Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-06 / 206. szám

IS». «September 6. 3 ÖSÓÍn ba Ólomkazettát helyeznek el a Kner-nyomda falába A békéscsabai Kner Nyomda József Attila KISZ-szervezete ok­tóber 4-én vagy 6-án (az időpont még nincs véglegesen eldöntve), ünnepélyes keretek között egy ólommal bélelt vaskazettát he­lyeznek el és falaztat be a most épülő irodaépület falába. A ládi- kával az a céljuk, hogy majdan az utókor emberei, ha azt megta­lálják, értékes adatokhoz jussa­nak mai életünkről. Budai László, a KISZ-szervezet csúcstitkára elmondotta, hogy mit tartalmaz majd a dokumen­tum-kazetta; Ezek szerint helyet kap a nyomda története, és gép­parkjának fejlődése, a nyomda alapításától napjainkig. Elhelyezik Békéscsaba város történetét, és külön felszabadulásának történe­tét feldolgozó dokumentumokat. A jövő emberei majd tájékozódhat, nak a mai világ problémáiról, je­len korunk jelentős felfedezéseit ismerhetik meg, mint például a műanyag jelentősége. Az ember Holdra lépésének dokumentjei is helyet kapnak. Ezenkívül pénzér­mék és bakkok is bekerülnek a kazettába. Hogy a sajtótermékek se maradjanak ki, elhelyeznek egy-egy példányt a Magyarország, Népszabadság és a Békés megyei Népújság számából is az emlék­kazettába. Végül, hogy az utókor ne maradjon teljesen tájékozatlan arra vonatkozóan, mit fogyasztott a ma embere, egy üveg Egri Bika­vért is hátrahagynak számukra. Az ünnepélyes aktusra a KISZ- szervezet meghívja a társadalmi és politikai szervek képviselőit. Heggel hat órakor ropogós kifli Az utcán még csak a mun­kából hazatérő vendéglátőipari dolgozókkal és néhány szerelmes- kettőssel találkozunk, Másfél órája ütötte el az éjfélt a békés­csabai nagytemplom toronyórá­ja, amikor a Békés megyei Ta­nács Sütőipari Vállalat 2. számú üzemének udvarára begördülünk kerékpárainkon Dömény Dezső művezetővel. A kis üzem nyitott ablakai már világosak és enyhén érezni lehet a kelt tészta savany- kás illatát. Alacsony, barnára cserzett bő­rű, ősz hajú ember fogadja kö­szönésünket. A dagasztógép mel­lett áll és fordít néhányat a nagy csészén, amelyben fel-felnyög a tészta. A gép karja ütemesen emelkedik és süllyed az üstben. Nagy István bácsi — így hívja mindenki az üzemben —. már tíz perce megkezdte a munkát. Beszélgetni még nem ér rá. Elő kell készíteni a kifli alapanya­gát, hogy az egy óra múlva ér­kező „szakik” azonnal munkához láthassanak. Két lisztadagolás közben az idős szakmunkás begyújtja az olajtüzelésű kemencéket. Egymás után mind az ötöt. Monoton zú­gással ég a porlasztott fűtő­anyag. A dagasztógép ütemes rit­must ad. A szitáló gép hangja fél oktávval kiemelkedik a gépek összhangjából. Pista bácsi, jó karmesterhez illően, körbepiilant a „hangszereken” és megnyu­godva a nagy csészéhez áll. Né­hány pillanat csupán, aztán is­mét serénykedik. Hozzákezd a másik, kovásszal előkészített csésze keveréséhez. Só, cukor, tej, margarin, élesztő kerül mér­legre, majd az edénybe. Rutin­munka ez Pista bácsinak. — Ha akarja, most beszélhe­tünk — kiált felém. Új fajtákkal gyarapodott Sírná László madárgyíijleménye Hazánk legnagyobb magán ma-] dárgyűjteményét Simó László gondozza Gyomán. Ez évben rendkívül nagy gondot okozott1 neki a szokatlanul szeszélyes nyár A «hő és páratartalom gya­kori hirtelen váltakozása ugyanis megviselte az érzékeny madara­kat. Simó LászJó — aki kedvencei­nek másképp nem segíthetett — minden szabad idejét a „madár- paradicsomban'’ töltötte. Az ét­rendjüket a szokásosnál is job­ban megválogatta, még nagyobb gondot fordított a madárszál! ó tisztítására, ápolására. A szerető gondoskodás eredménye: madár- pusztulás nem volt. Sőt az idei nyár új példányokkal gyarapítot­ta a gyűjteményt. Többek között