Békés Megyei Népújság, 1969. április (24. évfolyam, 75-96. szám)
1969-04-13 / 83 . szám
te Hatforintos tel Ternyák Ferenc írása lefon * — Tehát édesanyád a sebészeten van.» — kicsit tü_ relmetlen volt már. __ Igen... — gyorsan elővett egy gyűrött levelet — női sebészet, 7-es pavilon— Na végre! Mondd meg a nevét, azt is ide írom; kapcsolják a kórhár zat, őt hívják mindjárt a telefonhoz. Ne kelljen keresgélni senkit, így nem telik el aranyi idő, kevesebb pénzbe kerül— Érted? — Igen, de ő úgyse telefonálhat, mert beteg, hanem a nővérke megmondja, hogy hogy van az anyu— — Látszott rajta* hogy mindjárt sír. — A nővérkét hogy hívják, hogy hamarabb megtalálják, mert akkor— — Azt nem tudom. — Mennyi pénzed vara? Négy forint, vagyis hat... — Egy kétforintost még elővett a másik zsebéből, közben rebbenve rá- pislogptt a testvérére. Az csak ágaskodott alulról, de nem látott, a párkány fölé. — Na; jó, légy a közelben., ha kiáltok, mert telik az idő, és altkor— A lány arrébb ment, kicsit vonszoló, fáradt menéssel. Egyik kezét, markában a három kétforintossal, mélyen a zsebébe süllyesztette. Mintha arra támaszkodna. Másikkal a kicsit húzta. Leült és a lába közé fogta, nehogy élcsómborogjon. Pedig nyugodt volt az. Hegyes kis sapkája kopott, de latsaik: nemrég új szalagot varrt rá valaki. Lehet, hogy éppen ma, és éppen a testvére, aki nem több tizenegy évesnél. Ez az új szalag aztán úgy meg van kötve, hogy a pufók arc valósággal kibugyam a sapkából; meg a két nagy Szem is egy kicsit kidülled; olyan mintha porcelánból volna. Közömbös is, nyugodt is a kiesd, nincs több kétévesnél. A lány az keskeny arcú, inkább okos-komoly, mint szép ez az arc; már látszik a karaktere, bár nem koravén, hanem fáradt. Ül mozdulatlanul. Aggódó, nagyon komoly szemét le nem veszi a postásról. Az még egészen fiatal ember. Nemrég hagyhatta ott az iskolát. J — Majd veszej cukjot is, igen? — Igen, Józsika.— A kórház van itt! Halló, igen... A kórház van itt! — Integet a lánynak a postás idegesen. Ugrik is az rögtön, a kiesd utána kocog. — Ne ide gyere, a nyilvános fűikében vedd fel, de siess! — Hol? — Tanácstadankodott a lárty. A postás mérgesen már szott ki az üveg mögüL — Gyere utánam! — húzta maga után a lányt; sietett hosszú lábaival, egy pillanat alatt átvágtak a köves, hideg tiszta termen. A postás kirántotta a fülke lengő ajtaját és valósággal belökte a lányt Az megfordult és nézett ki az üvegen. ■— A szentségit! — Kivágta az ajtót, levette a kagylót és a lány kezébe nyomta. — Beszélj! Mondd, hogy halló...! Mondd, hogy kit kersel! Idegesen rápillantott az órájára, de ott maradt. — Hallóó Te vagy, anyuka??... Nem anyuka?! ...Igen, úgy hívják... Kézit csókolom nővérke... az anyukámmal akarok beszélni— igen, az anyukámmal... Megoperálták? Ugye, nincs rosszul!? —Csak gyengén van? Igen?— Nagyon gyengén van? Azt mondja, hogy nagyon gyengén van — nézett ki rémülten a postásra, — Mond, hogy beszélünk még- — idegeskedett a postás. — Halló, beszélünk még— Azt mondja, hogy intézkedni kell; hogy haza kell szállítani... azt mondja, hogy az én anyukámat már el keli szállítani— azt mondja, hogy az én anyukám már... — Elejtette a kagylót; az csüngött, kop- pant a fülke falán; a zsinórja fekete volt— A lány nekiborult a fülke falának és rázta a testét a zokogás. A postás ütődöttesi állt. — Síj, igen? Méjt sij? — nézett fői egészen alulról a kicsi. A postás lassan ocsúdott. Végig futtatta a markában a zsinórt, megnyugtat- tatta, hallózott néhányat, aztán a helyére akasztotta a kagylót. Újra az órájára pillantott; — az istenit — mondtai; majd a két gyerekre nézett — Hol laktok ? — fogta meg a lány vállát — Nagyon jó, hogy megfogta... ezek rontják el a telefont, adjon csak neki egy pofont Igen ez az a csavargó, tegnap is itt láttam ólálkodni. Még nézett is rám, hogy mikor megyek arrébb, Ha nekem adott volna a jóisten gyermeket, majd ón megmutattam volna, hogy kell nevelni... Csavargó kis rüfke! fröcsögött agy agyonfestett öregasszony. — Vén hülye — morogta a postás. — Apád hun az istenben van ? — fordult dühösen a lányhoz. — Az dolgozik a Dunán- tiH— Táviratot adunk föl neki.. — Az apu nem úgy dolgozik, hanem úgy, hogy muszály neki, mert... mert... — elhallgatott — Értem... — hidegült meg a postás. — Veszej cukjot? Igen? — kérdezte a kicsi. — Maga hun az istenben lóg?! — förmedt rá a postásra egy nagyon mérges ember. A kezében szemüveget tartott — Nem elég, hogy reggel később jön be, még lóg is. Nern gondolnám, hogy