Békés Megyei Népújság, 1969. április (24. évfolyam, 75-96. szám)
1969-04-21 / 89 . szám
1969. április 20. 11 Vasárnap TsSBTC'' ————— tarka hasábokA tökéletes ember Amikor megismerkedtem vele, hatalmas társaság vette körül, és éppen önmagáról beszélt. Már akkor sejtettem, hogy tökéletes. Amikor másodszor találkoztunk, arról beszélt, hogy sok ember unalmas és hülye módon tökéletesnek tartja magát, szinte alig van kivétel, olyan, mint ő, aki — mint tudom — természetesen valóban tökéletes. Tényleg tudtam már, így hát megerősödtem abban a hitemben, hogy végre egy tökéletes embert találtam. Ezután nagyon sokáig nem találkoztunk, s a viszontlátás pillanatában rögtön néhány üres fejű, öntelt csirkefogóról kezdett beszélni, akik nem átallják tökéletesnek érezni magukat, s jóllehet, erről hallgatnak, minden mozdulatukban ott érződik a pimasz meggyőződés, hogy tökéletesebbek, mint ő, — de ez maradjon köztünk! — tulajdonképpen évek óta a legtökéletesebb ember. Megdöbbentem. A bizonyosságtól döbbentem meg, amihez most már kétség sem férhetett, hogy a tökéletesség mintaképével ülök szemben. Nem maradt más hátra, mint az, hogy meglátogattam e rendkívüli embert, és nyilatkozatra bírjam, amit most azzal az irigy meggyőződéssel adok ki a kezemből, hogy a tökéletesség titkát pazarlóm széjjel. — Hogy hogyan lettem tökéletes?. „ — kezdte tűnődve. — Magam sem tudom. Eredetileg tehetségesnek indultam, a család is erre biztatott, de én az az ember vagyok, aki könyörtelen biztonsággal megérzi, hogy mire hivatott. És akkor már semmi sem tántoríthatja el a számára kiszabott úttól. Éreztem, nekem tökéletesnek kell lennem. — Így lettem tökéletes. Elhallgatott. Arcán gyengéd vonások tükröződtek, ifjú izzó önmagát látta maga előtt, amint egyre tökéletesedik. Elfogódot- tan ültem. — Eleinte nem volt könnyű — folytatta sóhajtva, és szájába vette hüvelykujját. — Senki sem volt hajlandó tudomásul venni tökéletességemet. Ha egymagám eljátszottam a Mesterdalnokokat, kifütyültek, ha Nóbel-díjas regényt írtam, begyújtottak vele, ha meg két hónap alatt letettem a jogot, gúnyosan a képembe nevettek. Még az apám sem értett meg. Amikor megtudta, hogy felfedeztem a Déli Sarkot, mindössze ennyit mondott: „Én meg félkézzel eszem a gulyást.” Értetlenség és gúny mindenütt. Ütöttek, vertek, csíptek, haraptak. A kvantumfizikai kutatásaim eredményéről már nem is mertem beszélni senkinek. Ugyanígy elhallgattam azt is, hogy három métert ugróm magasba, és egy óra alatt lefutom a marathoni távját... — És egy napon rácsaptam a homlokomra — folytatta felvillanyozva. — Végtére is, hát miért vagyok én tökéletes?! Mit ér az olyan tökéletesség, amely képtelen kiharcolni számomra a legegyszerűbb dolgot: az emberek elismerését?! Fenébe hát a tudományos vesződéssel, a zseniális műalkotásokkal! As embereknek tökéletességre van szükségük, nem pedig nagy teljesítményekre!... Ettől kezdve semmit sem csináltam, csak beszéltem. A tökéletességemről. És az emberek harmarosan felfigyeltek rám, egyre nagyobb ámulattal hallgattak, és ma már imádat szökik a szemükbe, ahol csak megjelenek. Nincs szükség tényekre, bizonyításra. Hiszen éppen arra vágynak, aminek nem kell utánanézni, amit zson- gitó szavaim hordoznak, a maguk hasonlíthatatlan szépségében. — És elhiszik? — kérdeztem, bámulva a nagy embert. — Miért ne hinnék! — mondta, és összevonta a