Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-02 / 2. szám

1970. január 3. 4 Szombat kevesebb „kockázatot* í VASARlÓ 30BS CSOMAfiOlQST . .. * .* » ,*••• • »* ví »‘•if, • «•••*.* »»•** . » “j“** - ^ S5V JÖVEDELMEZŐ MELLEK ÜZEMMHT ... TUZEPTELEP 4\tk\ . ‘ . • VEZETŐ • ® \ * ,* Ak — *\ »' IMAM MBXHAliCATÁSRA TALÁLJON EfiV VALLÁSOS SZURKOL* ITT N VUG5ZIK AlabdarüSs FELTÁMADÁST TV.NEZO '°Oj9 több SHOW-T a MŰSORBA mHUWWWUiUWUWiUUiUVWUWHHWWHWW Kaland a borbélynál Sok embertársunk szeret mesélni. Ha olyankor néha túloz­nak is, nem szabad kételkedni szavuk hitelében, mert azt csak azért teszik, hogy a történetek színesek legyenek. Egyik szombat dél­után, amikor a bor­bélynál levők már minden történetből kifogytak, egy isme­retlen férfi ült a székbe és mesélni kezdett: , — Hosszabb időn át vidéki kiküldetés­ben dolgoztam, olyankor az ember mindenféle népekkel megismerkedhet — kezdte beszámolóját ügyeletes Háry Já­nosunk. A bajuszán nem pödörhetett egyetemért nem volt neki, az arcát is ép­pen akkor pamacsol- ták. Ügy nézett ki, mintha az elején még fogalma sem volna arról, amit majd mondani fog, de egy pillanatig sem jött zavarba, mert így folytatta: — Egyik alkalom­mal elmentem a bor­bélyhoz, akinél olyan nagy volt a forga­lom, hogy nem is győzte egyedül, ezért a feleségét is befog­ta segíteni. Szemre- való asszonyka volt a borbély felesége, hamar beszédbe ele­gyedtünk. Láttam, hogy értelmes kis teremtés, érdeklődik a világ dolgai iránt. Szó szót követett, lé­nyeg az, hogy mi­közben az arcomat pamacsolta, már a fülembe súgta, hogy szívesen venné, ha este meglátogatnám őket. Hanem a férje is meghallhatta be­szélgetésünket, mert amikor borotvált, egyszer csak a tor­komra tette a kés élét s így szólt: — Most szóljon csak drága barátom, mit beszélt maga az én feleségemmel? — Kedves uram, láthatta, hogy nem csináltam semmit, igazán nem értem a viselkedését — vá­laszoltam higgadtan. — Még hogy nem érti. — Vegye tudo­másul, ha azonnal nem kér bocsánatot, menten átmetszem a torkát. — Legyen szíves ne kereskedjen, mert én olyan dologért nem kérhetek bocsá­natot, ami még meg sem történt. — Maga engem ne oktasson — ordított a pulykavörös bor­bély —, ha azonnal nem kér bocsánatot, már el is búcsúzhat a fejétől. A körülöttem ülők mind némán figyel­ték a fejleményeket. Egy új vendég jött az üzletbe, de gyorsan lepisszegték, marad­jon csendben. Bará­tunk pedig folytat­ta: — Én persze nem hagytam fenyegetni magam, gondoltam, pukkadjon meg borbély. — No, és mit csi­nált a féltékeny férj — kérdeztük többen is. — A bolondja, nem levágta a fe­jem — mondta a mesélő és diadalma­san nézett körül. — Szerencsémre épp ott volt egy sebész pro­fesszor, aki már ko­rábban megirigyel­hette a beszélőké­met, mert kérve kér­lelt, egyezzem bele, hogy átültesse saját magának a fejem. Hosszan alkudoz­tunk, végre már nem akartam húzni az időt, beleegyeztepi. A többi már gyerekjá­ték volt: a kiskony­hában az asszony egy lavórban vizet melegített, a profesz- szor bemosakodott és fejet cseréltünk. Még látszik is a varrás helye a nyakamon. Mindenki ámulva hallgatta a csodát, még a mesélő is el­képedt a hatástól. Amikor barátunk fel­állt a székből, a bor­bély kellő tisztelettel köszöntötte: — Vi­szont látásra pro­fesszor úr. Mérgesen nézett vissza az ajtóból, mi­ért járatják vele a bolondját, minek professzor urazzák? Nem gondolt arra, hogy ha fejet cse­réltek, akkor a titu­lus is megilleti. Andódy Tibor Nemcsak autósoknak Kedvező visszhangot kapott lapunk december 29-i számá­ban megjelent tájékoztató a megye első üdülőtelepének tervezéséről. Máris több ér­deklődő kereste íel az OTP békési fiókját és a békési köz­ségi tanácsot a víkendtelek vásárlás körülményeinek tisz­tázására. Az újságban megje­lent szövegben ugyanis — a lapelőállítás ünnepi hajrájá­ban — sajnálatos félreértés csúszott be. A szövegből az volt olvasható, hogy az autó- tulajdonosok rendelkezésére