Békés Megyei Népújság, 1970. február (25. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-15 / 39. szám
ŐRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Erdős István novellája: KIS VEZÉR Házak Ganda Zoltán Tulajdonképpen két vezér volt. Nagy Vezér és kis Vezér. Az, hogy a kis Vezér egyáltalán létezett, Call hajmeresztő szemtelenségének volt köszönhető. A nagy Vezér hetet kölykezett, Sanyo, az idősebb fiú a kiskutyákat pusztulásra ítélte. Zsákba dobálta őket, hogy a folyóhoz vigye és ' eleméssze valamennyit a jég alá. Cali a zsákból ellopott egy ártatlan kis jószágot, elrejtette, hetekig titokban etet- gette és csak azért is Vezérnek nevezte el. Sanyo kezdettől fogva gyűlölte a kis Vezért. Mikor először meglátta keresztbe szaladni az udvaron Cali után, rögtön megértette a helyzetet. A kiskutya pont olyan volt, mint a nagy Vezér kölyök korában. Erős, szép, vidám. Kitavaszodott. Sanyóban forrt a gyűlölet, de mert az egész család megszerette a kiskutyát, nem merte elpusztítani. Május volt. Sanyo állt a dúcok előtt, galambjait etette. A galambok kezére szálltak. A kis Vezér csaholva futott végig az udvaron, a galambok felrebbentek, Sanyó a kiskutya után rúgott. Cali horgászni indult. Zsíros ke. nyeret evett, akkora karéj volt a kezében, hogy végig, érte a hasát. Nagy eső esett délután, az utcaibeli fiúk csapatostul az árok körül munkálkodtak a kis pást szélénél. Gátoltak. Cali vitte a horgászbotot a vállán, a kis Vezér vidám ugrándozással szaladt utána. Sokan a fiúk közül térdig a vízben álltak. Téglát, konzervdobozokat hordtak össze, hogy erősebb legyen a gáti Cali ette a zsíros kenyerét és nézte a gátakat. A kis Vezér a fiúk bokáját szaglászta. Szűcs Dani öcs- cse, a kis Dönci, egészen csöpp gyerek, az árokpartján ült, ahol még nem kezdett el szétömleni a víz, s csalogatta magához a kutyát. A kis Vezér megszagolta a kezét. Rózsaszín puha orrát a kisfiú térdéhez nyomta. Döncike vi- songott örömében, a kis Vezér meg játszani kezdett, ugrált jobbra-balra, lóbálta a farkát. Cali combjába törölte összezsírozódott tenyerét és hátat fordított a gátaknak. Szeretett ugyan gátolni, de horgászni, ilyenkor, eső után mindennél nagyszerűbb dolog volt számára. A harangozó lesett ki a templomkerítésen. A szilvás gyalogúj tán úgy ment, hogy csattogtatta a talpát az agyagos földön. A folyópart üres volt. Túl a vízen, messze tehenek látszottak, meg egy emberalak, ahogy a nyomukban bóklászott. Cali lemászott a magas part alá a fűzfa mellé. A kis Vezér már ismerte a járást, neki körbe kellett szaladnia; először le a homokos fövenyre, majd a régi gát mellett óvatosan elsompolyogva lehet eljutni a vén fűzfához. Cali gilisztát vett elő, horogra fűzte, jó messzire bedobta az öreg fenekest, földbe szúrta a botot, leült maga is a kis Vezér mellé és figyelt. A kis Vezér okosan hallgatott. Majd vakkantott egyet-kettőt, kapott a Cali keze után játékból. Cali mutatóujjával gyengéden a fejére koppantott. Egyszer csak megremegett a bot, kézbe kapta, feszülten figyelt. Semmi. Némaság, mozdulatlanság. Szemrehányóan nézett körül. — Látod, Vezér, leette a kis piszok. A konzervdoboz-orsóban fölcsavarta a zsinórt, új gilisztát trancsírozott ketté, nagy lendületet vett, hogy jó messze berepüljön a horog, és akkor a kis Vezér élőrebukott. A horog fülébe vágódott. Egy pillanatra két lábra állt, Cali hajolt volna hozzá, de panaszosan felüvöltött és rohanni kezdett Cali épp hogy csak el tudta kapni a botot, pillanatok alatt lefutott a