Békés Megyei Népújság, 1969. december (24. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-21 / 296 szám

GALAMBOS LAJOS:

MAMUSKA

r

de nehéz idő volt az. fiam.

Karácsony előtt két nappal beszállásaitok hozzánk öt katonát szekérrel » két lóval. Ugyanez * házunk volt, mint most, de nem így kipucolva, rendbe téve. S miféle bútorok voltak akkor a két szobában? Padló sehol. A pitvarban meg a konyhában kő? Ugyan. Föld mindenütt.

A katonák a Kötöny- domb alól, egy nagygazdától hoztak szalmát, leterítették ebbe a szobába, amelyet most maga vett ki, s arra heveredtek. Kötényből hoztak a lovaknak szénát is,

lAttak m szegénységünket, nem zavartak bennünket egyáltalán, tán azt is restelték, hogy láb alatt vannak, de hát háború volt. Beszélgetni se nagyon tudtunk, mutogatásokkal próbálták megértetni magukat.

Kijött a karácsony előtti nap, a vigília. Hát most mit csináljak ezzei a családdal, mit adok nekik az ünnepen enni? Volt egy kis lisztem, egy kis zsírom, két rossz tyúkom, gondoltam, ezeket Krisztus urunk születésének első napján levágom, ha addig a katonák el nem útik a lábukat. De nem nyúltak azok semmihez. Eltesebb emberek voltak, nem valami suhancok. Az uram mondta is, azért osztották be őket a trénhez, ráért a harchoz már gyengék, de a szekeret-lovat még el tudják hajtani. Néha egy kis meleg vizet kértek:

— Mamuska.

ts a fiaim arcát megsi- mogatták.

M

ármost a valóságos ünnepen a két tyúk csak kiadja a kosztot, gondoltam, de mit eszünk Jézus úr születésének estéjén? Hal illene és mákos bobályka. Az uram tervezte is, hogy a kölykökkel lemegy még reggel a Körösre, s estig csak akad a horogra valami; hajnalban azonban már forspontra kellett menniük. Előző este ugyanis egy trénszekér a Tisza felé vezető, cserkei úton, a nagy kanyarban felrobbant. .

A kubikosok tették rendbe az utat egészen Cserke- szőlőig. Még csudálkoztam is, milyen hamar kész lettek vele, délután háromra, már Itthon voltak. Találtak még a különböző kanyarokban öt aknát, azokat az orosz tűzszerészek megsemmisítették.

Én egész nap csak arra gondoltam, mi lesz az ünneppel? Mákot adott a szomszédasszony, hát az már volt. De például egy fia krumplim sem volt. Karomra vettem a kosarat és elgyalogoltam a község másik végébe, Kakukékhoz. A mostani tsz-elnök édesanyját kértem meg. adjon egy kosár krumplit. Pedig ők is sokan voltak, hatalmas, nagy család, de volt krumplijuk, s adtak. Még egy ki- lónyi savanyú káposztát is kagéam.

Azt a boldogságot! Immár mákos bobályka mindenképpen lesz, s ha tojna agy tojást valamelyik rossz tyúk, süthetnék egy kis káposztás lángost is.

ét tojás volt, mire hazamentem. Oda tojtak a tyúkok a félere- szű istálló jászlába, ahol mind ez ideig még csak egyetlen tehén állt valamikor, s az sem sokáig; most meg a két hadiló pihente hosszú utak fáradalmait.

Tüzelőnk volt. Két szekér venyigét szereztünk, meg októberben, Cserkén. Alágyújtoitam a kondér- nak, s befűtöttem a kemencébe. A katonai: nézegették, mit csinálok?

Hát mit csináltam volna? Míg a viz melegedett, s füllött a kemence, fciImá- zoltam a szobát, pitvart, konyhát. Az uram, megjővén a kölykökkel, ollóval, fésűvel megnylrta őket. Aztán bele a forró vizet a taposúkádba — még az uram hozta valahonnan házasságunk első esztendejében —, s fürdés. Szappan nem volt. De jó kis lúgos vizet csináltam venyigehamuból. Levitte az a koszt, különbül, mint most a pipere-szappan. Az alsó- gönceiket is ebben a jó lúgos vízben mostam ki, $ kiterítettem a kemence búbjára, hogy Jézus születéséig megszáradjanak. Közben már készítettem a káposztás lángost meg a bobálykának valót.

Mindezt a katonák csak nézték. S a maguk nyelvén és mutogatva kérdezték:

— Mi ez a készülődés?- — Éjfélkor születik a kis Jézus.

Nevettek és nem hitték. Azt magyarázták, hogy náluk csak hét múlva lesz.

En is nevettem és mondtam:

— Hát, nálunk most vaukkor a fejüket

csóváivá azt kérték az uramtól, hogy, hát őket vajon nem nyírná-e meg?

Az uram, nyugosztalja isten, leültette őket sorba a székre,'ahol nem sokkal előbb a rossz olló alatt még a fiaim vinnyogtak. Hát, persze, milyen nyírás volt az, gondolhatja. Menjen a nagyja a fenébe, éppen csak maradjon valami. Megkönnyezték a maguk nyírását ők is, az arcuk ki- veresedett, mert az ollónk életlenebb volt tán, mint a kalapátlan kasza. De tűrtek és nevettek egymáson.

Egyszercsak azonban az uram odajön hozzám:

— Fürödjenek ők is —■ mondta.

— Hát melegítsenek a kondérban vizet. Viz még van, hála istennek.

— Mosd ki az alsóneműiket.

— En?

— Hát, ki?

Es akkor én azt mondtam nekik:

— Mindent le. De mindent. Csavarkózzatok lópokrócba.

Ügy engedelmeskedtek, mintha tán a parancsnokuk lennék. Melegítették a vizet, csinálták a lúgot ahogy megparancsoltam nekik, a ruháikat egy csomóba hányták, fürödtek.

M

ondhatom, volt

munka elég. A katonák, felső ruháikat, persze, még a fehérnemű nélkül, magukra húzhatták, azt sem tudták, miben segítsenek. Kipirosodva, megfü- rödve, megborotválkozva, megnyírva, mintha újjászülettek volna. Dalolni jött kedvük. Fűtöttek a kemencébe, mint az ördögök. Ki- hordták a szalmát szobájukból, felmázoltak ők is. Lehintettem a szoba földjét szép sárga homokkal, aztán mehetett vissza a szalma. Megszépült a világ.

A bobályka meg a káposztás lángos elkészült, már csak a kemencére vártak azok is.

— Lesz annyi, hogy ők is egyenek? — kérdezte az uram.

— Lesz. Lesz annyi — mondtam.

Mintha semmi gond és semmi felhő nem lett volna már. Az én családom alsóneműi megszáradtak, a vasalóba parazsat tettem, hogy egy kis vasalás is legyen rajtuk az éjféli misére, aztán odaterítettem a kemence búbjára a katonák fehérneműit is.

Már a bobályka megsült a kemencében, éppen csak le kellett volna forrázni és meghinteni cukros mákkal, amikor parancsot hoztak a katonáknak.

— Készülni. Indulni. Azonnal.

Én odaálltam a parancshozó elé:

— A ruhájuk vizes. Nem ettek. Csak egy órácska már az egész.

Mi az az órácska?

De hiába könyörögtem: csak menni és menni. Ügy vették fel azok a szegények az ingüket meg a gatyájukat félszárazon.

— Hót betegséget kaptok — mondtam. — Hát micsoda világ ez, hogy csak menni?

En sírtam.

Ok meg a kezemet csókolgatták és titkolták a párás tekintetüket és csak mondogatták:

— Mamuska. Mamuska.

efogták a szekérbe a két lovat. Abból a száraz, bobálykának való tésztából a kezükbe nyomtam egy-egy darabot.

— Az isten segítsen benneteket.

Aztán szó nélkül ettünk. Vasalt ruhában mentünk az éjféli misére. Körülöttem a népek tiszta szívvel énekelték:

Pásztorok, joásztorok, jó estét

idekint szép csillag kélt megkérdezik hangos szóval

jól vagytok-e Jézus urrál aki mostan született s Betlehembe érkezett De én csak arra az öt szegény katonára gondoltam. aki félig vizes ruhában, egy rossz szekérrel, s két rossz lóval a nagy éjszakában elindult a Tisza felé.

Ki az úr

a kondorosicsárdában?

Sokat gondoltam a nyáron a kondorosa csárdára. Nem azért, mintha az ideig annyit mulattam volna benne, hogy már hiányzott, de mert — kétségkívül — megyénk romantikájának egyik jelentős darabja, mely tény mint megyebelit legalább közvetetten érint, különösen olyan vészterhes időkben, amikor a csárda átalakításáról, pontosabban eredeti jellegének visszaállításáról volt szó az újságokban, egy kicsit odavonta a figyelmemet, őszintén meg kell vallanom azonban, hogy lokálpatrióta nyugtalanságom egy másik betyárcsárda ürügyén kezdett csak igazán magasra csapkodni.

Nyári útijegyzeteimben ezeket olvasom:

„A mátraszentistváni Vidróczki-csérdába azért is érdemes visszatérnünk, mert hasonló cipőben járunk a kondorosi csárda átalakításának kérdésében. Már messze kilométerekké] hamarább hatalmas országúti táblák hívnak: „Látogasson el a romantikus Vidróczki-csárdába!”

Megszívlelendő tanulságként néhány idézet a csárdába látogatóknak a Heves megyei Népújságban „lecsapódó” véleményéből:

„Az öreg csárda falai patinásak, múzeumból kerültek ide a korabeli berendezési tárgyak, betyár- fokosok a falra. Valódi, romantikus hangulat.” (1966. jan. 16.)

„A Vidróczki-csárdában megfordultak már angolok, németek, franciák, sőt argentinok és kínaiak is. Sok ilyen rendkívül hangulatos, a népi hagyományokat felhasználó csárda kellene még...” (1968. ápr. 19.)

„...A vendégek megcsodálják a falakra kifüggesztett „originär betyárképeket. ezeket a hideglelős primitívségeket, a nehéz pénzen beszerzett, a falra akasztott valódi fokosokat, a karikás ostort, és hallgatnak hozzá egy kis tőről- metszett beat-zenét a rádióból...

No jó: adjuk meg a turistának, ami a turistáé!... Ha ez kell a vendégnek, ám legyen! De ki kellene tenni valahová a bejárat közelébe kis táblácskát, valami ilyesféle szöveggel: az istenért el ne hidd, hogy amit itt látsz, az valódi!” (1967. nov. 1.)”

Eddig a föl jegyzéseim. Igazán mondom, tetszett az a határozott birálat, mely állást foglalt az álromantikával szemben, amit olcsónak szoktak nevezni, noha éppen igen sokba kerül...

Kíváncsian vártam az alkalmat, hogy láthassam az átalakított kondorosi csárdát. Sikerült. És bár a csárdába csalogató prospektus itt is meglehetősen „betyáros”, a csárda romantikája mértéktartó, a vendéglátás pedig elsőrangú. Efelett! örömöm és megnyugvásom jeléül kerestem ki néprajzi gyűjtésanyagomból egy Orosházán gyűjtött, a kondorosi csárdáról szóló történetet, melyet ezúttal szívesen küldök a kondorosaknak.

„A kondorosi csárda udvarára hat betyár robogott be. Élükön Szabó Bandi volt, a betyárvezér. A lovakat az öreg eperfákhoz kötötték, és bementek az ivóba. Nem volt rajtuk kívül a csárdában senki. A kocsmárostól egy-egy kancsó bort kértek, és azt, hogy ha úgy hozza a szükség, engedje át nekik a pincéjét. Ebben meg is egyeztek. Szabó Bandi ezután elparancsolta a kocs- márost a másik szobába, és megkezdődött a betyárok tanácskozása. Arról beszéltek, hogy a perzekuto- rok már nagyon a nyomukban vannak, valahogy él kellene bánni velük. A rövid tanácskozás után jó hangosan mulatozni kezdtek, majd szétszéledtek a betyárok, hogy majd estére újra találkozzanak a „görbe akácnál”, szokásos gyülekezőhelyükön.

Szabó Bandi egy Kovács nevű betyárral együtt távozott, aki a legmegbízhatóbb embere volt. Rá bízta a fő feladatot:

— Az lesz a dolgod, hogy most elmész a magányos szénakazalhoz. Oda van eldugva egy perzekutor- gunya. Azt magadra veszed. úgy, hogy senki meg ne lásson. Magadhoz veszed a perzekutor-puskát is, aztán lóra ülsz, és elmész a csárda melletti tanyába. Gyanakodok arra a gazdára, hogy nem jószívvel lát bennünket. Megkérded tőle, hogy vol- tak-e erre betyárok. Ha azt mondja, hogy jelentették már a perzekutoroknak, ne lepődj meg, hanem mondd azt, hogy tudsz róla, nehogy gyanút fogjon. Megértetted?

— Meg.

Be is állított kora délután a Sós-portéra egy daliás perzekutor. A kutyaugatásra kijött a tanyából a gazda, és elmondta, hogy voltak itt betyárok, és egyik béresüket el is küldték az értesítéssel, már meg kellett volna érkeznie.

A béres meg is érkezett, és a betyár-perzekutor megtudta tőle, hogy a „nemzetes vitézlő uramék” délután vagy másnap délután látogatnak majd ki a csárdához. Szabó Bandi most már elkészíthette a tervét.

Másnap délután újból bevágtatott a hat betyár a csárda udvarára, de a lovakat most nem az eperfához kötötték, hanem be az istállóba, hogy r.e legyenek annyira szem előtt. Aztán bementek az ivóba, ahol a kocsmái-os eléjük tette a kancsókban a bort, és mintha csak szórakozni jöttek volna, jó hangos da- lolással verték föl a csárda csendjét. Javában mulatoztak, amikor az ivó ajtajában ijedt képpel megjelent a kocsma ros:

— A puszta felől perzeku torok jönnek! Meneküljetek!

— Még mit nem? — kérdezték a betyárok gőgösen.

Avval Szabó Bandi a kocsmárost a belső szobába küldte, a legényeit a pult mögé húzódtatta, ő maga pedig a pultra könyökölve várta a perzekutorokat, akik perceken belül meg is érkeztek, öten voltak. Lovaikról leugrálva, puskával a kezükben igyekeztek az ivó felé, majd az egyik hirtelen kiáltással beugrott az ivóba:

— Add meg magad betyár! A foglyunk vagy!

Szabó Bandi továbbra la a pulton könyökölt, megvárta, míg mind az ötén bejönnek, aztán felállt, és gúnyosan mondta:

— Jó, hogy öten kibírnátok velem! De ha akartam volna, nem juttok el idáig. Egyenként lepuffogathatta- lak volna benneteket, mint a verebeket, míg az udvaron voltatok. De lássuk, hogy legénykedtek annyi ellen, mint magatok vagytok?

Avval egyet füttyén tett, és a pult mögül a betyárok a meglepett zsandárok közé ugrottak. Szabó Bandinak nem is jutott. Hiába volt a zsandárok minden erőlködése, a betyárok csakhamar jól összekötözték őket. Mikor ezzel megvoltak, Szabó Bandi így szólt:

— A puskákat elszedjük, a lovakat se adjuk vissza. Most pedig rakjátok el jól eket, hogy eszükbe ne jusson máskor eljönni a kondorosi csárdába, mert itt mi vagyunk az urak.

A betyárok kivitték a zsandárokat az udvarra, és ott a drótkarikással jópár- szor végighúztak rajtuk, majd elzavarták őket a csárda közeléből. Szabó Bandi még utánuk kiáltott:

— Az egeszet köszönjétek a Sós gazdának, ő mondta nekünk, hogy eljöttök!

Több se kellett a vérig sértett perzekutoroknak! Másnap meglátogatták a eazdát és amit ők a be- 'váróktól kaptak, azt mind visszaverték rajta.

így büntette meg Szabó Bandi egyszerre két ellenségét is.”

Beck íoltaa