Békés Megyei Népújság, 1969. november (24. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-17 / 266. szám
KÖRÖST AJ ___________KULTURÁLIS MELLÉKLET_________ A z igazság a szépséggel és a jósággal egyenlő Találkozás Mesterházi Lajossal Budán, a Mátyás-templom közelében, egy ódon hangulatú kis házban él Mesterházi Lajos. Az utóbbi két évtizedben nagyrészt itt írta népszerű regényeit, novelláit, a rádiójátékokat, színdarabokat. Lakását megszámlálhatatlan sok könyv, és értő ízléssel válogatott kép díszíti. Beszélgetésünk elején megyénk kulturális életé, ről kérdez, majd Ezüst György festőművész legutóbbi kiállításáról érdeklődik. Önként adódik a kérdés: — Műveiben gyakran foglalkozik képzőművészettel. A Férfikor hőse szobrász-politikus. A Szép, mint a halál című novellájában a Pilátus kép mély értelmezése is arról vall, hogy nem csak szereti a műalkotásokat, de a festő- és szobrászművészet mesterségbeli titkaival is tisztában van. Foglalkozott aktívan is ezekkel a művészeti ágakkal? — Nem. Sőt bevallom, a festészetet csak egészen alacsony és egészen magas színvonalon tudom értékelni. Ez azt jelenti, hogy meg tudom állapítani egy képről, ha semmit se ér, és értékelni tudom az egészen kiváló alkotásokat. A köz- bül esőkről véleményt se tudok mondani. Családunkban sok építész volt, egy időben magam is kacérkodtam ewe] a pályával. Végül csak annyi lett belőle, hogy most is csodá- lója vagyok az építészeti remekműveknek. — Ha megenged egy közbevető kérdést: mi a véleménye a magyar építészetről? — Meggyőződésem, hogy építőművészeink mindig az élvonalhoz tartoztak, és ma is világelsők lehetnének, ha megfelelő építőmunkásokkal dolgozhatnának. Építészeink kiválóságát bizonyítja a budapesti földalatti építése, ahol olyan nagyszerű tervezőgárda alakult ki, hogy most Eu- rópa-szerte velük akarnak metrókat készíttetni. De visz- szatérve az eredeti kérdésre: a pikturánál még a szobrászat is közelebb áll hozzám. Egyébként, ha írásaimban szerepelnek ezek a művészeti ágak, akkor az azért van, mert a magam írói mondanivalóját akarom rajtuk keresztül kifejezni. — Müvei szinte „mester- háziasan” egyes szám első személyben íródtak. Ezáltal emberileg is olyan közel kerül az olvasóhoz, hogy egy régénye elolvasása után azt gondolhat- hatjuk, most megismertük az alkotót is. Aztán egy más regényben új arcát, új életét mutatja. — Ha nem kimondottan önéletrajza írásról van szó, akkor műveim hőse nem én vagyok. Például a Négylábú kutya író-főszereplőjével nem vagyok azonos. Viszont a Katonai babérjaim, az Isten méretre és a most elkészült Vakáció című regényem önéletrajzi vallomások. Ezekben az ember viszonyát a környező világhoz olyan alapos, mondhatni laboratóriumi viszonyok közt vizsgálom, hogy kénytelen vagyok samár régen eltűntek a süllyesztőben. Akkor megfogadtam : a jövőben nem kevésbé buzgón dolgozom, de vigyázok arra, hogy mások természetes munkaundorát ne sértsem. Azon ját magamat, személyes élményeimet elővenni. A többi művemben az egyes szám első személy csak műfaji trükk, szerepjátszás. Nagyanyai ágon őseim híres színészek voltak, talán onnan a hajlam, hogy szeretek elrejtezni hőseim maszkjában. Ez kettős művészet. Egyrészt beleélem magam egy szerepbe, aztán az idegen figurában szerzett élményeket megírom. — Két tanácsa nagyon tetszett. Az egyiket nagyjából úgy fogalmaznám meg: ne mutasd, hogy elégedett vagy, mert az emberek irigyek, és megfúrnak. Végezd örömmel a munkád, de senki se vegye észre, hogy jó szívvel csinálod azt, inkább panaszkodj, mint a többiek. A másik tanácsa: légy olyan, mint amelyinnek az emberek látni szeretnének. — Ez utóbbival semmiképp se tudok egyetérteni. — Remélem, írásaimból kitűnik, hogy alkatilag ironikus ember vagyok, így aztán ironikus hangon mondom el véleményem a világról. Szomorú tapasztalatom, hogy az emberek nem jó szemmel nézik, ha valaki boldog. Engem életemben többször is megfúrtak, nem haszonlesésből, pusztán azért, mert jólesett nekik. Például 1949- ben a rádióban az irodalmi osztályt vezettem hallatlan szenvedéllyel. Megesett, hogy húsvét mindkét napján reggeltől estig benn dolgoztam a munkahelyemen. Bölcs barátom. Kolozsvári Grandpierre Emil miár az elején figyelmeztetett: Lajos, ne buzgói kodj! Neki lett igaza. Olyan személyek túrtak ki a helyemről, akik azóta igyekszem, észre ne vegyék, hogy örömmel végzem a feladatom. Mindezt ironikusan mondom el, remélve, hogy iróniámnak van némi nevelő hatása. Tudom, idő kell amíg a többség rájön, hogy az ember önkifejezésének, élete meghosszabbításának és megszépítésének legnagyszerűbb módja a munka. — A másik „tanács": légy olyan, amilyennek az emberek látni kívánnak. Evvel kapcsolatban a következőket tudom mondani. Nálunk a köztudatban a jó és a buta nagyon közeli fogalmak. Ha valakinek azt mondják: na, jó ember, az majdnem annyi, mint: no, te hülye! Sajnos, ez olyan átkos örökségünk, amelyet még a szocialista gondolkodás sem tudott kiszorítani. Emlékszem, rokonságomban volt egy kislány, aki, amikor beszélni tanult, egy szóban mondta a két fogalmat. Például azt mondta: az a jóbuta Szent Antal kenyeret ad a szegényeknek. Ez annyira belém rögződött, hogy most mindent elkövetek annak érdekében, hogy jóságomat elrejtsem. Ügy gyakorolom a jót, mintha avval mindig valami hátsó gondolatom volna. Ha embertársaim okosnak, azaz számítónak akarnak látni, ám legyen. Még mindig jobb, mintha rájönnének arra, hogy jó- vagyok, azaz az ő értékrendjük szerint hülye. Ezt is ironikusan mondom el, mert a lelkem mélyén tudom, hogy a legtöbb ember jó, csak szégyen; szeret dolgozni, de nem meri bevallani. Életműveimben meg szeretném * írni a Tisztességes emberek iskoláját, valamelyest megközelítve Moliére humorát, illetve iróniáját. ■— Mondanivalóját gyakran feldolgozza több műfajban is. Ha például egy regényt ír. akkor gondc!-e már előre arra, hogy egy-egy rész hogyan hat majd dramatizálva? — Ha megírtam egy regényt, akkor elkezdek töprengeni, hogy művemnek elég közérdekű-e a hatáskeltő mondanivalója. Ha ilyennek találom, akkor — már mint saját művemnek az olvasója — megpróbálom gondolataimat kollektív élményben átnyújtani a közönségnek. Mert a regényben az író egy az egyhez találkozik az olvasóval, színházban pedig egész kollektíva érez és gondolkodik együtt. Ha ötszáz ember közösen éli át ugyanazt az élményt, az ' több, mint az ötszázszor egy. Ezért kompromisszumra is hajlandó vagyok, hogy a regényemet színházban is viszontlássam. — Hogyan alkot? — írói tevékenységem mellett mindig fontosnak tartottam közéleti szereplésemet. Az országgyűlésitől a lakóbizottságig minden fórumon örömmel képviseltem a jó ügyeket. Ez az életvitel megtanított arra, hogy kihasználjam a másodperceket. Ma már két lakásügyi kérelmező, egy igazságügyi panaszos, egy békéscsabai és egy bonni riporter közt le tudok írni egy mondatot az elkezdett kéziratba. Persze, ezeket az embereket én oly szívesen látom, hogy örülnék, ha a közbül leírt mondataimat a mélyen tisztelt olvasó tized olyan szívesen látná. — Ha egy Noé bárkájában ma csupán egyetlen könyvnek lenne helye, melyiket vinné magával? — A Bibliát — ha már Noénál tartunk —, üiást és az Odysseát, valamint Boccaccio novelláit feltétlenül megmenteném. Mindez a XX. századra fordít- Roger Martin du Garda és va, a század első felében Joyce műveit, Thomas Mann József című regényét és Bemand Shaw darabjait jelentené. Századunk második feléről azt mondhatom. hogy Rákos mezején negyvenezred magammal állunk, és reméljük, hogy talán egyikünk ott lesz ezen a bárkán. — Mit tart az irodalom feladatának? Ön ezt a célt- hogyan igyekszik megvalósítani? — Az irodalom feladatának az igazság keresését tartom. Az igazság pedig egyenlő a szépséggel és a jósággal. Ennek keresése a a mi emberi sorsunk. Az írónak is az a dolga, mint a munkásnak: a maga eszközével keresse a jóságot, a szépséget, vagyis az igazságot. Az ember értékét is az elért eredmény méri. Az író mértéke az a néhány millió ember, aki elolvassa a műveit és attól valamelyest tovább tud haladni. Az én életművem értéke csak egy valaki, aki hatásomra csak ici-picit jobb lett, csak egy kicsit több igénye támadt a szépségre. És ez nékem elég. Mesterházi Lajos 53 éves. Íróasztalán két kis vasgyúró unokájának fényképe látható. Olvasólámpájának sugarai kéziratlapokra hullnak. Andódy Tibor Szűdy Géza: Reménytelenül J Hogyha szeretsz, hát szeress jobban! Ne mint magad, annál is jobban! Lásd, én is megkülönböztetlek. Magamnál forróbban szeretlek. Magam sokszor hajszolom, tépem. De veled másként bánok: szépen, Mint szirommal, törékeny ággal. Küszködöm érted a világgal, Omló egekkel, vassal, kővel S reménytelenül — az idővel. Új Rezső: Előőrs Koromnak árva előőrse messze törtetek, jövők táján egyedül lopózva a csöndben, izmom acél és arcom márvány, sisakom kúpján pengve csillan régen sóvárgott napok fénye, fegyverem éle büszkén villan a felkutatott tiszta égre! Megjöttem messze, félve, lassan az emberiség-sereg árad. Talpig nehézkes, rideg vasban a sok elmaradt, sötét század. Zászlók, csengetyűk özönével, dobbal, zenével, hűhós garral elfoglalják leplező éjjel mindazt, amit bejártam nappal. Bar any i Ferenc: Partizán emlékmű Akik meghaltak itt, sosem akartak lenni partizánok, teát kavartak csöndesen s dúdolva tépdestek virágot. De egyszer égig ért a fű: indulatok dudvája serkedt, s zápor gyanánt a gyönyörű szirmokra vércseppek peregtek, Akkor ateázók, szelíd merengés, csók, viráglopás, dal, — azoknak, kik meghaltak itt — egyelő lett az árulássaL Haragszom rájuk. Temperált kedélyemet féltőn, szaladva menekülök csonjukon át valami csöndes, parki padra. de, akik meghaltak, nyomon - követnek innen már halálig, s hiába is veszem zokon: példájuk újra sorbaállít. Brackó István: Oldj fel Végül csak te maradsz már nekem ebből a tárgyiasult világból Az összeadatlan számoszlopok raffinált elméletek és e zizegő művirágok között te vagy az utolsó mindent feloldó menedék csönd-sziget lakatlan padlásszoba a túlzsúfolt városban Csak az kőt téged ide, hogy hozzám tartozol, hogy kóborlásom töviseit a szívemből kiszedd és meggyóntass amikor ázottan hazatérek. Oldj fel kigondolt bűneimből űzd el szemeimről az álmot, hogy szeressenek, hogy szeress.
