Békés Megyei Népújság, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-12 / 106. szám
M. KRUTYIK: Memoárt X írok ki indenki azzal állt *T* elém: „Írjál memoárt írjál memoárt”. És mit • gondolnak, mit tettem? — Vigye ördög! Nekiülök és írok. Még hogy én ne írnék! Hát kivel nem találkoztam én? És most már csak egyedül vagyok — úgymond, egyetlen élő kortársi... Vegyük csak például Puskint Vele személyesen ösz- szesen nyolcszor találkoztam. Emlékszem utolsó találkozásunkra. Ez Párizsban volt... Igen, igen, micsoda időle Igaz is, éppen akkor súgtam meg Puskinnak a híres poema, a Demon témáját. Emlékezzenek csak: ».Eloszlassátok a sötétséget..." Micsoda szavak! Ki tud ma ilyen nagyszerű szavakkal ábrázolni ? És én voltam az első, akinek Szasa Puskin felolvasta ezt a kitűnő költeményt. Emlékszem, magamhoz öleltem, két puszit nyomtam az arcára, és felkiáltottam: — „Szása, az ördög vigyen el; hát te egy igazi lángelme vagy!” Mint ahogy azt önök is tudják, ezek után Szása Puskin Ausztráliába hajózott, ahol tragikus autószerencsétlenség áldozata lett kJ a és Tolsztoj Leó! Hát ™ róla is van néhány szavam: együtt tanultunk a kadétiskolában. Amikor megírta első regényét, a '»,Robinson”-t és kezéből kimarva végre sikerült nekem is bepillantanom, én voltam az egyetlen, aki egyenesen a szemébe mondta: „Neked másként kell írnod és másról”. Ezek után természetes, hogy sokáig fújt rám, és jó ideig nem is jött hozzánk. Egyszer aztán váratlanul betoppan hozzánk Csehov. Azonnal nekem esik és mondja: „Lev Nyikolájevics Tolsztoj kért meg, hogy adjam át üdvözletét, és mondjam meg, igazad volt. Ne haragudj, és minél előbb találkozni akar veled”. Két nap múlva hármasban találkoztunk is, és Leó felolvasta nekünk regényét, a „Karamazov fivéreket”. Ugye, olvasták? Én mondom önöknek, hogy ez igen! Ez mű. Ma senki sem tud így írni. Micsoda nyelvezet, és micsoda tartalom! A felolvasás alatt Csehov tízszer is felugrott a székről és úgy nevetett, hogy a könnyei is potyogtak. Én pedig? Én pedig végighallgatva az egész regényt, átöleltem Tolsztojt, megcsókoltam és felkiáltottam: „Leo, hogy az ördög vigyen el téged, te egy lángész vagy!” És valóban, mint ahogy azt már önök is tudják, nem tévedtem. Szása Puskin is, és Leo Tolsztoj is a világirodalom legkiemelkedőbb géniuszai. A meghatottságtól tíz percig álltam földbegyökerezett lábakkal. Mikor végre felocsúdtam a csodálkozásból, akkor összevissza csókoltam és felkiáltottam: „Szergej, hogy az ördög vigyen el, hát te igazi lángelme vagy!” Ezek után Albert (hisz neki két keresztneve is volt egyszerre Szergej és Albert) kezdett készülődni az elmenés- hez. Ekkor ezeket mondtam neki: „Neked egy és azon időben feltétlenül két foglalkozást kell űznöd! Egyszerre kell foglalkoznod a fizikával és a filmrendezéssel”. És mit gondolnak, mi lett? Alig múlt el néhány év és a vásznakon megjelentek csodálatos filmjei. ...Igen! Voltak lángelmék. De micsoda lángelmék. Hát ki tudna róluk ilyen élethű képet festeni, ha nem én?! Fordította: Sígér Imre Moldvay Győző: Hársfa méze Kivirágzik minden hársfa, minden virág leánysága, hegedűvel, rőzsefüsttel széfnek hátán messzi szállva. Hársfa méze, méhek gondja, május kedve, me gr ontó ja: melleiden jó s gyötrelem úgy gyűrűzik kakasszóra! Ilyen égő, bújtó bátran, muzsikáló bíbor-párban. Olyan zajló, szívig ható félelemmé, váddá váltam. Koflárík János: MESSZESÉG Könnyű szellőkön szökken a* égre, Az óriás, tarka papírmadár. Csillogó szemek követik útján, & fönn, a magasban, büszkén megáll. Mintha magához emelné őket, Feszül a vékonyka hosszú zsineg. Papírsárkánnyal magasba kúsznak, Az izgatott, boldog gyermekszívek. Varga Rudolf: Föld legyen alatta Apám a kertet ásta, beleültette a holnapot, mint embrió, a holdról bámészkodtam, csodáltam a magot, — kikel a földből, s már égig ér. De én már akkor tudtam: dolgozni kell a magnak, éjjel és nappal járatni motorját, hogy majd égig nőjön, s vigyázni: föld legyen alatta. EZ A RÉT... Ez a rét gyönyörű virágváros, éjjel-nappal füstölnek gyárkéménytüvei fehérkavics repülőterein lökhajtásos bogarak tankolnak, továbbszállnak, ablakai tárva; berepülhetnek rajta napból költöző fénymadarak, tornyai harmatharangjait szél