Békés Megyei Népújság, 1969. október (24. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-12 / 237. szám

Lev Loginov t Tekintélyes táska — Peti! — szólt rám a&z- szonyom. — Micsoda név! Mennyivel ércesebben zeng: Péter! Így hívták Nagy Pé­ter cárt is. A nép istenként imádta! Te pedig, Peti, a munkahelyeden egy tapod­tat sem jutottál előbbre. Éppen ezért úgy döntöt­tem, hogy veszek neked egy aktatáskát. Olyan szép nagy sárgát, mint egy érett diny- nye. Egy ilyen táska tekin­télyt ad az embernek, tisz­teletet ébreszt. Nejem szentbeszédét ki­vételesen nagy figyelemmel hallgattam, mert igazat szólt: az utóbbi időben tényleg iám jár a rúd. El­érkezett hát a tettek ide­je, jól érti ezt a feleségem. Aktatáskával kell kezdeni. Szép tekintélyes táskával. Bizony, nyugtalan vol­tam, s izgultam is egy ki­csit, amikor először mentem munkába a pompásan nyi­korgó új táskával. Mindazonáltal hanyagul az asztalra dobtam, s azon voltam, hogy a lehető leg­természetesebben viselked­jem, Így hát mindnyájan úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, egyedül Ivanov, a közgazdász je­gyezte meg táskámról nem éppen őszintén, hogy „cso­dálatos”. Eltelt néhány nap. Egy reggel aztán Nyikoláj Szer- gejevics, az irodafőnök kért, menjek vele a szobá­jába,. „Már kezdődik!” — csil­lant föl a szemem és büsz­kén követtem főnökömet. — Foglaljon helyet, Pjotr Ivanovics — mutatott a székre. — Hogy érzi ma­gát? És a kedves felesége? — Köszönöm az érdeklő­dést, én és a feleségem is ragyogóan érezzük magun­kat. — Hát ez pompás! — örült a főnököm és szer­fölött kedvesen nézett rám. Ügy véltem, itt a legmeg­felelőbb pillanat, hogy összebarátkozzam a veze­tőmmel. — És az ön nagyra be­csült, kedves neje őnagysá- ga hogy’ érzi magát? — kérdeztem nyájasan, mi­közben egymásra raktam a lábamat. — Hát éppen arról van szó, hogy egy kicsit gyen­gélkedik. Nekem pedig any- nyi a munkám... Hiszen ön is tudja. Nagyon nehéz helyzetben vagyok. — Megértem önt, Nyiko­láj Szergejevics és terhel­nék egy részét készséggel vállalom, mert hivatalunk sikereit mindig saját sike­reimnek is tekintettem. — Nagyon örülök, bogy nem kellett, csalódnom ön­ben. Kényelmesebben helyez­kedtem el székemen, mi­közben Nyikoláj Szergeje­vics a páncélszekrényhez ment. Ebben őrzi a legtitko­sabb iratokat! — Rendkívül fontos érte­kezlet lesz ma a miniszté­riumban: vállalatunk jövő­jét eldöntő kérdések szere­pelnek napirenden. Ilyen tanácskozásról lehetetlen hiányozni vállalatunk kép­viselőjének. Fölkeltem. Micsoda meg­bízatás! — önnél van az aktatás­kája? — kérdezte Nyikoláj Szergejevics és tovább ku­tatott a páncélszekrényben. „Tehát csakugyan meg­tört a jég” — villant át az agyamon és határozottan rábólintottam. — És van benne egy kis szabad hely? — Teljesen üres a tás­kám, Nyikoláj Szergejevics! — Csakugyan? Hát ez csodálatos! Nézze, itt van egy tyúk. Az enyém. Ké­rem, fáradjon el vele a feleségemhez. Mert ugye, kényelmetlen lenne egy tyúkkal a hónom alatt menni a minisztériumba. Helyette én fogtam a hó­nom alá a tyúkot, vissza­mentem a szobámba. Min­den kolléga láthatta, amint belegyömöszöltem abba a a szép táskába. Ennek már több mint egy hónapja. De Nyikoláj Szergejevics felesége még mindig gyengélkedik... Fordította: Ferencz Győző Úti jegyzeteim bolt a Székely Dalárda s zázéves a Székely Da­lárda, s ma is közel száz tagot számlál. Nemrégen zajlott le Udvarhelyen a jubileumi ünnepség, melyen a nyolc­van felé ballagó öreg bá­dogosmester, a dalkör el­nöke, Kerestély Gyula bácsi vette át a Román Szocialis­ta Köztársaság államtaná­csának magas kitüntetését, a Kulturális Érdemrend el­ső fokozatát. Fehér selyem- párnán a vöröscsillagos érem! Mellette oklevél! Vitrinekben, falra akasztva, bekeretezve pedig a többi, korábbi értékes trófea, a száz esztendős múlt annyi szép állomásának emléke. Székelyudvarhelyen, a városi művelődési ház egyik klubszobájában vagyunk. S aki arra vállalkozott, hogy visszakalauzoljon bennün­ket a százéves úton: Balázs Ferenc karnagy. Két évtize­de foglalkozik a dalosokkal, s az itt tanyázó Kovács Ist­vánnal, Elekes Péterrel, Bodrogi Balázzsal, Verestói Ferenccel, Kerestély Gyulá­val együtt a jubileumon ő is kitüntetésben részesült. Valamennyien a Kulturális Érdemrend harmadik foko­Magyar művészet 1896—1945 Kiállítás az Ernst Múzeumban A nemzetközi művészet- történész kongresszus fél­ezer vendége három tárla­ton tekinthette át Buda­pesten a magyar művészet válogatott műveit: a budai Várban láthatták a régi ma­gyar művészet remekeit, a Műcsarnokban válogatást a felszabadulás óta eltelt idő­szak alkotásaiból, az Ernst Múzeumion pedig az 1896 és 1945 közötti fél évszázad terméséből nyújt élvezetes ízelítőt. 1896 — a millennium éve. Kevesen tudnak arról, hogy ekkor alakult meg a nagy­bányai művésztelep. Vezető mestere a müncheni akadé­miáról, s; hivatalos, száraz akadémizmus légköréből in­dult Hollósy Simon. A Zrí­nyi kirohanása című — kis méreteiben is — nagy kife­jezőerejű kép az alapítás évében született. A bará­tok és tanítványok — Fe- renczy Károly, Réti István, Thorma János, Csók István és Iványi Grünwald Béla — később túlléptek Hollósy tanításain. Közülük Ferenczy Károly jutott el a legmesszebbre. Az Est hangulat lovakkal vagy a Józsefet eladják testvérei finoman felépített kompozíciója abban az idő­ben született, amikor a fia­tal Picasso Spanyolország­ból Párizsba utazott. Fe­renczy legkisebb vásznain, nagy kompozícióban és gra­fikáiban egyaránt kiválót alkotott. Művészetébe — alig észrevehetően — be­épültek a kor modem im­presszionista és posztim- pressziomsta törekvései is. Nem volt Nagybányához hasonlóan szervezett tömö­rülés az alföldinek nevezett festők csoportja. Ide sorol­ják Mednyánszkyt, Fényes zeli, kár idesorolni. Alföl­diek a rembrandtd barnákat felélesztő Rudnay, a fájdal­mát egyetemes érvényű jel­képekben kifejező Tornyai Fadrusz János: A farkasokkal viaskodó Toldi. Adolfot, Rudnay Gyulát, és az „éjféli napsütés”, a Kaszta Józsefet, Tornyai lángot szító alföldi hőség Jánost. Pedig Mednyánsz- megörökítője, Koszta Jó- kyt, a pszichológust, a táj- zsef. ban is a lelket kereső fes- Három önálló, nagy mű­tőt vagy Fényes Adolfot, vész nevét említhetjük egy- aki az alföldi tájat és né- más mellett anélkül, hogy pet kissé kuriózumként ke- rokonságot keresnénk kö­zöttük: az erdélyi hegyek embereit, életük nehéz és mégis sok boldogságot adó pillanatait megőrző Nagy Istvánt; Csontvárit és a ma­gyar festészet Krudyját, az álomalakoknak testet adó Gulácsyt. Ezek az alkotók munkájukat az európai művészet nagy áramaitól függetlenül végezték. Nyu- gat-Európa haladó művé­szetéhez Rippl-Rónai Jó­zsef csatlakozott, aki részt vett egy modem francia festőcsoport működésében. Képein a francia poszt- impresszionizmus hatása keveredik kedélyes, eredeti hangvételével. Kevesebb önállósággal, több ügyes­séggel és nagyobb gyorsa­sággal követte a festészeti divatok változásait Vaszary János. A magyar festészet há­rom legnagyobb meste­re a háború előtti időszakban Derkovits Gyu­la, Egry József és Vajda János. Melléjük sorakoznak fel • Dési Huber István, a lírai Szőnyi és Bernáth Aurél, Vajda mellé pedig Amos Imre. Az izmusok hatásaira érzékenyen fi­gyelt Martyn Ferenc, Bort- nyik Sándor és a konstruk­tivizmus nagy magyar kép­viselője, Barcsay Jenő. Az Ernst Múzeum kiállí­tásán, nemcsak képek, ha­nem grafikák, érmek, szob­rok is láthatók. A grafikák közt feltűnik az írónő, Lesznai Anna szép rajza, Guláesy pasztelljei és Fe­renczy Noémi gobelinváz­latai mellett. Az érmek a hagyományok szolid köve­teiéről vallanak. így együtt, látszik, mennyire elmaradt a magyar szobrászat a fes­tészet mögött. A sok jó és színvonalas szobor között csak két olyan található, amely igazán egyéni alko­tás. Az egyik Fadrusz Já­nos Toldijának lendületes, mozgalmas kompozíciója, a másik a Turáni lovas, Medgyessy műve. zatának tulajdonosai most már. — Száz évvel ezelőtt még Dalár Egylet