szemöldökét. — Hiszen te is elhitted. Vagy nem?! — Persze, persze! — válaszoltam sietve. Egy darabig hallgattunk, aztán megkérdeztem: — És most? — Igen — mondta — tekintetét komolyan egy pontra szögezve. — Minek tagadnám. Néha labdázgatok lenn a téren, máskor idefönt játszom a villany- vasútammal, évente elolvasok egy-egy mesekönyvet. S mindezeken túl — kérdezlek —: mi lehet boldogítóbb, mint a. tökéletesség tudata? Igaz, igaz. Csak néztem és csodáltam. Közben a mamája behozott két tál gesztenyepürét és azt majszoltuk. Néztem őt, ahogyan eszik. Serkent már a szakálla, tejfehér bőre volt, és cowboy- nadrágot viselt. Tizenkilenc éves múlt, túl az éretlenség, a lázadások korán, de még magabiztosan, férfiassága teljében. Jól éreztük magunkat; ettünk, néztem az építőkockákat a polcon, a pettyes labdát a sarokban, a falra festett törpéket — és mégis: mindezek ellenére valahogy úgy éreztem, hogy nem vagyok tökéletes. Munkácsi Miklós Humor—sorokban Nyomban látni Jani, hogy megnősültél. — Miről látni? — Minden gombod a helyén van. Az ingeden is, a ruhádon is. — Á, ez volt az első dolog, amit feleségemtől a méze® hetekben megtanultam. Az utas rettenetesen rosszul érzi magát a tengeren. Megkérdezi a hajókapdtányt: — Mondja kérem, mit látni ott? Föld lenne? — Nem, a horizont. — Hála istennek, mégis valami. Jobb mintha semmi se volna! *** A fiatal férj megkérdezi a feleségét: — Ki van ma szolgálatban nálunk: a te anyád vagy az enyém? *** — Szabad egy táncra? — Köszönöm, nincs kedvem táncolni. — Akkor megengedi, hogy szórakoztassam? — Inkább táncoljunk. *** Melyek a leghívőbb nők, barnáik szőkék vagy vörösek? Chaplin erre a kérdésre így felelt: — Az őszek. *** — Vádlott, miért tört be háromszor ugyanabba az üzletbe? — Először loptam egy ruhát a feleségemnek. Másodszor és harmadszor vi&zaküldött, hogy cseréljem ki. *** Egy koca horgász lesi a halat a tóban. — Nem szabálytalnság, ha itt fogok halat? — Nem, inkább csoda! Sokat ígérő este Egy fiatalembernek nagyon tetszik egy lány. Sokáig ostromolja, hogy töltsenek együtt egy estét. Végre a lány így felel: — Jól van, ezt az estét magával töltöm. De figyelmeztetem', hogy nem isizom, nem dohányzóin, nem táncolok, utálom a mozit és nem engedem magam megcsókolni! — Ó, maga nagyon téved, kisasszony, — kiált fel a fiú. — Egyáltalán nem tévedek! Amit elmondtam, az úgy is van. — Nemi, kisasizony, maga abban téved, amikor azt mondja, hogy velem fogja tölteni ezt az estéit. Bölcs mondások Van egy ritka kaktuszom. Egyszer virágzik egy évszázadban. Ezt a nevet adtam neki: Emines- cu. A szolgalelkű ember akkor Is félreáll, hogy helyet csináljon, amikor nem megy arra senki. Mindaz, amit az életben építettem, az én művem. S minden, amit nem tudtam építeni, mások műve volt. Amióta mini-szoknyát viselnek a nők, annak csak feléig léteznek. Nyolcvanéves korodban egész jövődet odaadnád a múlt egyetlen órájáért. Azzal a feltétellel, hogy azt magad választhatod ki. A kutya félelmetesebb, ha morog, mint amikor ugat. Ha az ajtót nyitva felejtettem, ez nem jelenti azt, hogy nem kell kopogtatnod, A babonás: Ha XIII. Lajos lettem volna, soha nem étkeztem volna egyedül, hogy ne legyünk tizenhármán az asztalnál. Leleményes gyerek A vonat megállt az állomáson. Egy úr kihajol az ablakon, odaint egy fiút, átad neki 10 forintot és így szól: — Légy szíves, vegyél nekem egy pár virslit, s