Szenegál- és nadaja papagáj ér­kezett Gyomára, ezenkívül „fele­séget” kapott1 az ausztráliai siva­tag jellegzetes madara, a szem- kápráztatóan szép Guld Amandia. tűk keresztül törtetők között. Akik feküdtek, minden mara­dék erejükkel, foggal és ka­rommal védekeztek, igyekeztek megakadályozni, hogy egysze­rűen legázolják őket.” Itt érte el a végzet azt a francia hadsereget, amely egy­kor rettegésben tartotta egész Európát, a hajdani Grand Ar- mé, nem volt többet sem „Nagy”, sem pedig „Hadsereg”, hanem meggyötört, megfagyott, lerongyolódott, éhes, megfélem­lített, kimerült és kétségbe­esett emberek gyülekezete. Na­póleon december hatodikén át­adta a parancsnokságot egyik alvezérének, titokban otthagyta katonáit és Párizsba siet, hogy a birodalom ^ fővárosában le­gyen, mielőtt az oroszországi katasztrófa pánikot okozhatna. —Minden jól ment... de a szigorú tél iszonyú szerencsét­lenséget hozott a fejünkre — közli minisztereivel a császár. Az emlékirataiban azután később, Elba szigetén drámaib­ban foglalja össze a vereséget: „Az 1812. évi orosz táborozás szerencsémet megfordította, ha ott győztem volna, akkor a világ ura lettem volna ..., de néhány hideg éjszaka sorsom­nak és a világ sorsának más irányt adott. Ekkor megjelent rossz szellemem . .” De közvetlenül a vereseg után Napóleon még nem akarta el­hinni, hogy katonai hatalma lé­nyegében széthullott és nem tudja feltartóztatni a vészes események menetének felgyor­sulását. Még jóformán haza sem ért, már az új hadsereg felállításá­nak lehetősége és módja fog­lalkoztatta. Gyors tempóban megkezdte az újoncok kikép­zését és néhány hónap múlva, 400 000 ember fölött rendelke­zett. Diplomáciai lépéseket is tett, hogy lehetőleg csak az oroszokkal kelljen harcolnia, és más európai országok ne for­duljanak ellene. Ferenc oszt­rák császár, Napóleon apósa, főtanácsadójának hatására egy­re inkább elhidegült Párizstól. Öe nem ez volt az egyetlen kedvezőtlen előjel: Porosz- ország szövetséget kötött Olasz­országgal. Ezzel jelentősen megnövekedett a várható új háború mérete és jelentősége. 1813 áprilisában a francia császár megindította hadait, hogy legyőzze két erős ellen­felét. Napóleon serege 136 000 ember, köztük sok az újonc, a szövetségeseké 230 000. Eleinte a viszonylag gyengébb erőivel is sikereket ér el, de a döntés még várat magára. Előbb még lezajlik a történelem egyik leg­érdekesebb találkozója a csá­szár és Metternich között. (Folytatjuk) — De mennyire akarom. Ügy látom, egyáltalán nem álmos. Hogyan lehetséges ez — teszem fel az első kérdést, hiszen majd leragad a szemem az álmosság­tól. — Ja, szakikám ezt meg­kell szokni. Nekem már rutinom van ebben. — Mióta éjszakázik, Pista bá­csi? — Mióta is? Bizony, már 34 éve. — Megszakítás nélkül? — Ügyszólván, mindig. Amióta itt. a süteményes üzemben va­gyok — ennek maholnap húsz éve —, azóta állandóan. — Ügy tudom, alapító tagja a megyei sütőüzemnek. Mivel lépett be az akkori társulásba? — Ezzel a két kezemmel — nyújtja előre kovászos. lisztes, inas karjait. — Nem volt nékem soha semmim. 1948-ig maszekok­nál dolgoztam, mint segéd. Ke­serves idők voltak — mondja és legyint hozzá. — Ne is be­széljünk róla. — Látom, nem szívesen em­lékezik. Mégis kérem, mondjon még néhány szót a régi időkről. — Mit mondjak? A mai fiatal szakik el sem tudják' képzelni, m;t jelentett öt-hat mázsa ke­nyértésztát kézzel bedagasztani, közben tüzelni a fafűtéses ke­mencékbe, és kézzel vetni. Mindezt heti négy pengőért és napi fél kiló kenyérért. Közben öt családot nevelni. Mert ennyi volt. Most már felnőttek. Elgondolkozik. Nem mondja, mégis érezhető, ahogy a gépekre tekint, mennyivel más ma a pék munkája. S a ki nem mondott gondolatot folytatja csak úgy