Békés Megyei Népújság, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-06 / 54. szám

1969. március 6.

5

Csütörtök

A vásárlók vendégek is

Újabb kiállításra készülnek a Képcsarnok békéscsabai fiókjában

Az iparművészeti kisbútorok, kerámiák, dísztárgyak, faliszőnye. gek hangulatos egységét kicsit megzavarja a rendezésre váró képek összevisszasága.

— Sajnos, kevés a helyünk — tárja szét mosolyogva a karját a Képcsarnok Vállalat békéscsabai fiókjának .ezetője, Árus Tiborné. Valóban, mind a raktárhelyiség

— mely egyben iroda is —, mind az elárusító- és bemutatótér, meglehetősen zsúfolt. Mindezek ellenére a Képcsarnok a csabaiak kedvenc vásárlóhelye. Állandó vevőiközönsége meglehetősen nagyszámú. A vásárlók egyben vendégek, akik rendszeresen felkeresik az otthonos hangulatú üzletet, figyelemmel kísérik az újonnan érkezett árukat, s az időnként megrendelésre kerülő bú tor _ és képkiállítások állandó látogatói is.

— Ismét kiállításra készülünk

— mutat a falhoz támasztott képekre a vezetőnő. — Március 7- én, pénteken 17 órakor Szilágyi

Ilona mintegy 40 tájkép-akvarell. je mutatkozik be a csabai közönségnek.

A hatvannégy éves művésznő küzdelmes, de színes életéről beszél.

— Húga, Szilágyi Jolán, aki

szintén grafikus, Szamuely Tibor felesége volt. Szilágyi Ilona a Tanácsköztársaság bukása után emigrálni kényszerült. A moszkvai és a leningrádi főiskolán végezte tanulmányait. Szovjetunióbeli munkássága sikert és elisme. rést hozott számára, portrékkal, tájképekkel, munkaábrázolásokkal gyakorta szerepelt különböző kiállításokon.

Ardelean Jánosné, a Képcsarnok fiatal alkalmazottja a képeket rendezi — mutatja. A festmények lágy színei a természetet idézik; a látott világ reális képét adják. A tél dermedtsége érződik még a Tavasz című kép vén tölgyének barna kérgű törzsén, de a határ sugaras tiszta színei a tavasz frissét hirdetik. Az „őszi sé- ; ta” című festményen a jegenyék I

rozsdaarany, aligzöld színei viszont már a nyár múlását jelzik, a képről az ősz hideg kékje árad.

— Nehéz lehetett az újrakezdés — mondja a képek nézése közben Ardeleanné. — Ugyanis csak 1948-ban tért haza Magyarország, ra. Üj környezetbe, alakuló világba. Bejárta az országot, ismerkedett a nem látott vagy elfeledett tájak sajátos arcával, színével, hangulatával.

S a bemutatásra kerülő művek, a táj és az ember harmóniája igazolják az itthon is fellelt nyugalmat.

— A kiállítások kicsit mindig megbomlasztják megszokott életünket — veszi át a szót ismét a vezetőnő. — Megérik azonban a fáradságot, mert a közönség találkozhat a vendégművészekkel, a megyei festőkkel, s a megnyitó után kialakuló baráti beszélgetés, véleménycsere, vita mind a beszélgető partnerek számára,

| mind számunkra rendkívül hasz- ] nos és gyümölcsöző.

Bírálat a bírálatra

Névtelen levél érkezett aj szerkesztőséghez. Írója az egyik szakszervezeti vezetőségválasztó \ küldöttértekezletről a Népújság- j ban megjelent tudósítás néhány megállapítását bírálja Idéz is abból egy mondatot, ámely így szól: „Az értekezleten az volt az ; általános vélemény, hogy a gaz- J daságvezetés és a szakszervezet közötti együttműködés jó.” Meg- í jegyzi aztán, hogy „a cikk íróját arról nem tudatták, hogy a fenti megállapítás csak a nagy nyilvánosság színpadára vonatkozik”. Azt írja még, hogy „ami az őszin. te szó kimondását illeti, a dolgozók már régen megtanulták, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem.” Válaszként először is meg kell mondani, hogy az újságíró, aki nem abban a környezetben él, ahonnan a tudósítást írja, csupán az adott helyzetben szerzett ismeretek és benyomások alapján j tud véleményt alkotni magában. A szakszervezeti munka megítélésénél — érthetően — a gazda— Itt maradsz! — parancsolta.