zsinór, s a kis Vezér már ugrott át a régi gát melletti partra, futott, rémülten, kétségbeesett fájdalomban. Cali fogta a horognyelet, és ahogy csak a lába bírta, rohant a kiskutya után. A panaszos üvöltés megszűnt, csak néha-néha vakkantott a kis Vezér kínjában. Rázta a fejét, futás közben. A gátra egy ugrással felért, a zsinór megfeszült, ahogy legurult a másik oldalon. Egyszerűen csoda volt, hogy a zsinór a bokros részben bele nem akadt valami gallyba, fabörzsbe. A vízaljon át futva Cali érezte, már nem bírja tovább. A templom előtt már szinte fuldoklóit. Utánuk fordultak az emberek; A* utca idilli békéjét felverte a kiskutya panaszos vonítása. Cali a kétségbeesés utolsó erejével szaladt. Messziről meglátta a gátolókat. Kiáltozni kezdett. — Adjatok egy bicskát! Ott vcdt Szűcs Dani, a legjobb barátja, már csak neki kiáltozott, integetett. — Dani, add ide a bicskád. A kiskutya megint kör- be-körbe szaladt. — Szaladj a bicskával, Danikám! Ott állt Sanyó is a gátolok között a nagy Vezérrel. Kimagaslott közülük, szétterpesztett lábbal állt, fogta a nagy Vezér nyakörvét. A nagy Vezért az utcán nem lehetett szabadon engedni, mert ősszel megharapott egy gyereket. A nagy Vezér most is ijesztő morgással nézte a hangos csetepatét Dani indult, szaladni Cali elé. Cali nyúlt a kés után, ekkor lépett közbe Sanyo. Szűcs Danit a Cali lába elé lökte, mindketten az árokba estek. Rá a horgászbotra, bele a vízbe. A kis Vezér füléből kiszakadt a horog. Mérnem vonított csak kiskutyától szokatlan, mélyről jövő hangon felhorkant, s elfutott, mintha puskából lőtték volna ki. Cali csuromvizesen állt fel a bottal kezében és nézett a Pillangó-part felé, ahol eltűnt a kis Vezér. Sanyó csendesen nevetett. Megrántotta a nagy Vezér nyakörvét és elindult haza, vacsorázni. Lassan szürkülni kezdett, esteledett. A kis Vezért senki, soha többé nem látta abban a faluban. Illyés Gyula: Buda, 1945 január Hajlongva jönnek hegyi házamig a katonák, van ki letérdel, négykézláb kúszik a havon át. Lent ködlő. ősz tengerré válva föl Pest, a világ, mögülem bomba és akna fütyül: a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált. Front közt vagyunk. Lépek föl és alá a balkonon. Bizton vagyok. Körültem a halál az oltalom. Bújdostam s ime várrá vált a házam, mióta rom. Köpök, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. , Mióta vendég csak olykor jöhet, mint a gránát. amely bevágta tegnap a gyerekszoba falát. Bevágta! — ülök a kihalt hegyen, élem tovább, vas-zümmögés méhésze, csöndesen, elrettentő remeteség korát. Fogoly vagyok, — de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok. — de nem volt soha rab reménykedőbb. Hetes borostám félig bár fehér: lakzit ülök, nagy nászt naponta, mátkám a veszély: soha ilyen pezsdítő szeretőt! Neki köszönöm a fő férfi jót, az örömet, hogy — szállnak bár gyilkos jelek, golyók, nem rettegek, hogy bennem itt, — ha mindent vesztenék — embert lelek, hogy — dongj, világ! — új sorsot ád az ég, minden reggelre bátrabb életet! Muzsikáról rövidéit Hogyan kezdjük? O írta: Gál György Sándor Tudniillik az ismerkedést a zenével, vagy hogy mindjárt szigorúbban fogalmazzuk meg a kérdést: hogyan ismerkedjünk a komoly zenével? És itt már a kezdet kezdetén ránc barázdál végig az olvasó homlokán: tehát van komoly zene és komolytalan zene is...?! Nem — ez az értékpár így nem helyes. Talán inkább fogalmazzuk meg így: jó zene és rossz zene. Most már föl tehetjük' a kérdést: — hogyan ismerkedjünk a jó zenével? Mindenekelőtt