sejtés. — Hát kit vártak maguk az állomáson? — A tisztelendő urat... vagy, hogy mi a rangja, azt még nem tetszett elárulni. — Akkor maguk mellé fogtak! Mert én a Murger- fiú vagyok Az, aki tizenötevesen Amerikába szökött és negyvenkét éven át roat- rózikodott a tengerekén — nevetett, hogy a könnye is kicsordult. — Most nyugdíjaztak, és hát, gondoltam, itthon élem le a hátralevő éveimet. C értőd és persze nem ^ esett belőle. Harmadnap az új pap is megérkezett a faluba és hogy hűségesek legyünk az eseményekhez, tudatni kell az olvasóval, hogy a pap és a nyugdíjas matróz nagyon összebarátkozott. Mert nemcsak a matrózfröccs receptjét tanulta meg a Murger- gyerek hosszú vándorlásai során. Nem bizony! És történetesen az új tiszteletesen az új tiszteleté® nagy barátja volt ezeknek a recep- tériáknak... — Jobbat él se tudnék pontocska, sötétlett a te- tartan. Észrevette, hogy képzelni — bólintott Mur- nyémyinek tűnő fehérsé- erősen nézik s ezt soha nem ger és felhajtotta kabátja prémgallérját. — Hallják, ilyenkor a trópuson lenne jó? Valahol Afrikában. Ott aztan meleg van ám! — Ott van! Ott aztán meleg lehet!... A társaság krahákolt, ** bólogatott; négyen üL. gen, a folyócskától induló szerette. síkságon A házakon túl újra egy szalagnyi mezőség, onnan túl pedig hegyek. Fenséges, komor erdőkkel a hátán, kiismerhetetlen szurdokkal, forrásokkal. Murger jobbra tekintett. — Kávét? Azt nem! De egy matrózförccsöt még rendelünk... 1V| ikor a harmadiknál — tartottak. Murgerban már feloldódott a szorongás és meghatóttan nézte az arcokat, ízlelgette nyelve alatt az ízeket. — Nincs jobb a törkölynél! Ezt nekem elhihetik! _ Ott kell feküdnie a Puktek még kívüle a szekéren, kaT1 ci-résznek, az Akasztó- három férfi meg egy asz- dambnak _ emlékezett. - ^ _állomást is épít- Ho®r féltünk este arra jár- gn j^tam százféle italt... he tték volna valamivel kö- ni- Pedi§ könnyen lehet, Mit százfélét? Ezerfélét? zelebb a faluhoz — mond- hogy soha embert nem De a törköly, ti kis szünet után Murger; akasztottak rajta. nem De a törköly, különösen rummaL.. hát annál nincs Sülé István
