Békés Megyei Népújság, 1970. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-25 / 21. szám
KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Vendégszereplés a kiállítóteremben Százezer körül volt a Vásarely-kiállítás nézőszáma, ezrek nézték meg ugyanakkor Nyugat-Berlin Budapestre hozott vendégtárlatait, szovjet alkotásokat mutat be az Ernst Múzeum, lengyel fotóművészt, bolgár képzőművészeket fogad a Műcsarnok — négy világtáj, két világ- rendszer, több tucat ország művészete találkozik a magyar kiállítótermekben. És ez csak a közeli néhány hét programjából vett példa. Ha távolabbra nézünk visszafelé, Picas- sotól a brit Henry Moore- ig, Amerigo Tóttól a szovjet Dejnekáig, Uitz Bélától a francia Femand Lé- ger-ig tart a század modern mestereinek névsora, akiknek műveit pesti vagy magyarországi kiállításon bemutatták. Láttunk modern belga válogatást és Csehszlovákia mai művészetének keresztmetszetét, találkoztunk élő jugoszláv grafikával és egymásután sok francia kiállító-csoporttal, nyugat-berlini pop- art-művészeket éppúgy megismerhettünk a közelmúltban, mint bukaresti absztrakt-festőket — a külföldi képzőművészet hazai vendégszereplése kiterjedt és állandó. Mindez ma már természetes, megszokott, sőt elvárt program, a különböző országokból érkező kiállítások éppúgy hozzátartoznak képzőművészeti életünkhöz, mint a saját művészeink bemutatkozásai. Kiállítótermeink nyitva állnak a mai egyetemes képzőművészet minden alkotója, minden alkotása számára — fogalmazta meg a minap éppen egy külföldről jött kiállítás katalógus-előszavában a nemzetközi művészeti csere egyik hazai irányítója. S hogy ez nem jelent elv- telenséget, sem provinciális hasraesést, lihegő külföldimádatot, vagy saját művészeti, művészetpolitikai normáink feladását — azt megint csak több éves gyakorlat bizonyítja már. Egyszerűen a felnőttség, a magabiztosság, éppen szellemi határozottságunk jele az, hogy kiállítótermeink fenntartás nélkül, szívesen fogadják a távolról érkező; esetleg szellemileg is távoli kiállító-vendégszereplőket. Azt jelenti: közönségünket felnőttnek tekintjük, bízunk ítélőképességében, nem féltjük az idegen „csábításoktól”. Azt jelenti: művészeti életünket, művészeinket magabiztosnak ismerjük, tudjuk, hogy nem kell adminisztratív módon óvni őket távoli példáktól. Azt jelenti : kritikánkat, esztétikánkat szellemileg-eszmei- leg határozottnak tudjuk, bízhatunk következetes ítéletében. Egyszóval azt jelenti, hogy saját művészeti-ideológiai céljainkat okkal érezzük olyan erősnek, amit egy-egy ellentétes példa nem omlaszthat ösz- sze. Naív önáltatás persze ebből arra következtetni, hogy most már tízmillió ember fogadja valóban felnőtt érettséggel, fejlett kritikai érzékkel és kitörő lelkesedéssel a külföldi vendégkiállításokat. Hogy ismét a közönségnél kezdjük, nem titok sem az illetékesek, sem a nem illetékesek előtt, hogy a tárlatlátogatók igen tekintélyes része értetlenül, tehát ingerülten áll a külföldről jött modernista szobor, elvont festmény, nehezen érthető grafika előtt. Ingerülten áll és ingerültségét — nagyon természetesen — ki is fejezi. Vendégkönyvek bejegyzései, szerkesztőségekbe érkező levelek, hivatalokhoz küldött tiltakozások figyelmeztetnek arra, hogy közönségünk olykor okkal, olykor ok nélkül értelmetlennek és érthetetlennek, indokoltan vagy indokolatlanul dekadensnek, a mi világunktól távolinak találja a látottakat Az egészséges kritikai szellem és a türelmetlen idegenkedés e különös — de érthető — keveredése mellett nem ritka a teljesen behódoló, lelkendező-has- raeső tárlatlátogató sem. Hogyne lenne mindkét véglet erős a közönség körében, amikor hasonló végletek a művészek, sőt a kritikusok táborában is megtalálhatók. A Picasso- kiállítás után hónapokon át jelentkező törpe-Picas- sók, a Léger-tárlatot kísérő hazai ál-Léger képek, a minden külföldi kiállítást lihegve dicsérő méltatás egyfelől, s a mindenben gyanús bomlást gyanító művész-vélemények, a merev-fensőségesen mindent elutasító kritikák másfelől a „szakma” berkeiből is felhangzanak. A hangokra oda kell figyelni, de nem azért, hogy a külföldi kiállítások sorát megszakítsuk. Oda kell figyelni, hogy mindazt, ami igaz és jogos bennük, tudomásul vegyük, s ami téves, igazságtalan, azzal vitatkozzunk. A kiállítások sora pedig azért folytatódik, mert az elzárkózás, a visszavonulás — korábbi esztendők rossz tapasztalatai bizonyítják — nem oldja fel az ellentéteket. A mindent elutasító, idegenkedő néző, kritikus vagy művész soha nem fogja értő módján fogadni — értékelni vagy bírálni — az effajta művészetet, ha „megkíméljük” a látványától, a túlértéke- lők. a lelkendezők pedig csak tovább lelkendeznek és túloznak, ha mindaz, amit istenítenek, „tiltott gyümölccsé” válik. Az egyedül helyes megoldás a kiállítások bemutatása — és alkotó értékelése. Viták, ellenérzések pedig legyenek. Vita, bírálat, értékelés, mindaz, amit a jó vagy kevésbé jó külföldi Vajnai László; Hogyha hívnál Hogyha hívnál, virágzó almafa-ággal. Ila kész lennél érteni perelni a világgal. — Tudom, csodák nincsenek, s még fukar csókjaidról sem beszélhetek. De ne hidd, hogy szomjazom, mint forró homok, keskeny ajkaidat esdve. — Elmúlik nélküled megint egy nap, s a nappalba, betántorog az este, s a csend kupolái föléin boltozódnak: Kígyóinak az égen hisztérikus csillagok, s én szorongva várom, hogy hívsz-e holnap?! kiállítás kivált, a csiszolást, a szellemi fejlődést, végső fokon saját meggyőződésünk erősödését szolgálja, kritikusnak, művésznek, közönségnek hasznára válik. Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, a gondolat- menet így egy kissé egyoldalú. Azt a látsztot kelti, mintha a nyugatról érkező kiállítások mind valamiféle idegen szellemiség, tőlünk nagyon távol álló ideológia és esztétika hirdetői volnának. Holott a fenti névsor is az ellenkezőjét bizonyítja, azt, hogy a kapitalista országokból érkezett kiállítások és kiállítók legnagyobb része is szellemi, világszemléleti normáinkhoz közel áll. Aligha kell bizonyítani, hogy Picassótól nemcsak ábrázolásmódot, és művészi sokoldalúságot, emberi harcosságot, humanista teljességet is lehet, kell tanulni, hogy Henry Moore művészete nemcsak stílusában, plasztikai erejében, hanem emberi, fenségességében is lehet példa, hogy Femand Léger befejezett életműve nem csupán csodálatos színkezelésével, kompozicionális tökéletességével, hanem plebejus pátoszával, zengő munkásköltészetével is utat mutathat. És ők vannak többségben: a nyugati művészet legjobb alkotói a humanista, a haladó, igen gyakran a baloldali, sőt kommunista szellem táborát erősítik, természetes tehát, hogy a nyugatról jött kiállítások nagyobb része is ilyen művészetet hoz Budapestre, Magyarországra. Azonkívül, hogy a művészet határain, a széliem horizontján túllépő jótékony hatása van mindig az ilyen kiállításoknak. Mert a nemzetközi szellemi csere minden eseménye, így minden külföldi kiállítás fontos eszköze annak a szép tevékenységnek, amelyet ezzel a nem éppen szerencsés szóval szoktunk jelölni: kultúr- diplomácia. Népek ismerik meg más népek művészetét, országokat kapcsol ösz- sze a közös kiállítási program, barátságot teremt az „igazi” diplomáciát is szolgáló kultúrdiplomácía — lehet-e ennél szebb feladata a mind gyakoribb képzőművészeti vendégszereplésnek? R, Gy. Molnár Antal Székely Oezs5: Táncol o hó Köddel megrakott tornyos esték világjáró teli hajók, li hozzátok, mint drága selymet, földünkre a hótakarót; a tűlevelű erdei csönd vasárnapi fenyőszagát; a reményt, mire lcborulnak árvák, özvegy édesanyák; a jég ábrándos rézkarcait: pálmát, alvó ezüst mesét, s a némaságra ítélt fáknak zúzmarát a tél ékszerét... De jó ilyenkor hazatérni hófúvásos. mély utakon, hol a cserjésben kopott gyásszal gubbaszt a szárnyas unalom. De jó ilyenkor fázós ujjal kopogtatni egy ablakot; s hogy szíven üt a fösvény válasz: „Férjhezment!” Vagy: „Elutazott!” S jönnek a lomha, ködös esték, éjbevesző téli hajók... Táncol a hó és betyár szél fúj emlékednek takaródét. Sülé István I Tanya