volt a hivata­los címünk, s az alapítók mind tisztes helyi kisiparo­sok, kereskedők, tanítók, ügyvédek — mondja Balázs Ferenc karnagy. — Válasz­tott elnökség intézte a da­lárda ügyes-bajos dolgait, okosan kitervelt szervezeti szabályzat alapján! A dalo­sok fizették például a kó­rusvezető gázsiját, s a tag­ságot, mely két régi dalos ajánlásához, jótállásához volt kötve, ki kellett érde­melni. Rangot, becsületet jelentett a városban dalár- distának lenni... Hosszú idő után ez évben visszatértünk a régi formaságokhoz! S hogy van varázsuk, hatá­suk, hogy nem üres keret az egész, ismét mozgalmasodó dalos életünk rá a bizony­ság. Választott tisztségvise­lőink komolyan veszik hi­vatalukat, közösen fáradoz­nak dolgainkban, s a fiata­labb évjáratok érdeklődése újra megnövekedett a kó­ruskultúra iránt... Mikor volt a Székely Da­lárda első nevezetesebb si­kere? Kik munkálták azt? S a következő többit? Se­gítenek az egykori diplo­mák, jegyzőkönyvek.. Kilencvenöt évvel ezelőtt, Liszkai Károly karmester, sége idején, Kolozsváron mutatkozik be legelébb tág nyilvánosság előtt. Néhány művüket maga Erkél Fe­renc vezényelte a nevezetes napon. Ez 1874-ben történt. Nyolc évvel később, Buda­pesten már elnyerték a Nemzeti Zenede nagvdíját, mig 1894-ben egy másik kó­rustalálkozón. Fiúméban di­adalmaskodtak. Onnan a ..kecskeméti hölgyek” ba­bérkoszorúját hozták haza. Ekkor dr. Vajda Emil a karnagy, kit a századfordu­lón Kiss Elek vált fel. Ava- tottságát. szakértelmét a marosvásárhelyi ezüstko. szorú, a pesti nagyezüst ku. m, s a kolozsvári ezüstfog­lalatba ágyazott, lanttal dí­szített ökörszarv tanúsít­ják. Két serleg között egy fakó plakát pedig elmondja — érintsük a problémákat is! — hogv 1933. január 14- én, Szőkeiykeresztúron, a Walter szálló nagytermé­ben, szegényes kottatárának gvaraoítására nagyszabású előadást rendezett az ud­varhelyi kórus, s arra „szív vei várta Keresztúr és vi­déke szimpatikus közönsé­gét.” Ezen, miként a kolozsvári örökszarv, s a pesti ezüst- kuoa kivívásán. már ott volt. ott énekelt a legöre­gebb udvarhelyi dalos, a most 90 éves Hargitai Ottó bácsi. Mennyi emlék, meny. nyi feledhetetlen pillanat sűrűsödik hét évtizedes da­losmúltjába! Hangverse­nyek. Házi összejövetelek. Akkoriban divatos éjjeli zenék. Dalostestvérek bú­csúztatása az öreg temető­ben, a hímzett, immár száz­éves zászló alatt S igen, minden év júliusában, tisz­telgés a nagy költő, Petőfi emléke előtt a fehéregyházi síkon. A Székely Dalárda idén is ott volt a Petőfi-ünnepsé- gen. A költő megzenésített verseit énekelték. És ott lesznek az ősszel megrende­zendő fesztiválon is, mely az egykori udvarhelyi rajon székely városainak, falvai­nak dalosait szólítja pódi­umra. Hagyománya van en­nek az ünnepségnek, s a ki­sebb falvak. Szentnél. Si- ménfalva. Homoródalmásv Szentegyházas kórusai ép­pen olyan buzgalommal ké­szülnek rá. mint a keresz­túri. udvarhelyi nagvobb dalárdák. Itt. a Sz^kelyföl- dön, a Hargita és Csík ha­vasai közé zárt világban^ valahogy elevenebben ható, megnyilatkozó erő máig a közösségi szellem, az egvütt_ munkálkodás, az egvüttsző- rakozás gondja, öröme. Tö­megesen, szívesen járnak próbákra a kórustagok. S a kar árnyékában ma is vi­rul a műkedvelő színját­szás. bár Erdély öt magvar színháza . vendégszerepel rendszeresen a művelődéi hajlékában. e dvaphelyi dalé kát emleg' így több Nem el-' húszezer lakosú v Székely Dalárdán négy működő da S hogy mit dal énekelnek? Az . tűk éppen úgy 1 kórusirodalom ' mint a vilé együtteseké. S felöleli az egye gyár dalkultúra 1 gyományait, mint zai kórusaink java i jegyzek néhány rei művet! Liszt: Több Erkel: Elvennének én. dály: A csikó. Goudi Honvágy. Chirescu: Sz< tem a mezőt Dowlar Drága perc Sötétedik, hogy elköszö­nök az udvarhelyi dalosok­tól. S a Küküllő hídjára se érek, mikor lágyan, fuva- lomként ismerős dallam lép lábam nyomába. Palesztri- na! Már búcsúmat veszem... IWoldvav Győző Székelyhídi Attila Malom

Next

/
Thumbnails
Contents