magának. „Hét éve vettem egy J**s házat. Az már az enyém. Üdülni kilencszer voltam 1953 óta”. És mosolyog hozzá őszes ba- juszkája alatt. , Két óra. Magas, kissé hajlott yálld szikár ember jön ki az öltözőből. Sietve üdvözöl bennün­ket ' és megy az üzem másik vé­gébe. Csatlakozom hozzá. Az üzem zaja itt kisebb. Még nem járnak a gépek ezen a részen. Amíg beszél, a keze nem áll. — Petro István a nevem. Har­minckét évvel ezelőtt álltam be inasnak Pesterzsébeten. Tizenkét éve állandóan éjszakázom. Hogy miért? A szakmával jár. Nem pa­naszkodom. Jó az órabérem és mint az üzemben mindenki. 20 százalék éjszakai pótlékot kapok. Bajok? Azok is vannak. Az éj­szaka alig aludtam valamit. Be­teg az asszony, őt ápoltam. A művezetőtől tudtam meg, hogy 1961-ben miniszteri- kitün­tetést kapott. Kettőjüknek van ilyen elismerése az üzemben. Pet­ro István, a másik dagasztó a zsemle, stangli, a tepertőspogá­csa, fonott mákos és még számos sütemény atyamestere. Hogy mi­lyen ízű lesz, az ő munkájától függ. Keveri a tésztát, adagolja a hozzávalókat és fütyürészget. Háromnegyed 3-kor két csésze — egyenként 260 kilogrammos űrtartalmú — már készen várja az érkező asszonyokat, férfiakat. Veres Lajos áll neki birkózni a tésztával. Két marokkal kicsíp be­lőle egy-egy nagy adagot* mérleg­re teszi, majd az adagológépbe. A gép szalagján megjelennek az ovális pogácsák- Ezeket fürge ke­zek rakják a kiflisodró gép hen­gere közé és a másik oldalon olyan gyorsan jelenne* meg a A Békéscsabai Konzervgyár 3 éves emelt szintű konzervipari lanalókepzésre pótfelvételt hirdet. Kollégiumi ellátást biz­tosítunk. Jelentkezni 8 általá­nos iskolai végzettséggel lehet mindennap délelőtt a gyár sze­mélyzeti vezetőjénél. 172067 nyers kiflik, hogy számolni sem győzi az ember. A gyorsaság azonban csak a kívülállónak szo­katlan. mert az elszedő asszonyok boszorkányos ügyességgel rakják kelesztő tepsikbe. Egy óra múlva jönnek be a vetők, addig a kif­lik, zsemlék pihennek. A vékony tésztarudakból és lapos pogá­csákból mire a vetőgurtnira ke­rülnek, szép kövér zsemlék és kif­lik formálódnak. — Hány kifli készül óránként? — kérdem a művezetőt. — Ha jól szervezett a lánc, hatezer kifli és háromezer zsem­le. Persze emellett a többi süte­mény előkészítése is folyik., Az Üzem másik végéből vi­dám nevetés, élcelődés hangzik. A munka azonban rendületlenül halad. Nagy Judit, a legfiatalabb az üzemrészben. Tizenkilenc éves és néhány hónapja segéd, vagyis szakmunkás. Amikor a kereseté­ről érdeklődöm, büszkén válaszol. — Kétezer-négyszázat keresek. Nincs is nekem semmi bajom, csak Dezső bácsi (a művezető) ugrat mindig, hogy én udvarolok a fiúknak, nem azok nekem. Mit szól hozzá? — mondja panaszkod­va, de a szeme nevet. — Hát ugye... Közbevág. — Csak azt ne mondja, hogy maga sem talál szépnek. Nem mondom. Nem is hallaná senki a nagy nevetéstől. Judit együtt nevet a többiekkel. Elé­gedett, kiegyensúlyozott ember. Étolajba mártott kezei csillognak és a tészta engedelmesen formá­lódik közöttük. Az idősebb asszony, Mitecz Andrásné átképzős. Tíz éve dol­gozik a vállalatnál és néhány hó­napja állandó éjszakás. — Első férjem meghalt. Üjból férjhez mentem. Három gyere­künk van. A kisebb lány étéves, a nagyobb most megy harmadik gimnáziumba és van egy katona­fiam. Hat éve építettük a Íjázat. A férjem dolgozik, de az kevés lett volna. Üj bútor is kellett, televízió, mosógép és sok rhin- den. Kölcsönt vettünk fel az OTP-től. Ma már nincs adóssá­gunk. Jól megvagyunk. Szomba­ton, amikor másnap nem kell be­jönni, Végig szoktam nézni a té­] véműsort. Egymás után érkeznek a vetők: A kjét szocialista brigád­vezető, Born Ferenc és Szűcs Gyula irányításával megkezdődik a felfűtött kemencék töltése. Ke- j resem a