bocsátanak öt-hat féle víkend- ház-tervet, melyekből igé­nyükhöz megfelelőt választ­hatnak hétvégi pihenő építé­sére. Félreértés elkerülése végett módosítjuk a megjelent szö­vegrész egyetlen szavát, még­pedig az autótulajdonosokat telektulajdonosokra. Így, akik a megye első rendezett üdülő­telepén telket kívánnak vásá­rolni, nem feltétlenül szüksé­ges, hogy autóval rendelkezze­nek. Pihenni, tegyük hozzá, jót pihenni egy olyan üdülő­telepen, mint a békési is lesz, csak autó nélkül lehet. Hogy miért? Ezt talán az autóscsa­ládok tudják a legjobban. —sik Téglarakó gép Az építőiparban a nagy tömeg­ben használt tégla rakodása, szál­lítása még mindig a hagyományos módon történik. Ezen kívánnak változtatni a zalaegerszegi 16-os AKÖV dolgozói. Olyan gépet szer­kesztettek, amely az égé tőkei men­etiből kiszállított téglából egyet­len fogásra 300-at emel és tesz fel a tehergépkocsira, illetve a vasúti vagonba. (MTI) Búcsú és találkozás Drágám! Lassan két éve, hogy búcsú nélkül elhagytál! De nem! Ha visszaidézem az utolsó perceinket, be kell lát­nom, hogy Te elbúcsúztál tő­lem. Csak nekem nem volt fülem a hallásra, nem volt sze­mem a látásra. — Visszajössz még? — kiál­tottad utánam fájdalmasan, ijedten, de a kerékpár csú­szott a havas úton. Csak ke­zemmel intettem „igent” és elindultam az akkor olyan fon­tosnak látszó dolgaimat elin­tézni. Mire hazatértem, nem voltál sehol! Most vasárnap délután van, tél. Ülök csomag­jaimmal az állomáson. A han­gosbemondó már harmadszor figyelmeztet arra, hogy nem­sokára indul a vonat. Az a vo­nat, amely annyi éven át, any- nyi vasárnap délután elvitt Hozzád, az otthonunkba. (Mondják, én nem láttam, és nem is akarom látni, hogy az annyi gonddal, szeretettel fel­épített lakásunk helyén csak esőverte, hólepte, omladozó vályogfalak vannak...) De én utazom! Felülök a vonatra, bá­mulok az ismerős? hólepte táj­ra vagy beszélgetek az isme­rősökkel. A kis állomáson vár a ke­rékpár. Mellette újságpapírba burkolt sáros csizma. Rossz kátyúkon, síkos utakon kín­lódva tolom a járművet. Végre odaérek a nyárfás bekötő útra. Az erdősávban fácánok ké­szülnek nagy kajdácsolással az éjszakai pihenőre. Nyulak le­gelnek a káposztaföldeken, s egy őzbak álomszép ugrással ugrik át az út túlsó oldalára. Egy, kettő, három szalmaka­zal, még egy tanya és feltűnik a kedves ház füstölgő kémé­nyével. Már látom azt a kilo­méterkövet is, ahol jó időben üldögélni szoktál. Lábadnál kutyáink, macskáink hada. Megegyezésünk szerint nem szabad hívni őket. Hagyni kell, hogy feltartott orral beleszi­matoljanak a szélbe és aztán vad rohanással elém jöjjenek. Elveszed a csomagjaimat, amit az állatkák is gondosan körül­szimatolnak, míg meg nem kapják az ebédről maradt csir­kecsontokat. Bemegyünk a szobába. Meleg, csend, tiszta­ság. Egy szigorú pillantás a virágjaim felé. De ők, a ked­ves, néma élőlények csak szép­ségükkel köszöntenek. — Igen élünk! Egészségesek vagyunk, köszönjük gondozásodat! A régi óra szogalmasan ke­tyeg, üti az órákat, figyelmez­tet a múló időre. Leülünk egy­mással szemben s én elmon­dom, mi történt velem, amíg távol voltam. Szórakozottan hallgatod, aztán felugrassz, fel- kattantod a vén telepes rádiót: „Nekem meccsem van.” Dur­cásan bújok a vasárnapi újsá­gokba vagy munkát keresek a konyhában... . De ugye ma, ma két év után nem nyitod fel a rádiót? Ugye rheghallgatod, hogy azóta mi történt velem? Hogy a kórházi ágyon * vasárnaponként nem keresett fel senki. Hogy a kí­nos, nagy betegség után értel­metlenül, céltalanul, de talp­ra álltam. Hogy azóta ide-oda vet a sors, albérleti szobák dí­ványán riadok fel arra, hogy nem otthon vagyok. Hallgass meg és sajnálj.., A régi kertben is csontvázak nyugosznak, kutyáink, macs­káink az örök vadászmezőkön élik földi létük apró örömeit. És még egy kép: A zöld, nagy konyhaasztalon fonott kosár. Benne bamahéjú tojások. Még melegek. Most hoztuk be az ólból. Élet van bennük, az élet