Békés Megyei Népújság, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)
1969-10-25 / 248. szám
Fiiadéi fi Mihály: JULLzetLmk&ittlx&n Összetorlódik itt a vad történelem hol a gyilkolás montsrumai mint megpofozott kölykök hallgatnak réveteg az igazság és bűn szolgái mind a halál kérlelhetetlen szolgái mind torkukban is keserűbb lesz a nyál bár otthon vár ránk asszony és gyerek pamutot viszünk haza és csokoládét egy üveg sligovica is ott lapul már böröndttnk alján mint agyunk mélyén a gyáva reménység hogy a fegyverek szava elakad egyszer majd az egész világon s hallgatni fognak örökre a' sátánnak e véres szentjei. Belgrad, 1969 Moldy ay Gy 6x6: Majális Darvas Józsefnek, köszönettel sok mindenért Kinek korhelynétát, bögő-brummogassal, kinek orgonákat illat>lobogással, májusfát kapukba, szivárvány-szalaggal, szellők indulását becéző haraggal, embersokaságot táguló terekre, tábortüzet békés, bíborló begyekre! Nékem.»? Meredélye«, elveszítő foknál fölmentő csónakot, hullámokat hoztál, félretett dorongot, tokba lökött tüskést, asszonytekintetű, szomjú kiegyezést, s talán nem holnapig, hanem felpörögve: holtomig-holtodlg, jövő-mindörökre! Nedves, zimanhos volt március eleje. Többször esett a hó, olykor vékonyan bevonta a határt, a kerteket. De elolvadt mindig hamar, s a kocsd- utakan, a gyalogjárókon híztak a pocsolyák, a határban dagadták az apró tavaik. Ha vörösre is csípte az idő a gyerekeik keze- fejét, az ólaik, a házak tövében már a port kaparták. Volt idejük egész nap, nem jártaik iskolába, nem volt tanítás. Ha valaki kimozdult otthonából, tapadt-ragadt lábbelijére a sár, nem tudta úgy soha letakarítani, hogy ne vigyen be a konyhába, szobába valamennyit a patkó között és a sarok elejébe szorulva. Alföldi sár! Micsoda iszonyatosan tud ragadni. Kifullad az állat benne, agyig süllyed a kocsikerék, szakad az istráng. Az ember pedig átkot szór, és téglát, deszkát dob a kocsi elé, meg axm keze ügyébe akad, legyen a keréknek mibe megkapaszkodni, hogy kimozduljon a sárból. Amilyen keserűséget okozott ilyenkor az Alföld, olyan nagy gyönyörűséget lopott az ember szivébe, ha egy darabkája birtokában volt. Talán az anya tud azonosulni úgy a gyermekével, mint az alföldi ember a földdel. Ha a gyereknek baja esik, az ítélőezék elé citálna mindenkit az anya, csak senki ne bántsa azt, aki testében fogant. Az alföldi ember elátkozta az időjárást, a bírót, a végrehajtót, perbe szált a világgal, ha nem úgy fogant Cserei Pál: Kihegyezett karók (Regényrészlet) Októberi folyóiratszemle A hónap irodalmi folyóirat-terméséből egy a fővárosiban és három vidéken megjelenő orgánumot emelünk ki. A korábbi számokhoz hasonlóan tendenciózus szerkesztést és tördelést mutat, legmarkánsabb stílusú folyóiratunk, az ter, a neves színikritikus pedig Moliére-ről ad rendhagyó tanulmányt. örvendetes jelenség, hogyha kissé lassú ütemben is, de szaporodnak vidéki folyóirataink. Negyedik száméhoz érkezett a kecskemétiek irodalmi lapja, a Új írás Forrás Kilences száma a népi epítöművészetet, mostam októberi anyaga pedig a Néprajzi Múzeum „Afrika művészete” gyűjteményéből ad válogatást. Az extremd- tásokat kedvelő ragyogó tollú író, Moldova György „hétköznapibb” témát választ Kuszt János vájár című irodalmi riportjával. Váczi Mihály, Darázs Endre, Soés Zoltán versei mellett a fiatal prózaírók alkotásaira, Rákosy Gergely Tigrisugrás című regény- részletére, Szántó Erika Tíz tőmondat, Kurucz Gyula Szabálysértők és Császár István Apánknál című novelláira érdemes figyelni. Századunk egyik legnagyobb esztétája, Lukács György a 75 éves Déry Tibort üdvözli rövid tanulmányában. Vitányi Iván Kérdések a népdalról című írása az Űj írás népművészet-vitájához kapcsolódik. Mészöly Dezső Az Erzsébet-kor mozijában, a Shakespeare színművek színházaink által alkalmazott dramaturgiad megoldásait elemzi, Molnár Gál Pé. Prózai anyagából Kunszabó Ferenc Békaügetés, Zám Tibor Asszonykérés Sodomában, Lázár István A hiba, Nagy Faddi Éva Életünket és vérünket? című novelláit említjük. A verseket Gál Farkas, Papp Lajos, Virágh József, Tornai László írták. Élő múlt című rovata Gyergyai Albert Elek Artúrról szóló tanulmányát közli, a Horizont és a Jegyzetek rovat