vetőlapátot, gyermekko- | ri emlékemet a pékmunkáról. Hi­ába.... A lapát csak akkor kerül í elő. amikor 4 óra 20 perckor az | első ezer kifli ropogós-pirosán kikerül a modem kemencékből. A kiszedést még lapáttal csinál- j ják. Herpai László félmeztelen í testén, melyet csak egy kötő ta­kar.' a finom lisztpor alatt kiüt­közik az izzadtságharmat. A le- ! vegő érezhetően felmelegszik s a nagy kosarak megtelnek kifli- ] vei, zsemlével, stanglival és a J többi ropogós, reggeli csemegével. S amíg az egybehangolt kis [ kollektíva tovább ügyeskedik, ki. | megyek a kapu elé. Az égen hu j nyorognak a csillagok, keleten ró I zsaszín pirkadás szakítja fei j { horizont sötét kupoláját. Megvir radt. Még nincs öt óra, amikor a két zárt gépkocsi odaáll az a.itó elé. Asszonyok számolják a szál­lítókosarakba a süteményeket Kétszázharminc... harminckettő.. négyszáz... A Szabadság téri élelmiszer- boltban az első vásárló Feigl Iván. öt kiflit és tejet kér. — Mi a véleménye, mikor kezdték a kifli sütését, a pékség­ben?— kérdem az idős embert — Gondolom, úgy éjfél körül különben nem lehetne itt — rá­néz órájára — hat óra két perc kor. Nem sokat tévedett. S még I hozzátette, hogy nagyra becsüli s j pékeket, akik éjszaka sütik a te \ jeskávéval olyan ízletes süte | ményt. Ügy gondolom, nem egye i dűl van ezen a véleményen. Bolyánszki János Kitünteteti népművelő Próbaterem. Tenyérnyi szoba, falán csillogó fúvóshangszerek. Sorra bemutatja őket. A trombi­ták érces hangú „öregapját”, az F és B helikont, a harsonákat, a furcsa nevű tulákat, a pisztono­kat, klarinétokat, számykürtöket. Jól ismeri valamennyit. Az évek hosszú során szivéhez nőttek. 1926 óta vezetője és tanítója az ifjúsági és felnőttzenekaroknak. Egykori tanítványainak már uno­kái vannak. S Ketskeméty János most az unokákat. az unokák nemzedékét oktatja a hangszerek ismeretére, a zene szeretetére, ér­tésére. Régi újságcikkek, oklevelek, el­ismerő levelek. A pedagógus sike­res munkájáról azonban minden dokumentumnál világosabban ta­núskodnak a gyerekek, akik be-„ szélgetésünk során többször is keresik János bácsit, érdeklődnek, folytatódik-e a próba, s aztán tü­relmesen várakoznak az udvaron. Lelkes kis együttes irányítója Ketskeméty János. Harminc út­törő korú kisdiáké, akiket ke­mény következetességgel, de nagy türelemmel, szeretettel formál zenekari tagokká. Elgondolkodó, emlékeket felvillantó mosoly: „Soha nem szabad elfáradni. A pedagógusnak különösen nem, Feladatunk nemcsak az ismeret- átadás. de az összetartás is. És ez a nehezebb. Mert. biztosítanunk keli a gyerekek sikerélményét, láttatnunk a sok-sok gyakorlás célját és értelmét... Több szerep­lési alkalmat szeretnék. Megyei, megyén kívüli hangversenyeket. Tudom, ez elsősórban pénzkér­dés. De lelkesedésben, ismeret­nyújtásban, zenei nevelésben sok­szorosan vissza térülne ez az ösz- szeg. Akármelyik katonazenekarral felvennék a versenyt az én kis fúvósaim! — mondja a pedagó­gusok utánozhatatlan, bízó-büsz- keségű tekintetével. Hiszen siker­re] szerepeltek három évvel ez­előtt a televízióban, s elismerést kiváltva a tavaszi járási fúvósta­lálkozón. Az ifjú zenebarátok me­gyei tábora is bizonyára örömmel fogadná szereplésüket.” Több mint fél évszázada oktat és nevel. Fáradhatatlan. A batto- nyai zenei hagyományok folytató­ja, a mezőkovácsházi zenei élet megteremtője. Nem is olyan régen még motorral, biciklivel járta a községeket, szervezte, formálta az Ifjúsági és felnőtt zenekarokat. A battonyai József Attila Művelő­dési Központban ma nyugdíjas­ként folytatja a megkezdett^ és befejezhetetlen munkát. Ez év au. gusztusában miniszteri dicsérő oklevélben részesült Lipták Judit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents