Békés Megyei Népújság, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
1969. június 29. 10 Vasárnap tarka hasábok Törődnek velem Borisxlav Putnik — PUB: j Akárcsak az állatmesében* Egy embernek volt két fia. Az idősebb iskolában tanult (lényegtelen milyenben), a fiatalabb pedig furulyázott és birkákra vigyázott (lényegtelen, hogy kié volt a nyáj). Hogy az idősebb valóban tanult, bizonyság rá a diplomája. S hogy a fiatalabb tényleg juhász volt, íme, a tárgyi bizonyíték (a furulya ma is megvan)... Most a fiatalabb fiú egy vállalatnál vezető, az idősebb pedig fújhatja a diplomáját (mivel furulyázni nem tud) és természetes, hogy birkákat őriz... A mese, mint általában az ál- j latmesék, az állatok nyelvén j szól. Hogy mi ebben az állati, azt mindeddig nem tudtam kitalálni. Talán majd önök közül valakinek sikerüt.. A történetnek: nincsen tanulsága... (A mese még tart)... * A fenti állatmese és az aforizmák a nemrégiben Békéscsabán járt jugoszláv újságíró-küldöttség egyik tagjának, a zrenjanini Boriszlav Putnik — PUB újságírónak 1967-ben megjelent szatirikus gyűjteményéből való. Aforizmák Ne csak a hajvágásnál legyen fejünk.- / • » * * A pók mindig pók, még akkor Is, amikor idegen pókhálóban van... • * • Ha az idő pénz, az még nem jelenti azt, hogy a pénzes embereknek van a legtöbb szabad Idejük... • » • Kiásta az elásott gondolatot és elásta magát benne... ♦ * • A víz is ital. Természetesen “*t be kell bizonyítani... * * * Olyan volt, akár a dal! Vissz, hangzott tőle minden utca és kávéház... • * » Lángész volt a kérdezésben. Csak az bántotta, hogy nem akadt olyan zseni, aki választ adott volna rájuk... * * • Nem egészen igaz, hogy minden test tágul a hőre. A szalonna összemegy... • * * A legnagyobb gólyának sincsen minden békára előfizetése... A bürokrata annyit ér, mint a lakat kulcs nélkül... * * * Én nem vagyok Jernej, hogy az igazságért felgyújtsam a házakat. Mégis megkérdezném, vajon hány tűzoltó kellene ahhoz, ha mindegyik politikus Jernej módjára cselekedne?!... * * * Ha áttérünk a teljes villamosításra, akkor annyi hamunk sem lesz majd, amennyit a síkos járdára rászórhatnánk... * * • Ha úgy véled, hogy túl sokat mondtál, akkor válts át más hullámhosszra... * * » Az Illuzionista olyan ember, aki illúziókból él, de nem velük táplálkozik... * * • A fiatalok imádják a szánkózást. Amikor felnőnek, mégis gyakran hasraesnek... * * » Ha az egész föld mennyországgá válna, az emberek a pokolért verekednének— * * * A jó és a rossz ember hasonlít egymáshoz. Mindkettő nyomot hagy maga után... Fordította: Podina Péter Zsűrizés fíomonokpetrencén Egy vetélkedő zsűri elnöke nemrég kijelentette, hogy nemigen konyított ahhoz, amiben elnökölt, társai úgyszintén. Hallatára sokan megdöbbentek, holott nem ez az első eset, csak az első őszinte nyilatkozó! Annak bizonyítására, hogy a hozzá nem értéstől még nem omlik össze a világ, álljon itt példaként o homonokpetrencei országos sniflitekerészeti vetélkedő! Mikor a műsorvezető megkezdte a közvetítést. Kripp Eusztáz, a zsűri elnöke a kamerák kereszttüzében megkérdezte, hogy ő tulajdonképpen miféle vetélkedőnek az elnöke, mivelhogy otthon éppen a körmét nyírta, mikor telefonon felkérték. Egyébként, mint nyilatkozta: lelkes futballszurkoló, remek ebihaltenyésztő, jó családapának és bélyeggyűjtőnek érzi magát és a Tojásháb- fehéritő Vállalat igazgatója lévén, a tartományi vezetés megbecsült tagja, de fogalma sincs, hogy mi az a snifli, pláné ha azt még tekerik is. Közben zsü- ritársaira pillantott, akik vállat vontak, jelezvén, hogy nekik is halvány dunsztjuk az egészről, ókét ts ügy rángatták ide. A talpraesett műsorvezető a zsűri összetételét indokolandó, sietve bemutatta premier plánéban mindegyiküket a képernyő sokmilliós közönségének: — zsűri- elnök Poccs Pál, vállalati igazgató és tartományi vezetőségi ülnök, Lix Olivér az aranylábú, Stux Zsuzsi az aranylemezei, Káposztályi Kázmér kül- túrszektori főosztályvezető, Hajmási Hanna, korát meghazudtoló príma balerina és operett pacsirta, meg a többi és íav tovább... Kezdődött a vetélkedő. Konflis Bendegúz, az első számú versenyző remekül megfelelt a borítékos kérdésre, mondván, hogy a sniflitekerést már időszámításunk előtt ismerték, majd klastromokban, később városi manufaktúrákban fejlesztették tovább. Egymás után léptek színre a többiek. Akadt, aki ördöngös sniflitekerésével még társait is ámulatba ejtette, a kamerásokat pedig úgy megbabonázta technikájával, hogy még akkor is rajta tartották optikájukat, mikor már ott sem volt. A zsűri mégis levont egy pontot mondván, hogy a versenyzőnek a produkció közben kioldódott a strupántlija. A továbbiakban még zötyögősebben folyt az egész. A zsűritagok örökké a versenyzőket és egymást faggatták, hogy miért snifli a snifli, miért nem turbógenerátor, meg, hogy minek tekerik, ha csavarhatnák is? Végül annyira elkeseredtek a versenyzők, hogy összedobtak annyit, amennyiből a zsűri elnököstől megvacsorázhatott a homonokpetrencei Kiskacsa Étteremben és még buszra is maradt fejenként. Másnap a helyi lapban, a Homonokpetrencei Kurírban megírta egy lelkes kritikus, hogy lám, így kell vetélkedni, hogy mindenki szórakozzék vagy dühöngjön kedve szerint.-ŰjVárakozás Csoda tudja, mi az oka, de már többen is megkérdezték tőlem, hogy miért szeretem az embereket. Akkoriban tömör összefoglalással mindig csak annyit mondtam: mert jók. Most azonban úgy érzem, megérdemli az a sok drága, jó ember, hogy konkrétabb forrná- ba öntsem véleménye- met. Tehát: Főleg azért szeretem az embereket, mert olyan sok gondjuk van rám. Annyira behatóan érdeklődnek még a magánéletem után I«, hogy igazán megható. És milyen tapintatosan: a hátam mögött, hogy ne vegyék el az időmet. Aranyos emberek, semmi fáradságot nem sajnálnak, még az éjszakáimat is számon tartják. A múltkor például azt beszélték, hogy hajnali három órakor a Budapest Táncpalotában bugi-vugit jártam a szólótáncosnővel. Be kell vallanom, nagyon örültem volna e színes ki- kapcsolódásnak, amelyet az emberek jósága nekem „jutatott”, de sajnos nem volt részem benne, mert azon az éjszakán véletlenül egy kicsit arrább, Debrecenben aludtam, méghozzá nejemmel egy szobában. Am ők nem engedtek, ha egyszer jót szántak nekem. —í Ilyen tésztát mi nem veszünk be e-3 mondták. sh De az asszony is ott volt velem próbálok ellenkezni. —t Ah, a nőkkel mindent el lehet hitetni... Hát ez lehet, mert mikor mondom nejemnek, hogy mit beszélnek rólam, rögtön azt kérdezte: — És igaz volt? Így aztán egy kicsit terhes számomra, hogy azóta az asszony — nem kételkedésből, hanem biztos, ami biztos alapon — éjszakára a he- verőhöz láncolja a lábamat, de megéri. Igaz, hogy legutóbb egy hét fizetésnélküli szabadságon voltam, mert nejem elhányta a lakatkulcsot és ugye lakatoshoz még sem fordulhatott, (nincs kínosabb a magyarázkodásnál), de mégis csak megéri, men az emberek foglalkoznak személyemmel. Magam elé képzelem: Mennyivel nehezebb lenne az életem, ha a kutya se törődne velem. OKI Egy ember három arca Tréfás kedvű riporterünk rejtett kamerával készítette ezeket a felvételeket Az első arc nyugodt, kiegyensúlyozott, a tekintet a beszélőre figyel. A második arc kajánkodó nevetése arról árulkodik, hogy a modell „vette a lapot”. De minden hosszú társalgás fárasztó, és ilyenkor ásítani kell egy nagyot. Persze nem így! Fotó: Demény étoJbagyy Geergy {feite1 OB>£E'/<a/'Z7 f<XX>/rOrm: /TASSA/ F£Her/&\ i 37. PÉNTEK — Ébresztő, fiatalember! Hasára süt a nap! Tyihonov felnyitotta a szemét és mindjárt hunyorogni is kezdett az ablakon beáradó vakító fénytől. Megdörgölte a szemét, megrázta a fejét. A padló alatt dübörögtek a kerekek. Tyihonov élvezettel locsolta magára a hideg vizet, vörösre dörgölte az arcát, megfé- sülködött. „Nem ártana megborotválkozni” — gondolta. De nem volt nála a borotvafelszerelés. Semmit sem hozott magával, nem volt ideje hazamenni, egyenesen a Petrovkáről indult az állomásra. A kocsikísérőnő csodálkozva meg is kérdezte: — És a csomagja? Tyihonov elnevette magát: — A ronda bőrönd a rossz ízlés jele. Inkább nélkülözöm. A kocsikísérőnő gyanakodva mérte végig: — Harmadik fülke. Sztasz belépett, azonnal fel is mászott a helyére, s a villanymozdony füttye rövidesen egy- gyéolvadt mély lélegzetével. Rajta kívül hárman utaztak a fülkében: egy könyvelő kinézésű öregember és egy fiatal- asszony, nyolcéves-forma kislányával. A kislány mesekönyvet olvasott, ujjával kisérte a sorokat, a mama horgolt. Az idős férfi egy vaskos kis kötetben búvárkodott, miközben időnként számokat vetett egy papírszalvétára és jelentőségteljesen bólogatott. Ezt a foglalatosságát csak percekre hagyta félbe, amikor híreket mondott a rádió. Tyihonov a sarokba húzódott és élvezettel kortyolgatta az erős, édes, kicsit füstszagú teát. A kalauznő újra benyitott és kétkedve kérdezte: — Kekszet persze nem kér? Hogy valamelyest helyreállítsa gyökeréig megtépázott tekintélyét, Tyihonov megkérdezte: — Kaviáros szendvics nincs? — Nem tartunk — mondta szárazon az asszony. — Nagy kár. Jól jött volna. Hát akkor legyen keksz. Két csomaggal kérek. A nyolcéves-formájú kislány most leengedte a képeskönyvet és Tyihonovra nézett szigorú szemeivel: — Bácsi, a konflis az ló? — Nem ló. Kocsi. Az idős férfi ajkához illesztet. te mutatóujját. — Csendet! ' A rádió híreket mondott. Ghánában katonai puccs. A bácsi homlokára tólta szemüvegét és gondterhelten mondta: — Hiába, még erős a világreakció. — Szörnyű — erósitette meg Sztasz és komolyan hozzátette: — Most számolja a megsemmisítéshez latbavehető tartalékokat? Az óreg elmosolyodott, a könyvre mutatott: — Ez egy nagy mű! Az idei vasúti kalauz. Kitűnő lehetőség a matematika gyakorlásához. Egy példa: hány vagon szükséges ahhoz, hogy ötszáz tonna narancsot és ezer tonna fát szállítsunk. Murmanszktól Vlagyivosztokba? Na? — kérdezte diadalmasan. — Nagyon érdekes — bólintott Sztasz. A horgoló nő elmosolyodott. — Nézze meg — az öreg Tyihonov felé nyújtotta a könyvet. Tyihonov fellapozta a vaskos kis kötetet, amelyet mélynyomású térképek, részletes menetrendek tettek változatossá. Sztasz egy térképnél ütötte fel a könyvet és majdnem felkiáltott: — Ugye? — hunyorított az öreg. Sztasz szélsebesen lapozni kezdett, majd visszatért az előbbi térképhez. Az ajtó kinyílt. — Tíz perc múlva Rovnó — mondta a kocsikísérőnő. (Folytatjuk)