pedig a Kárpátaljai magyar irodalom helyzetét, illetve a falun élő értelmiség műveltségi problémáit elemzi. Az utóbbi hónapok lazább szerkesztésű és gyengébb színvonalú számai után, ezúttal ismét jó anyaggal bizonyítja rangját a Jelenkor Szellemes, oldott hangú portré Bertha Bulcsú Sza- konyi Károllyal készített interjúja. Az ezt követő S zakón yi-novella, a Váróterem pedig Kiváló írás. László Anna A barlanglakó című elbeszélése és Abody Béla egyfelvonásosa, a Hatszázöt kísérlet, jelzik a vidéki folyóiratok kíasz- szikus problémáit. Legtöbbjük — néhány, évenkénti két-három eset kivételével — a helybeli anyag hiánya, illetve gyenge minősége miatt fővárosi írók néha bizony korántsem elsőrangú műveit kénytelenek elfogadni. A Jelenkorhoz hasonló utat járni a debreceniek irodalmi lapja, az Alföld A három évvel ezelőtti hasznos és komoly visszhangot keltő népművelési vitán, valamint egy-két prózai alkotáson kívül alig- alig bizonyította irodalmi folyóirat voltát. Az eset külön érdekessége — a leendő lapalapítéknak pedig tanulság —, hogy Debrecen kiváló utánpótlással, fiatal prózaírókkal és költőkkel rendelkezik. A rendkívül tehetséges Bálint I-aa jellemző módon, jó néhány évig „csak” a fővárosi antológiáikban és irodalmi lapokban kapott helyet, míg végül az Alföld szerkesztőgárdáját meggyőzték a mások által bizonyított tények. Az októberi szám Déry Tibor, Horgas Béla, Sólymos Ida versein kívül, a Szegeden élő, most Budapesten tanuló ördögh Szilveszter, a szegedi Mocsár Gábor, a fővárosi Pomogáts Béla és néhány Hajdú- Bihar megyei szerző írásait közli. B. M. meg a földben a mag, ahogyan ő kívánta. Mert az éhes szájakat be kellett tömni , és nemcsak az asszony, a gyerek várta a kenyeret, hanem a bíró, a végrehajtó, a csendőr, a közjegyző, a koporsós. Akinek egy darabka sem jutott, azt ősszel, tavasszal csak a sár húzta, nyáron a por fojtogatta, télen meg a hideg emésztette. Vályog viskójában gubbasztott, társaival régi meséket elevenített fel, amikor jó királyok boldoggá tették a föld szegény népét. Ilyenkor megszépült minden, boldogság fénye vonta be a rongyokból kiálló arcokat, távola muzsikává szelídült a havat kergető, vinnyogó szél. Aztán, mikor a társak hazamentek, mesz- sze tűntek a jó királyok és erősebben fújt be az ab- lafcréseken, az ajtó alatt a szél... Hangyabolyhoz hasonlított az alföldi városnak beillő falu. Egymást taszdgál- va olvasták, böngészték az utcákon kifüggesztett föld- reformtörvényt hirdető plakátokat. Köziben egymást is méregették; akik nem voltak ismerősök, azokat ruházatukról, testtartásukról tudták milyenféle, gazdag-e, szegény-e. Remények, kételyek, aggodalmak kavarogtak. A kubikosok öklüket rázták, eljött a burzsulyok végérája. A nagygazdák aggodalmaskodtak, a földreform birtokhatárról szóló pontját olvasták ismét és ismét. Újra és újra rátapadt szemük a fel nem osztható kétszázholdas birtokhatárt rögzítő szavaikra. Bereczfld György, akinek a Kurtasoron száz holdja volt, Sárgahegyesen meg ötven, mindennap a kisgazdapárt székhazában volt. Ügyvédnek szánták szülei, de apja hirtelen meghalt és ott kellett hagynia az egyetemet az első év után, mert csak lánytestvére volt, s gazda nélkül nem maradhatott a föld. Későbben afféle okos paraszt hírében állt: neki volt az első lóvontatású aratógépje a gazdák között. Voltak irigyel, de az ilyesmit ebben az időszakban homály fedte be. Órák hosszat zúgott a kisgazda- párt gyűlésterme, a földreformtörvény újabb és újabb részleteiről faggatták. — Nekem elhiheti mindenki, hogy kétszáz holdig nem nyúlnak senki földjéhez. Mielőtt ezt mondtam volna, minden betűjét megnéztem a törvénynek. — Mit tartanak úri birtoknak? Bereczki György hátra hajtotta kis kabátja két szárnyát és körülnézett. Vakító fehér inge megfeszült domború mellén. — Melyikőtök köztünk az úr? Van itt olyan, aki még nem fogott vasvillanyelet? Morajlott az egész terem, egy szót sem lehetett érteni. — Na ugye. Az úr pedig még ostomyelet se igen fogott. Mi meg elhajtunk a malomba is, el visszük meg- őröitetni a kenyérnek valót. A legközelebb állónak a vállára tette a kezét, nem akar ő kérkedni, de tudja mindenki, aki közülük való. nincs rászorulva, hogy ő fogjon be a kocsiba, de a parasztvér nem hagyja nyugton, úgy érzi jól magát, ha hasznot hajt. Részvényese a malomnak, mégis maga viszi oda az őrölni valót, szereti magába szívni a friss liszt illatát. Mindig arra gondol olyankor, hogy mivé válik a paraszti verejték. Bizony ebből lesz a kenyér, amiért reszket az egész világ. Neki elhiheti mindenki. — Ügy igaz! — Benne van a főidben apánk, nagyapánk verejtéke! A kommunista párt székhazának társalgója. irodája, minden zuga szintén tömve volt ezekben a naplóikban. A fénytelen szemek csillogtak, mint az előbúvó napsugárban a víz tükre. Sokat ott volt Varga István is, sokszor szólította kötelesisóge is. A vezetőség úgy döntött, hogy vegyen részt a pártközi tárgyalásokon. Megsokasodott erőt érzett magában, mintha az egész világ kitárul- kozott volna előtte, melyet csak magához kell ölelnie és szépségeit elszórnia a nyomorultak közt. Amikor a földigénylő bizottság ösz- szeállításáról tárgyaltak, az elevenedett meg előtte, hogy majd a bizottsági tagok csak mondják, neked ennyi jár, neked meg annyi és megszépül a nincstelenek élete. Akkor meg összevissza kavarogtak gondolatai, amikor a földigénylós negyedik napjáról beszélt neki Demeter András. Ahol négy-öt gyerek volt egy családban, keveselték, amit kaptak. Alig győzte az ilyeneket csitítani, hogy többet nem oszthatnák, mint amennyi van. Azok meg villámló szemüket az arcába fúrták. — Ki akartok serwmizni bennünket, mint a régi urak! — Azért ültetek ide, hogy magatokat szedjétek meg! — Ügy látszik nehéz igazságot tenni — ejtette úgy a szavakat Varga István, mint amikor a hajnali derengésben az ember meglát valamit, de az még csak sejteti körvonalait, ezért közelebb kell hozzá menni, hogy kitapinthassa kilétét, miben létét... Varga István ott állt a szemerkélő esőben Demeter András mellett, aki a névsort tartotta a kezében. Körülállták őket, mint éhes gyermekek az anyjukat, amikor az asztalra teszi a tálat és lesik, kinek mikor merít Baráth Károly a lécből készült ölre támaszkodott, megbízták, akinek Demeter András elsőnek olvassa a nevét, mérje ki a földjét. Fejszét és kihegyezett karót szorongattak a kezükben, a hónuk alatt. A karókon frissen égetve virítottak a monogramok. Adam János nem égette, hanem, mélyen bevéste nevének kezdőbetűit. Ahogy közelebb és közelebb húzódott Demeter Andráshoz, felesége mindig utána törleez- kedett. Erősen vert a szíve, már tépte volna ki Demeter András szájából a nevüket, öt gyermek szívta keble meg-megremegett, a szikkadt kezével a férje hátát simogatta Adám János mar egészen a háta mögé került i Demeter Andrásnak, s táguló szemmel kísérte, hogyan hajtja szét az aktacsomót. Akkor pedig csak állt mozdulatlanul, amikor a nevét hallotta, mintha megbénult volna hirtelen a látja. — Az isten róhassza meg az eget, fogja már azt a cédulát! — harsant Baráth Károly hangja. — A nyomorult emberét néki, mi van veled, János? — nyomta a markába Demeter András a föld juttatásáról szóló okmányt. Felesége a karjába kapaszkodott Adám Jánosnak, s hosszat nézték együtt az írógéppel írt nevüket, s a 10-es számot, mellyel a nekik juttatott föld holdjainak a számát jelölték. — Gyerünk már! — sürgette őket Baráth Károly. Lassan megindultak. Ádám Jánossal forgott a világ, hányszor, de hányszor taposta végig azt a földet negyvenéves koráig. Azon született, ott volt cseléd az apja is, a grófnál. Baráth Károly nagyokat lépett, forgatta előre az ölt, Adám János meg leguggolt arra a helyre, ahonnan Baráth Károly elindult. Hóna alól kiborította a mezsgyekaróikat, aztán az egyiket leszúrta, majd felállt, s a fejsze fokával úgy ütötte-verte, mintha elpor- laclt őseinek úrgyűlöletét is ki akarná adni magából, lábát szétterpesztette, ajka összeszorult, hogy itt fulladna meg minden vérszopó. Amikor már úgy látta, hogy jó mélyen van, a fejszét félre dobta és nagyot lélegzett. Aztán a szeme rátapadt a karóba mélyen belevésett két betűre: Á. J. Megmarkolta a karót, ráborult, s egész teste megrázkódott. Felesége közelebb lépett hozzá, gyengéden a hátát simogatta, majd szeme messzire révedt, a hoszú léptekkel haladó Baráth Károlyon akadt meg. Nézte, hogyan halad előre, s szikkadt arcát lágyan paskoita a szemerkélő eső...
