Békés Megyei Népújság, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-08 / 284 szám
Kicsi fény a Hold körül Sass Ervin novellája Három kerékpáros haladt az úton. Libasorban, mert ismerték az KRESZ-t és megszokott tempóban, mert még a lábuk is egyszerre mozdult, öt éve, hogy együtt járnak hajnalban, délután vagy este, ahogy a műszak hozza. A falu, ahol laknak, tíz kilométerre van a gyártól. Tavasszal, nyáron és ősszel kerékpáron járnak, télen autóbusszal. Ha hőség van, döglesztő az út, de reggel vagy késő este, tíz után elviselhető, néha még kellemes is. Jó a levegő, nincs forgalom, haladhatnak nyugodtan. öt éve, hogy összeverődtek, de barátság nem alakult ki köztük. Csak az útra "<■ szól a hallgatólagos egyezség, mindig megvárják egymást. Olyanok, mint egy háromtagú csapat, ösz- szetartanak, nyomják a pedált, a faluban aztán elköszönnek egymástól, mindegyik siet haza. Azon az estén, tízkor tették le a műszakot, féltizenegykor már kint hajlottak a műúton. A Hold éppen dagadóban volt, de csak a fele világított még, az út mellett, sárgult már a búza, és me^eg légáramlatok hömpölyögtek felette. A Legöregebb ment elöl, mint Öt éVe mindig, hacsak nem volt valami rendkívüli. Egyszer két hétig nem járt dolgozni, mert. a lábára esett egy öl tégla, akkor építette a házát, ötvenéves korára ez is sikerült. A Középső csak harminc és tavaly nősült. Jókedvű, rendes fiú. Halkan fütyöré- szett, a másik kettő jóformán nem is halottá. A sort a Legfiatalabb zár. ta. Az a Holdat nézte, ahogy az útmenti fák tetején ugrált, de valahogy mindig egy helyben maradt. Percekre elfelejtette, hogy kerekezik, már egészen be- idegződött a kormányzás meg a pedálozás, csak ha a másik kettő hátraszólt valamit, ébredt tudatára, hogy kerékpáron ül. Megtettek vagy hat kilométert, csendesen, fáradtan, előre elképzelve a hazaérkezést. A Legöregebb a házát vizsgálta mindennap, megvan-e minden szeglete, nem mozdult-e el egy cserép a tetőn. Lefekvés előtt kétszer is körüljárta, csak aztán bújt be. a felesége mellé, akit' jobban megviselt a házépítés, mint a tizenöt évi házasság. A Középső ilyenkor gondolta ki, hosszan és részletesen, hogy mit is csinálnák majd és hogyan csinálják, ha hazaér, csak azt nem értette, miért alakult mindig másképp, mint ahogy elképzelte. El is döntötte magában, hogy filmrendezőnek kellett volna mennie, olyan szépen pergeti le a nagy eseményt maga előtt, amíg hazaérnek, hogy a neore- alisták is tanulhatnának belőle némi realizmust. Bár nem tudta, hogy a neo- vagy a real ér-e többet, különben is az utóbbi az egy futballcsapat. A Legfiatalabb a sor végén, állandóan úgy hajtott, mintha holdkóros lenne és szokás szerint nem gondolt semmire, örült a Holdnak, hogy dagad és a tiszta égboltnak, hogy szépen látszik a Göncöl- szekér, felette meg a Sarkcsillag. Ezeket jól ismerte, már az iskolában elbűvölte, ha a csillagokról magyarázott a földrajztanár. A Középső megunta a csendet — Az a tróger, hájfejű megint bemószerolt. A Legöregebb visszafordította a fejét. — Megint? — Ha valami bánata van vagy nehéz a keresztje, odajön hozzám és köpőcsészének használ. , A Legfiatalabb a Holdat nézte, mégis közberötyö- gött — Köpőcsészének? — Lelki köpőcsészének. —' Hát hallgasd meg, ha sóderolhatnékja van. Egyik füleden be, a másikon ki. Ügy kell azt. A Középső