Pesten a technikumban erre tanították volna!! — Főnök kartára, ezek a gyerekek... — félre vonta egy pillanatra a szemüvegest, és hadarni kezdett neki, —- Igen? — Mtette a szemüveget, s úgy nézte a gyerekeket. Aztán a postást is jól megnézte. — Na ez mán... na, ez már így egészen más... intézze el őket- — Kotorászni kezdett a zsebében, elővett egy kétforintost, s a kicsi zsebébe csúsztatta... — így ez egészen más... megyek vissza, mert sokan vannak, csak intézze el ókét... A postás nézte a két gyereket. — Anyád... izé édesanyátok hol dolgozik? — Ott— abban a gyárban dolgozott — mutatott ki az ablakon a lány, és újra sírni kezdett — Ott? Az enyém is ott dolgozik... Várjatok mindjárt visszajövök— A lány megfogta a kicsi vállát, maga felé fordította, úgy nézte egész közelről az arcát, majd újra zokogni kezdett. A postás rövid orkánban és egy hatalmas vastag sállal a nyakában jött vissza. Pillanatok alatt — Gyertek... — Megfogta a kicsi kezét A lány is a másik oldalról. Este volt már, esett az eső} szennyes volt a járda fekete latyaktól— — Elmegyünk anyámhoz, aztán holnap majd csinálunk valamit — mondta bizonytalanul. „Hogy mi a szentséget, azt nein tudom... Hogy az öreglány mit szól hozzá, azt sem tudom...” Ezeket meg gondolta a postás. „Ki csak nem dobja őket? —A, nem olyan...” — A hat forintot tessék a telefonért — vette elő a tenyerétől elkínzott kétforintosokat a lány. — Hagyd a fenébe — mondta a postás rosszkedvűen. Mentek a csúnya esős estében. A fiatal postás nagy léptekkel húzta őket maga után— — Veszünk cukjot? Igen.,.? — kérdezte a kicsi. Bónus István : KÚT Kopottkúvájú, elhagyott, régi: Senki nem akar tükrébe nézni. Csak nekem drága, ha eszembe jriu: Szituit any az a városszéli kút. A poros dűlőt tikkadtan jártuk És mint egy csodára rátaláltunk. Megöntözhetjük szomjunkat végre! — Vágyán néztünk le hűvös mélyére, Alig láttunk a gyapjas moháktól, Ki ebből iszik, az ám a bátor! — A furcsa ital torkunkban hagyott: Hideg, dohos, keserű illatot. De rám mosolygott szürkés-kék szemed! Sok kérdésemre volt az felelet; S a vödör vízben, tűző Nap alatt Drága fényképpé vált a pillanat. Most mindég azt a fényképet látom. A dohos viz: emlék, ködös álom. Nem is mohás már ha eszembe jut: Szinarany az a városszéli kút Koszta Rozália Sent u faijuk verspáhf ázatunk nyerteseit Szerkesztőségünk és a Békés megyei Tanács Művelődésügyi Osztálya 1969. február 2-i számában tehetségkutató verspályázatot hirdetett fiatalok számára. A verspályázat eredményét április 4-én közöltük. Az első dijat Ménesi György, a battonyai gimnázium negyedik osztályos tanulója nyerte, második díjra Podhraczky István, sarkad! pályázónkat találta érdemesnek a zsűri. A harmadik dijat Hangyási Lajos (Újkígyós) és Németh Sándor (Celldömölk) nyerték. Pályázatunk első és második díjasát ez alkalommal mutatjuk be először olvasóinknak. Ménesi György: REGGELINK (PIROSKÁNAK) A koldus már a harmadik falut járja. Ébredj fel emeld magasra verőfényes homlokodat. Erezd a reggel kacagása miként siklik a fák lombjai közt. De ne mulaszd el megtekinteni a távoli várost amint vackából előcsalja a Nap. Vess egy pillantást az emberekre kik már azt sem tudják honnan jöttek hová mennek — eszik a kilométereket és szörnyen nem bírnák az éhezést. A gémeskútből hideg víz szaga száll fel. Mosd le csókjaimat. Megtudni hol születtünk mikor és miért születtünk — induljunk el mi is valamerre, Podhraczky István: Tavasz hozta emlékeim RÉSZLET Visszajöttek a fecskék az ágrólszakadt. borzolt tollú, kicsiny madarak csicseregtek vidám hangon s átintettek a dróton gubbasztó, fehér hasú, telet — vészelt verebeknek Öröm himnuszt dalolt a füstölgő, kormos kémény, s elnézett az ég felé, a lomha nap felé a jámbor utcaseprő. A dalból ömlött a boldogság a fecskék egyszerű boldogsága a verebek egyszerű boldogsága az élet egyszerű boldogsága, s kiültek csevegni az öregek a ház elé, kiültek a padlásra, sorban a tavalyi kukoricacsövek, kiültek az ablakpárkányra a fonnyadt muskátli tövek. S amoda lenn: Piroshasú békák poronty-nyállal, lepke tejjel, hatszólamban énekeltek szúnyog-hártyás dobon játszott a zenekar dobosa a szűz-virágok hajnal-könnyel sírdogáltak bimbós-fejjel. — S a postás levéllel a kezeben átsietett az utca túlsó oldalára. — (Emlékszem anyám, mikor először mondtad: ..kisfiam”. Emlékszem anyám, mikor először ütöttél pofon. — gyerek voltam — nem fájt a verés. Emlékszem mikor először szedtem neked virágot anyám. — tavasz veit, szép tavasz. —{