rázza. olyan erő van itt. megmunkálná a hold sivatagát, én is így dolgozom, virágok, fogadjatok magatokba hát! y Dénes Sándor Ftáéej Annus József: X Két siiltkrumpli Az öreg most is akkor jött át hozzánk, amikor vacsorához ültünk. Apám jó szóval invitálta: — Tartson velünk, István bátyám! — Csak isten áldásával — húzódott még hátrébb a kopott konyhaszékkel —, az enyém már megvolt. Mi ettünk, ő beszélt: — Kicsit húz a vállam. Kinyomtam- máma a nagy akácot ott a farmezsgyén. Tizenegy guriga lett a derekából, kilenc a vastagabb ágakból, meg tizenöt kéve gally. — Hű, a mindenit — rán_ dított a nyakán apám két kanál között. — Jó nagy volt! ' — Hát azt még az apám bátyja ültette. Alighanem kilencvenhét őszén, amikor az új portát is megvettük. — Akác jó tüzelő — szólt közbe anyám is. — Az igen — bólintott az öreg. — Reggel kivágja az ember, délben már főzhetsz vele. Ügy ég, mint az olaj! Anyám kibontotta az asztalkendőbe bugyolált héjában sült krumplit. Forgattuk, fújtuk, hámoztuk. Sót, paprikát hintettünk rá, azzal ettük. Közben hallgattuk az öreget. A sültkrumpliról jut eszembe — mondta az öreg —, én fogoly vótam, amikor ott kint elkezdődött a zenebona. Vagy két-három magyar társunk, akik körül vótak aggatva lőszerrel, meg pisztolyokkal, bejött egyszer a lágerbe. Azt mondják, akarunk-e harcolni a burzsujok ellen? Felcsapunk-e Lenin katonájának? Ki az a Lenin? Az az orosz Kossuth Lajos, azt mondja az egyik társam, a halasi tanító. Na, mondom, akkor menjünk, ha már üzent! És mentünk. Szuronyos puskát kaptunk, hat tölténnyel. Azt mondják, ha elfogy, ott a baj ónét. A fóradalom katonája nem mismásol. Nagy szükség persze nem vöt a puskára. Leginkább strázsát álltunk. Ha néhány gyerek vagy asszony arra kódorgóit, elég vót kiabálni. Nacsak, elég az hozzá, egy jó fogós hajnalon Lenin palotája előtt álltam posztot. Hárman virrasztottunk kint a ház előtt, kettő a kapuban, a többiek bent a gangon. Ormótlan nagy gang vót ám az! Pontosan ötven oszlop tartotta az ereszt, csupa vörös márványból! Mondom, hideg vót. Nem hűvösecske, mint itt januárban. Hohó! Ott olyan időben még kiskabát- ban járkálnak. Hanem akkor a köpönyegben, de még a bundában is össze kellett uutuum. mucg vut. Ha az ember köpött egyet, hát az koppant a földön. Megfagyott, mire leért. Nem egyszer láttuk, hogy röpttben lefagyott a veréb! Nacsak, elég az hozzá, ott toporgok a drótozott bakancsban, amikor valaki mellém lép. Lenin vót. Annyira álltam tőle, mint ez a stelázsi. Azonnal megismertem. Kihúztam magam, összeütöttem a bokámat. Kerestem a puskaszíjat, hogy szabályos legyen a hapták, de Lenin nem engedte. Ügy nyújtotta parolára a kezét, mintha csak földszomszédok lennénk. — Hova is való maga? — kérdezte. — Én, kérem Vásárhelyre, Gorzsára. Az öregapám Orosházáról gyütt oda annak idején. — Szóval magyar? — Igen. Pópity István, szolgálatára! — Jól van, István. De akkor lesz igazán jó, ha maguknál is a paraszté lesz a föld, aztán az hordja padlásra a búzát, aki learatta. — Milyen nyelven beszéltek? — kérdezte a húgom. — Hát magyarul! — Lenin tudott magyarul? — Lenin? Hárt hogyne tudott volna! Tizenkét nyelven tudott. Ennyi országban bujdosott a cári pandúrok elől. Mert félt ám tőle a cár! De a nép sehol nem adta föl, Nacsak, elég az hozzá, hát beszélgettünk. Azt kérdi tőlem: — Aztán nem fázik itt, István? — Jobban csak a kezem, meg a lábam. — Na, fogja! Avval a zsebibe nyúlt, oszt kivett két olyanforma sült krumplit, mint az ott a szélin. A markomba nyomta. Jó meleg vót még. — Köszönöm, de akkor meg magának nem marad... — Tegye csak el, nekem van még vagy tíz. Rakott az asszony ... Hanem a lába ettől még megfagyhat. Na, jöjjön! Belülkerültünk az ajtón, leültetett egy sámlira, üldözni kezdte a bakancsát. — Hányas lába van? — kérdezte. — Negyvenegy — mondom. — Nagyszerű! Akkor ez pont jó magának. Cseréljünk! — No, de ... — Gyerünk, tovaris, gyerünk! Tanulja meg, hogy mindig annak kell a jobb bakancs, aki nehezebb strázsát áll. El is cseréltük a lábbelit. Lenin az én drótozott bakancsomban ment föl az irodájába... Nem tudom, István bá- . tyám látta-e valaha Lenint. Ha erősen rágondolok, én látom. De mindig az István bátyám drótozott bakancsában ...