a kormányra csapott. — De az istenit, meg is hallgatnám én, ha annyira eszi a fene dumálni. Csak más is történt. — Mi? — Jajgatott, hogy a góré folyton piszkálja meg fenyegeti, s képzeljem, milyen élete van mostanában. —Na, hát mondja, ha ez kell neki. — Mondta is. Már zúgott tőle a fejem, és azt néztem, jön-e valaki, hátha átszáll arra. — fis jött? — kérdezte az élen a Legöregebb, közben már látta, hogy a távolban pislognak a faluszéli lámpák. — Jött. A góré. — Ccc! Erre a hájfejű lelépett. — Frászt!' Amikor a góré odaért, elkezdett velem kiabálni, hogy ideje lenne megemberelnem magam, az szb-titkár is panaszkodott, hogy nem végzek társadalmi munkát, csak pucolok haza, felhajtani az asszony szoknyáját. — A piszok! — A tróger! Autó jött, utána a Középső folytatta. — A góré mosolygott, mint akiit fenéken csípett egy bolha és továbbment. — És a hájfejű? — he- veskedett a Legfiatalabb. — Egyszer még én is orrba verem, nekem is púp a hátamon. Az ilyen aztán tudja, hogy kell eláztatni valakit. Vagy már az is baj, ha az ember szereti... Vagy irigy, vagy impotens. A Középső közbevágott. — Mindenesetre jól eláztatott, de hát tudhatná, hogy az első évben két kanállal eszi az ember... A Legfiatalabb álmodozva nézte a Holdat. — Hárommal is. De ha csak egy van, mit csináljon a dolgozó? A Legöregebb már nem foglalkozott ilyesmivel. Inkább az izgatta, mi történt azután. — Szóval a góré lelépett. Erre a hájfejű, mintha mi sem történt volna, folytatta a lelki dumát. Hogy én, ugye megértem? ... — Te meg elküldted a bús magyar éjszakába. — De előbb megkérdeztem tőle, hogy mi volt ez az egész? Ügy tett, mintha nem hallaná. — A szentségit! Hát sosincs nyugta a becsületes embernek? — köpött ki félre a Legöregebb az élen, aztán visszaszólt, hogy pardon, fiúk. — Szerintem a hájfejű úgy beáztat holnap, mint tejbe a kiflit. A lalu házai már látszottak. Az utcai lámpák meg az ablakok világítottak. Másfél kilométerük lehetett még hátra. Jól haladtak ezen az estén, mégis rossz kedvük lett. A nagy tábla búzák, mintha lélegeztek volna, az árokpart meg friss szénaillatott lehelt. Most már önmagukkal voltak elfoglalva megint. Nem voltak barátok, csak útitársak, de azért máskor is Sági István raj*» sok mindent megbeszéltek, amíg lepedálozták a tíz kilométert A Legöregebb átkanyarodott egy meUékutcába.. Köszönt a másik kettőnek és már látta is a ház körvonalait, ahogy az ezüst holdfény alatt ült. A Középső beletapos ott a pedálba. — Hajtja a vére — mosolygott a Legfiatalabb és megdöbbenve vette észre, hogy a Hold körül valami kicsi fényes villog. Gépiesen hajtotta a pedált és a kerékpár hazafelé vitte. — Hát azért űrhajósnak még se mennék — gondolta, pedig izgalmas lehet. Az ember kezet rázhat Szent Dáviddal, aki ott hegedül. Aztán, amíg haza nem ért, azon törte a fejét, hogy mit hegedülhet? Az is lehet, hogy gitározik Modernizálta magát. A toronyóra tizenegyet ütött. A hájfejűt kéne kilőni, dühöngött tiszta szolidaritásból, hogy vissza se jöjjön többet. Ügyis a magasba vágyik. Mások hátán mászva. I Hold a torony mögé bújt. Elő sem jött már aztán, mert betakarózott egy felhővel. Jót nevetett azon, mennyi bolondot összegondol három ejnber, ha éjszaka tíz kilométert kerékpározik. Brackó István: REGGEL Reggel amikor gőzölgő fekete mellett széthajtom az újságokat és arcul csap a hír hogy bombáztak itt vagy ott — agyamban kígyóinak a reflektorok, es sugárnyalábba fogják a repülőt. Reggel amikor bnta dalt dudorászva munkába indulok, kétszersfiltet és vizeskulacsot viszek hátizsákomban — hátha üzenet jön s felkapok egy keletre induló repülőre. Nem a tivoli csönd idegesít. Non a halottak statisztikája idegesít. Csak az élők kínja gyötör. Mucsi József: Jöjjetek vissza! Fekete ólmok ragyogtak a vízben, fényük tetején piciny manók ültek. A fák aludtak, halkan lépdelt a csönd, vágyaim akkor a tóba merültek. Fekete tóban gránit vágyak úsztak. Csalogattam őket: jöjjetek vissza! Ha nem talállak holnap benneteket, akkor lelkem a bú agg borát issza. Nikola Vapcárov, várnai tengeri gépészeti iskolában folytatja tanulmányait. 1932-ben végzi el a2 iskolát. Nehezen talál munkát, gyakran váltogatja munkahelyét. Volt fűtő, szerelő, erdőipari munkás, kazánfűtő, technikus. Dolgozott vidéken, majd a fővárosban. s mint kétkezi munkás emberközelből megismerte a munkásosztályt, annak harcait, vágyait. A nehéz munkával töltött évek alatt edződik meg hite a közeli boldog jövőben, ekkor erősödik meg elszántsága, hogy ezért a „boldogabb napokért” kegyetlen, ádáz harcot kell vívni. Fiatalon kezdett el verselni, de verseit nem tudta kiadni. Életében csupán egyetlen verses kötete jelent meg, amely nem véletlenül a ,,Motoros dalok* címet viseli. A munkában és nélkülözésekben töltött idő alatt vált költővé és lépett be a pártba. Bátran vállalta a fasizmus elleni harcot, mert aligha van még olyan költő, akinek élvei és élete olyan szoros egységet képeztek volna, mint Van- cárové. 1942. márciusában letaia költő Ha az ember a fasizmus elleni küzdelem történetének lapjait olvassa, gyakran találkozik költők, írók, művészek és tudósok nevével. Olyan emberek nevével, akik nem békéitek meg a "fasizmus emberi méltóságot megtipró-megalázó kegyetlenségével, nem estek térdre, hanem a harc útját választották és elestek ebben a harcban. Ilyen volt a bolgár Nikola Vapcárov is. Most lenne 60 éves. 1909. december 7-én született a vadregényes Pirin lábánál élterülő városkában, Bánszkóban. Apja forradalmár, anyja tanítónő volt. Már fiatalon barátvenc íróé, később pedig Gorkij és a szovjet irodalom új horizontokat tárnak fel előtte. A razlogi gimnáziumban állandó részvevője a diákösszejöveteleknek, ahol hévvel szavalja Botev verseit. Tőle tanul meg nagyon szeretni és erősen gyűlölni. Apja kívánságára a tóztatják és több hónapos kínzás után 1942. július 23- án a fasiszta katonai törvényszék öt társával együtt golyó általi halálra ítéli. Az ítéletet még aznap végre is hajtják. Költészete ma is zászló azoknak a kezében, akik valóra váltják a2t az ügyet, melyért Vapcárov élt, küzdött és hősi halált halt Lengyel Károly Nikola Vapcárov: Utolsó verse Irgalmatlan, kegyetlen, ádáz harc a ml harcunk, — azt mondják: eposz. Lebuktam s a helyemre áll más.„ Egy emberélet — nem oszt. nem szoroz! ja lesz a könyveknek és a természetnek. Lelkesen sze. réti Botevet és Vázovot, Já- vorov költészete pedig valósággal rabul ejti. Ibsen, Puskin, Lermontov, Tolsztoj és Dosztojevszkij a kedSortűz után pondrókkál vár az árok. Ez a logika odalenn. De új viharban újra harcba szállók, népem, népem, szerelmem, 1942. július 20, délután 2 órakor Kardos László íordiíúaw