egyet magadnak is. A fiú néhány perc múlva jóízűen falatozva megjött, visszaadott öt forintot és így szólt: — Már csak egy pár virsliit kaptam! Univerzál Kiskereskedelmi . Vállalat • RUHAVÁSÁR KEDVEZŐ TAVASZI BÉKÉSCSABÁN a KISZÖV Szabadság téri bemutatótermében női és gyermek orkánkabátok női és lányka kabátok női és lányka szövetruhák női és bakfis pantallók valamint számos egyéb tavaszi cikkek. ÁRUSÍTÁS naponta reggel 8-tól délután 1-ig délután 3-tól este 6-ig vasárnap délelőtt 10-től este 6-ig °f akamves'őtsz í FBVESIÚNK PEZEír LELKI vil'a aú Gi táros hippiket M^PARöfsarf CE13ARA . /Hű URASOK N UeRcnaedEK) VETES FA NVÉ6ES Ja&l —U40? S£ERVESTRÁqW&AS Világpolitika A kávéházi asztalnál három idősebb ember ült három hosszú erős szimpla, plusz vizek mellett és meglepő tájékozottsággal szidta a világot. Az egész univerzumot, ahogy van. Ilf—Petrov Aranyborjújának pikémelié- nyes öregurait idézték fel, akiknek már Ferenc József alatt sem volt minden jó és a mostani bonyolult világban pedig pláne nem jó minden. Szidták az újságokat, a rádiót, a tévét, a hírek fő- és mellékszereplőit ép_ pen úgy, mint egy pillanattal ko- Kábban a langyos kávét, a buborék nélküli szódavizet és az atombombát. A legidősebbnek tűnő kopasz öregúr éppen azt fejtegette, hogy milyen kemény kézzel intézné ő el az egész világpolitikát, s nyomatékül az asztalra akart csapni, amikor egy fiaital hölgy ült le a szomszéd asztalhoz. Szőkesége, szépsége a tavaszi napfényt hozta be a terembe... Az öregúr lenyelte a megkezdett körmondat további részét, mozdulata lecsüggedt és a másik kettőt sem érdekelte már a tiráda el nem hangzott fordulata- A hölgyet nézték, aki kecses mozdulattal gyújtott rá egy cigarettára. Hű, de szép... S a látvány messze űzte a világegyetem gondjait az öreg kobakokból; felidézte azokat a szép időket, amikor még nekik virultak az ilyen szőke tavaszvirágok. De régen is volt... A lány nem tudta, hogy megjelenésével mitől mentette meg a világot. Csak — amikor kissé oldalt fordult —, három békés öregurat látott a másik asztalnál, amint csendesen kavargat- ták hosszú-erős szimplájukat. Autóbusz Aki most Pestre jön — vágj' még rosszabb: Pesten él — tapasztalhatja a köz-közlekedés sáralmasságát. Különösen ami az autóbuszközlekedést illeti... A nagykörúti autóbuszmegállók hovatovább pedagógiai kegy helyekké, — türelem iskoláivá — válnak, amelyekben mi, várakozó utasjelöltek vagyunk a nebulók. A pedagógus-szerepet azután — általában — a hosz- szabb közlekedési szünet után öt-méteres távközökben érkező, két-három 12-es vagy 12/A jelzésű autóbusz kaluzai veszik át oly módon, hogy türelemre-ed- zésünk feszülő testi & lelki rugózatát hirtelen felszabadítják és rohamra vezényelnek a peronok ellen: „Lépjünk fel!” — „Igyekezzünk, kérem!” — „Vigyázat, a, kocsi indult* S mi fellépünk, igyekszünk, vigyázunk — miközben a legkevésbé hízelgő jelzők fogalmazódnak meg bennünk az autó- buszközlekedést illetően. Akit sikerül kihúzni az elsőnek érkezett jármű gyorsan becsapódó ajtószárnyai közül, vagy időben elrántani a mozgásba lendülő „csuklós” sodrából, az választhat az időközben felsorakozott második vagy harmadik autóbusz között, hogy melyiket veszi igénybe? Ez jutalom és vigasz egyben. „Gyalogolni jó” — írta Móricz Zsigmond egyik riportja címéül. Nos Budapesten ez nem így áll. Budapesten — gyalogolni jobb.. Bír Ferije