Közben Nánássy a terem közepére ért, a zene elhallgatott.

— Vitéz Csánkó András vezérezredes úr Öméltósága, a Magyar Nemzetmentők Bajtársi Körének vezérelnöke, a nemzeti érzelmű magyarság vezérlő csillaga és reménysége kíván szólni... Vezérezredes urunk nem törődik az életét fenyegető vörös ügynökökkel, hanem áldozatos lélekkel eleget tesz e percben is nemzeti kötelességének. Nyilvánvaló azonban, hogy ellenségeink bérencei e percben is köztünk tartózkodnak. Figyelmeztetem őket — emelte fel a hangját Nánássy, és meredten rámnézett —, hogy minden óvo- rend«zabályt foganatosítottunk szeretett vezérünk biztonsága érdekében Figyelmeztetem a gazembereket, hogy merényletük kudarcba fng fulladm és az áru1 ókat itt a helyszínen felkon_ coljuk ... !

Túlzás lenne azt állítani, hogy e percben a derűs nyugdíjévekre gondoltam. Már bántam, hogy igent mondtam Ternernek. és eljöttem erre a teára. Ismét elátkoztam azt a perce1, amikor magvar szót akartam hallani, amikor eszembe jutott a bableves füstölt hússal és csipetkével ... De most már nem volt visszaút.

Nánás=v szavait gyér taps követte Csak azok ünnepeltek, akik néhány perccel előbb Csánsági eredményt kell elsősorban j tekintetbe vennie. Ha az jó, a [ szakszervezet (a gazdasági vezetéssel együtt) a leglényegesebb feladatát megoldotta.

Azért is mondhatjuk ezt, mert az eredményes termelés nem egy-két, hanem számos tényezőtől függ. A jó szervezés mellett többek között elengedhe-. tétlenül fontos ma már, hogy a vállalatok a megfelelő munka, és szociális körülményeket biztosítsák. Komoly kihatása van a helyes bérezésnek, az újító tevékenységnek, a szocialista munkaversenynek, a jól szervezett munkavédelemnek, amelyek kialakításában a szakszervezetre fontos szerep hárul.

Nem egy példát lehet mondani arra, hogy a dolgozók munkahelyet változtattak azért, mert máshol kedvezőbbek a munka- és szociális körülmények. Előfordul, hogy az igazságtalan bérezés, az j egyes személyekkel való kivételezés okozza az elvándorlást. Az j

kó társaságában álldogáltak a

sarokban.

Csánkó udvarias meghajlással köszöntötte a megjelenteket, és beszélni kezdett:

— Nemzettestvérek! Idegenbe száműzött magyarok! Azért jöttem el közétek a vén Európából, hogy a magyar szabadság, az _ ezeréves Magyarország feltámadásának ígéretét hozzam. Az általam vezetett mozgalom, a Magyar Nemzetmentők Bajtársi Köre, mint az emigrációban élő magyarság egyetlen igazi és önzetlen szervezete, van hivatva kivívni a magyar szabadságot és az otthon dúló tatárjárás után visszavezetni szülőhazánkat a régi útra. Most, midőn Amerika földjére léptem, sajnálattal kell megállapítanom, hogy idekint élő honfitársaim egy részében már teljesen kialudt vagy alig pislákol az a láng, amely, ha megszólal a hajnali kakasszó, hitünk szerint lángra gyújtja majd a szárazföldet és a tengert ...

Ideges voltam, de nem állhattam meg nevetés nélkül. A zsebkendőmmel akartam leplezni, hogy kinevetem Csánkó urat. Ámde mielőtt még a zsebembe nyúlhattam volna, kél fiatalember fogott közre, és csak akkor engedett a szorításuk, amikor látták hogv mit vessek elő.

Csánkó közben folytatta:

(Folytatjuk)

állandó balesetveszély sem marasztalja az embert, s tia van lehetősége, odébbáll. Ha pedig valakit a szakmája, begyakorlottsága egy üzemhez köt és csak emiatt marad ott, aligha hihető, hogy munkájában tudásának, képességének legjavát adja.

Ilyen és hasonló összefüggések megvilágításában érthetővé válik, hogy a szakszervezet tevékenysége a gazdasági eredményben csúcsosodik ki. Minél jobban él az adott lehetőségekkel, a termelés feltételeit annál kedvezőbben tudja kialakítani.

A szóban forgó üzemnek — és most már nevezzük meg: a BU- BIV gyulai gyárának — az eredményét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy most kétszer any- nyi nyereségrészesedést kaptak a dolgozók, mint tavaly és a dolgozók átlagbére havonta 45 forinttal nőtt. Az pedig bizonyára a. névtelen levél írója előtt is ismeretes, hogy két év alatt — éppen azért, mert megteremtődött hozzá a pénzügyi fedezet — milyen komoly fejlődés ment végbe az üzemben.

Mi késztette akkor mégis egy vádaskodó levél megírására, amelyet még alá sem mert írni? Valóban belefojtják a bíráló szót az emberbe? És nem áll fenn annak a lehetősége, hogy egyes dolgozók — mint a levél írója is — telve előítéletekkel, meg sem kísérelték még, hogy valamilyen kérdésben őszintén, segítő szándékkal véleményt nyilvánítsanak?

A kofdötfértelíe/!e*en

többek között ilyen javaslat is elhangzott: „Ne csak válasszanak, hanem támogassák is azokat, akikre a szavazatukat adják.” Nos, erre van szükség. Olyan közhangulat kialakítására, amelyben a munkások érzik, hogy ők az üzem tulajdonosai, tehát nemcsak joguk, hanem kötelességük is az üzem irányításában való részvétel. Egyénileg is létérdeke mindenkinek, hogy az üzem minél jobb eredményt érjen el. Ha ezt segíti elő a névtelen levél írója is, sokkal többet tesz a társadalom és a maga javára, mintha az egyéni véleményét felelősség- vállalás nélkül papírra veti.

Pásztor Béla

Illúziók pusztulása

Ibsen: Hedda Gabler című színműve a 3ókai Színházban

Ibsen rendíthetetlenül hitt ab-l ban, hogy az őszinteség az emberi viszonyok nélkülözhetetlen alapja, hogy a hazugság a legpusztítóbb méreg, mely két ember kapcsolatát órák alatt semmivé teheti. Ibsennél valóban órák alatt történik minden, a távoli múltból felnövekvő és kiteljesedő cselekmény utolsó, gyöt- relmes órái jelennek meg a színpadon, hogy sajátos törvényeiket betartva érjék el a végső befejeződést. Az ibseni drámaépítkezés mesteri példája a Hedda Gabler. Ahogyan Hedda és Elvsted- né mind dinamikusabb párbeszédével (1 felvonás) a drámai helyzetet nemcsak felrajzolja, hanem máris két — sőt később több — ember szubjektumában tükrözteti, motiválja; erre mintha csak Ibsen lenne képes, korában legalábbis egyedül. Amikor Elvs- tedné elmondja Heddának, hogy a nagy tehetségű, de iszákos Ei- lert Lövborg náluk jó útra tért, sőt ragyogó könyvet írt, Heddá- ban, ebben a kicsinyes, démoni, vágyaiban csalódott asszonyban feltörnek az irigy pusztítás ri- j asztó erői, hiszen Lövborgot valaha (vagy még most is?) szerette, s most, hogy Elvstedné be- ! vallja Lövborg iránti érzelmeit, j nem viselheti el a másik boldogságát. Itt már érezni, hogy tragédiák vannak készülőben, hogy a hazugságokra épített emberi kapcsolatok szétvetik börtöneik falát, sorsok kerülnek új helyze- j tekbe, életek pusztulnak, végeredményben teljesen értelmetlenül.

Ezzel meg is érkeztünk Ibsen, korához, a polgári társadalom lassan, de egyre jobban kiterjedő bomlásához, amelyben az emberek lelki meghasonlása — vágyaik és a kor, mely ezeket sorra letaglózza —, belső összeomlása már nem egyéni, kis világú dráma, hanem a korszak általános tragédiájának egy-egy része.

Kegyetlen tisztítótűz azért Ibsennel találkozni ma is. Ahogyan hőseit látja és ahogyan szétboncolja személyiségük rejtett világát; ahogyan elementáris erővel háborog a hazug képmutatás vackába bújt emberek életét vizsgálva s ítél felettük a meg nem alkuvás majdhogynem szent hevületében: ez a hatalmas emocionális hatás ma is érvényes, ma sem üres. Ha azt mondanánk, hogy az, nevetséges álomvilágot kergetnénk, illúziót hazudnánk magunk köré. olyan illúziót, mely Ibsen hőseit és korának emberét is tönkretette. Nincs illúzió, ezek az emberek ott a színpadon ma is élnek, lelkiviláguk, akarásaik, vágyaik a XX. század harmadik harmadára transzponálva itt lehetnek és itt vannak, s mert korunk a múlttal is terhes, az emberi kapcsolatok is terhesek még ettől — tragédiák lehetségesek.

Leszámolni a hazugsággal, Ibsen így ítélkezik. A jobb én feláldozása a megalkuvást sugalló konvenciónak: rettenetes a következmény, Ibsen erről is így ítélkezik. Heddát még utolsó, szép, különös tette, öngyilkossága sem emeli fel, inkább bukását húzza alá, mert gonoszsága és önmaga félreismerése csak a pisztolylövésig vezethette. Nem más ember a többi sem, mindenki valami gyönyörű boldogságot, emberi harmóniát keres; meg nem találja azonban egyikük sem, mert az élet valóságával nem tudnak szembenézni, nincs bátorságuk hozzá. Hedda ki is mondja: „Igen, bátorság! Ez kellene! Mert akkor talán mégis élhetnénk.” A könyörtelen igazság és a líra ibseni fénye pompázik ebben a három mondatban; bátorság mindenben, bátorság az igazi élet vállalásában, bátorság a hazug megtagadásában — csak így lehet élni. De Ibsen hősei a Hedda Gabler- ben nem tudnak így élni, ezért pusztulniuk kell.

A drámát Vass Károly rendezte, s mindazt, amiről eddig szóltunk erőteljesen megragadva építette fel az előadást, a lényegre koncentrálva, minden mellékest figyelmen kívül hagyva. Azt is mondhatnánk, hogy szinte puritán egyszerűséggel játszanak a színészei, s. így képesek a legtöbbet megmutatni Ibsenből. Hedda Gabiért Stefanik Irén alakította, az asszony belső világát, a drá.rjia nagy vonalát emelve alakítása céljává, ahová őszinte és tudatos úton jut el. Mellette Elvstedné szerepében Korompay Vali az. aki a legjobban érzi az ibseni légkör lényegét, egyszerre szeretne bátor is lenni, de erőtlen, belekapaszkodik a boldogság illúziójába és fejet hajt a hazugságnak. A szó, a mozdulat és a tartás művészi összhangját is megalkotta, s látható, hogy mindezt Elvstedné pontos megértése inspirálja. Kitűnő Jörgen Tes- man Simon Géza, pedig nincs könnyű dolga; a művelődéstörté- nész figurája komikus túlzásokra csábíthatná, s ha komikusnak is tűnik (még szavaiban is a rengeteg „képzeld”, „nos?”) az a legtisztább tragikomédia. Erőteljes alakítás a Tolnai Miklósé is Lövborg szerepében, Szoboszlai Sándor Brack asszesszort építi be az előadás egészébe feltűnő eszközök nélkül, ezért hatásosan. Cseresnyés Rózsa Tesmann kisasz- szony és Mátyás Jolán Berte alakítói jól oldják meg feladatukat. A díszlet Suki Antal műve, Ibsent idézi, a jelmeztervező Vág- völgyi Ilona hasonlóképpen.

„Igen, bátorság! Ez kellene! Mert akkor talán mégis élhetnénk" — idézzük Hedda Gabiért, az előadás emberi, művészi tanulságát. megfogalmazva Henrik Ibsen által.

Sass Ervin