úgy, hogy műveljük má magunk is a muzsikát. Igenám, de nem játszunk semminő hangszeren, hát akkor hogyan műveljük? Minden embernek adatott egy hangszer s ezt úgy hívják — emberi hang, vagy ha így jobban tetszik: énekhang, a klasszikus mesterek latin szóhasználatával: vox humana. Használjuk hát ezt az instrumentumot és énekeljünk. Azt kérdi az olvasó: mit?! Kodály Zoltán szavaival válaszolok: népdalainkban éppúgy föllelhető egy-egy remekmű minden tartozéka, mint a nagy zeneszerzők nagy alkotásaiban. Énekeljük tehát elsősorban szép népdalainkat, lehetőleg azokat, amelyeket már szüléink, nagvszüleink énekeltek, s amelyekről egy régi-régi, elporladt parasztköltő, Erdélyi János azt mondta: amit a népdal mond, az mind színigaz. Kiolvashatod belőle a nép jellemét, múltját, ízlését, történelmét egyaránt Mi legyen az úgynevezett ma- gyamótákkal, amelyekről köztudott, hogy nem a nép névtelen poétái alkották, hanem egy-egy tanultabb, városiasabb ízlésű muzsikus, esetleg műkedvelő. Hát ezekkel bizony csínján kell bánni. Persze e nóták között is akad valóságos kis remekmű. Hogyis lehetne másképp, hiszen nem kisebb emberek figyeltek fel rájuk mint Liszt Ferenc vagy Erkel Ferenc. Ha aggályaink vannak — hiszen a dal és a „nóta” megkülönböztetése néha olyan fogas kérdés, hogy még a tudósok is hajba kapnak rajta — ne restelkedjünk, kérdezzünk meg egy hozzáértőt — tanítók, tanárok, kórusvezetők vagy gyakorlottabb zeneértők között mindig találunk tanácsadót. Félreértés ne essék: nem nagy szerencsétlenség, ha dalkincsünkbe be-becsúszik egy kevésbé érdemes dallam is. A zenélésnek manapság természetesen van egy másik módja is. Kattantsük fel a rádiót Midőn meghallgattuk kedvenc énekeseinket, tegyünk egy kísérletet: hallgassunk bele az olyasfajta muzsikába is, amiről a műsorban ez áll: nyitány. capriccio, mazurka, rapszódia, szonatina... Bizonyára találunk az úgynevezett ..klasszikus” zeneművek között is olyan műveket, amelyek dallamukkal, ritmusukkal, hangulatukkal vagy éppen sebes pergésükkel megragadnak bennünket. Nézzünk csak utána a rádióműsorban: ki írta ezeket a műveket? Legközelebb, ha felütjük a Rádióújságot, most már mi magunk keresgélünk: múltkoriban nagyon megragadott bennünket Liszt, Mozart és Csajkovszkij egy- egy műve. Nézzük meg, hátha játszanak ezektől a nagymesterektől mást is. Lehet, hogy fölfedező utunkat siker koronázza, az i* lehet: csalódás: Mozart Törökindulója tetszett, de Mozart g-moll szimfóniája már kissé sok volt számunkra. Nem szabad feladni a harcot Ha időnk van rá (mert lehetőség biztosan kínálkozik, hiszen szerte az országban kiváló könyvtárak sorakoznak), keressünk ki egy könyvet Mozartról. Ismerkedjünk meg az életével. Küzdelmeivel, sikereivel és csalódásaival. Talán választ kapunk arra is, hogy az egyik zenemű miért sikerült pehelykönnyűre, a másik meg súlyosra, mint valami drámai költemény. Nos. elég széles láthatár nyílt meg előttünk, <le azért az úgynevezett köny- nyűzene mestereit is megtisztelhetjük bizalmunkkal. Hallgassuk meg Strausst (Kékduna keringő), figyeljünk oda, ha Offenbachcrt játszanak (Orfeusz az alvilágban) és ha a fiatalok azt mondják: hallgasd csak meg ezt a jó, pattogó tánczenét, hát ne húzzuk félre a szánkat. Kell a tánczene, mint ahogy kell az ifjúság és a kedély. Ne törjük rajta a fejünket, hogy a ti* szavirágéletű muzsikából mi marad meg holnapra! A rostálást majd elvégzi az idő. A lényeg az, hogy a zenét építsük be mindennapi életünkbe. (Folytatása jövő vasárnap)