folytatása, H. Sándor Magda immmmmurnnnnmunum »limillllllfUKU í KÜRTI ANDRÁS : l II budai villa titka Hárman a hídon Az Erzsébefc-hídon még nap­pal is — szaknyelven szólva — gyér a gyalogosforgalom. Most pedig éjfél után járt az idő, tel­jesen néptelen volt a híd is, meg a környéke is, a hűvös őszi szél még a megrögzött éjszakai Duna-parti sétálókat is otthon marasztoíta. Csend volt, a nagyvárosi éj­szaka viszonylagos csendje. A Mátyás-pincéből cigányzene foszlányai érkeztek libegve, tá­volból, a Nagykörút tájáról fé­kező villamos zaja hallatszott. Valahol a Váci utcában döngve csapta be a kaput a házmester. Legszebb álmából riasztották fel vagy a vártnál kevesebb le­hetett a kapupénz... A híd pesti oldalán most fel­tűnt egy férfi. Lassan közele­dett. zsinórjánál fogva egy sportszatyrot húzott maga után a járdán. Az átlagosnál valami­vel alacsonyabb, kicsit X-lábú, ötven év körüli ember volt az illető. Telt arcú, kopasz. Drapp felöltőt viselt. A sportszatyrot úgy vonszolta maga után, mint amikor egy akaratos kutyaköly- köt, amelyik leül és a két mell­ső lábát neki feszíti a földnek, lépésről lépésre ráncigái előre pórázzal a gazdája. Valami sú­lyos tárgy volt a szatyorban... Körülbelül a híd első harma­dánál a jövevény megállt. Át­hajolt a korláton, lenézett a vízre, beleköpött. Aztán elfor­hidegen csillogó víztükörre, meg­borzongott, aztán csak bámult szomorúan maga élé, a semmi­be... — Bocsánat, volna egy kis tü­ze? A hang, fiatal nő kellemesen csengő szopránja. egy fűzöld színű Volkswagen volánja mö­gül hallatszott. Gyászos gondolataiból felriad, va a korláton ülő férfi megle­petten fordult a hang irányába. E hirtelen mozdulat következté­ben egyik lába kicsúszott a rá­csok közül, felsőteste megbil­lent, éppen-csakhogy az utolsó pillanatban vissza tudta nyerni az egyensúlyát. Ekkor reílex- szerüen gyufa után nyúlt a fel­öltője zsebébe, újabb megingás, már bukott volna a mélybe... Szerencsére ekkora ott termett mellette az autó vezetője, nyú­lánk, szőke nő, felhajtott gallé­ros kék selyemballonban. Meg­ragadta a vállát, visszarántotta, és tartotta keményen. — Köszönöm — mondta a férfi. — Most már egyenesben vagyok, elengedhet. Nyúljon be a felöltőm zsebébe, ott talál gyű. fát. , A nő megtalálta a gyufát, rá­gyújtott. Hallgattak mind a ketten. — Jaj — szólalt meg az autós nő —, hogy én milyen figyel­metlen vagyok! Meg nem kér­deztem, megkínálhatom-e? És nyújtotta a nyitott doboz Fecskét a hídkorláton üldögélő felé. Az megrázta a fejéit. — Már fél éve leszoktam. Nem szabad, árt a szívemnek. A szőke nő tudomásul vette a választ, a doboz cigarettát visszadugta a ballonja zsebébe, dúlt, elengedte a szatyor zsinór­ját, leguggolt, levetette a cipőt a jobb lábáról, letette a szatyor mellé. Fél lábon egyensúlyozva magát, kigombolta a felöltőjét, belenyúlt a kabátja belső zsebé­be, előszedte a tárcáját. Lezárt levélborítékot vett ki belőle. Gondosan kisimította, még egy­szer elolvasta rajta a címzést, majd a járda közepére helyezte. Nehezéknek rátette a levetett jobblábas félcipőt, mégpedig úgy, hogy a boríték nagyobb ré­sze. rajta a címzéssel, kilátszód- jék. Miután mindent ilyen szép- akkurátusan elrendezett, meg­fogta a sportszatyor zsinórját és hozzálátott, hogy felkapaszkod­jék a híd karfájára. Néhány meddő kísérlet után, amely ar­ra vallott, hogy a szóban forgó férfi aligha volt tagja még a legjelentéktelenebb sportegye­sület tornászcsapatának sem, végre sikerült lovaglóülésbe ke­rülnie a hídkorláton. Lábait a rácsok közé dugva, megszilárdí­totta pozícióját, nagykeservesen felhúzta maga elé, a két combja közé helyezte a nehéz t sport­szatyrot. Megpihent kicsit e fá­rasztó művelet után, majd bele­dugta fejét a sportszatyor zsi­nórhurkába, nagyot sóhajtott, behunyta a szeméit, és... És pár másodperc múltán ki­nyitotta a szemét, újra felsóhaj­tott, lenézett az alant feketén és «

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents