Békés Megyei Népújság, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-03 / 51. szám

Pablo Neruda: » Tengeri munkások Valparaisóban meghívták a tenger munkásai: alacsonyak, kemények és perzselt orcáikon a Csendes-óceán földrajza vöröslött: maguk is örök áram a végtelen vizeken, izmok hullámverése, tengeri szárnyak csokra a viharban. Gyönyörűség volt látni őket, koldus istenkéket, félmeztelenül és soványan, gyönyörűség látni lüktető küzdelmüket az óceánon túliakkal, más kikötök és más szegénység szülötteivel, [hallani hangjuk, a spanyolét és kínaiét, ahogy egy közös nyelven, Kronstadt és Baltimore nyelvén beszéltek, hogy velük énekeljem az Internacionálét: szivemben szárnyas himnusz és számon a szó [„TestvérekV, de elbágyasztott a gyöngédség, éneket szült, és énekükkel áradt a tengerig az ajkam. Es megismertek, megöleltek hatalmas tekintetükkel, egy szót se szóltak, néztek, énekeltek. Orbán Ottó fordítása A söld dosssié titka Este kilenc óra lehetett, amikor Kása Ede a zöld dossziét fekete aktatáská­jába tette és készülődni kezdett. Az asztali lámpát eloltotta, a nagykabátját már sötétben vette fel. Ka­lapját jól a szemébe húz­ta, fekete szemüveget tett fel, s nagykabátja gallérját is feltűrte. Óvatosan kite­kintett a folyosóra. Egy teremtett lelket sem látott. Hirtelen kilépett a szobából, az ajtót kulcsra zárta és a kulcsot zsebre tette. Nem a lépcsőház fe­lé ment, hanem a mellék­lépcsőn osont le nesztelen léptekkel az udvarra. A kerítésig már futva tette meg az utat A portásfül­ke előtt egy pillanatra urcsa lány volt. Most, hogy visszagondolt rá, csak erre emléke­zett. S később, a második ko­nyak után már arra is, amikor először koccintot­tak a zöld műanyag tetős teraszon. — Chirio! — mondta a lány és nevetett. Olyan a fogsora, mint egy gyöngy­sor, gondolta. Mint egy igazgyöngysor ezen a ké­ken derengő reggelen. Né­melyik gyöngyhalász négy —öt percig is bírja levegő nélkül. Fantasztikus! Emlé­kezett az egyik képes fo­lyóirat néhány felvételére— Ágyékkötős alakok úszkál­tak a tengeröböl mélyén, karjuk tapogató, zsákmány­ra éhes csápként előre­nyújtva. Mint torz, uszo­nyos polipkarok... Aztán a másik felvételre: egy be­hajlított kar kagylót süly- lyeszt a derékövre felcsa­tolt hálóba! S a harmadik­ra: fehér igazgyöngyök so­kasága a levegőt nélkülö­ző, fáradt torzulású moso­lyok alatt... A lány fogsora az igaz­gyöngyök sokaságára emlé­keztette. — Chirio — mondta ö is,, s szerette volna meg­csókolni mosolya fölött az arcát. Vagy éppen csak megérinteni. Néhány ál­matlan olasz ült még raj­tuk kívül a terasz asztalai­nál, szótlanul nézték ők is a tengert, a megszámlál­hatatlan hullám-csónakot, melyek derengő kéken sik­lottak a hosszan elnyúló homoknyelv felé, s megfá­radt surrogó habokká puk­kantak el, mintha szé­gyellnék befutott éjszakai útjukat a távolban felizzó napkorong előtt. — Hűvös van — mond­ta a lány, s alig észreve­hetően megborzongott. Lát­ta, hogy az itallal csak megnedvesítette ajkát, s fojtottan felnevetett. — Idd meg, Chirio! — biztatta — így! Egyetlen mozdulattal ma­gába öntötte az aranysárga folyadékot. Mélyet léleg­zett, s a lány csodálkozó szemének rezdüléseit fi­gyelte: s a megfoghatatlan, bizonytalan, fájdalmas két­ségbeeséstől szeretett vol­na kínjában felordítani. — Miért csinálod ezt!?... CHIRIO Gyarmati László írása Ne— Nem akarom! Te nem erezheted, mit jelentett ne­kem ez a négy nap... ve­led! Ne tedd. Miért akarod most mindazt„. mindezt tönkre zúzni bennem! Kérlek... Chirio! r'rgy hallotta magában t-J a kiáltást, mint ami­kor tizenöt évesen egy is­kolai kiránduláson bekiál­tott a cseppkőbarlang nyí­lásán: a hatalmas, nyirkos sziklaüreg tízszeresen ad­ta vissza akkor a hangját. Az játék volt. Ez menekü­lés. Egy hasztalanul fölfe­lé igyekvő kapaszkodás. Menekülés az éjszakábólL» — Szeretlek, Chirio! — Magához húzta az asztal fölött a lány kezét, mi­lyen foró, gondolta, s még­is fázik. Szeretnék kegyet­len lenni hozzád, Chirio, iszonyúan kegyetlen, s ön­magamhoz is. Összetörni ennek a kilencvenhat órá­nak minden percét, hogy semmi se emlékeztessen rád, mert vége... Finita. Es Palermo messze van. Tu­lajdonképpen miért is kel­lett egyikünknek eljönni Split-be?-. Aztán mégiscsak any- nyit mondott: — Szeretlek. Furcsa lány voltL. S most, a harmadik po­hár után már azt is éle­sen maga előtt látta, ami­kor megérkeztek Splitbe. A szupermodern szállodasor láttán kellemes borzongást érzett, a második tömbben lesz a csoport szállása, mondta az idegenvezető, s miután elhelyezkedtek és lementek a bárba körülnéz­ni, jobbra, a második be­ugróban ott ült Chirio. Nem tudta a nevét meg­jegyezni. — Üjra elfelejtettem — mentegetőzött a bemutat­kozás után; s ezen mindig nevettek. — Egyáltalán nem fon­tos — mondta a lány, s neki akkor támadt az öt­lete. — Chirio! — emelte a lányra a poharát — nekem csak az lesz, Chirio! — S látta, hogy a szomszédos asztalnál az idegenvezető és az elhízott, kis debre­ceni orvos kedélyes fejcsó- válások közben cinkosan, megértőén összemosolyog. a három nap alatt ki­A törölte a múltat em­lékezetéből. A hazautazás is még távolinak tűnt. Csak a jelen létezett: a triz, a homok és — Chirio. Ezen a harmadik éjsza­kán sokáig csatangoltak az öböl homokos partján. Holdtölte volt. Hideg szi- porkázással izzottak a szál­lodasor fényei, a tenger fe­löl feltámadó szél távoli erdők súlyos illatát sodor­ta feléjük s enyhe sós sza­got. — Afrika felől jön — mondta a lánynak. — Egészen biztos, hogy Afri­ka felől!... — Jelent az valamit? — Igen... Lehetséges. Megálltak. Szembefordul­tak egymással. Chirio va­lamit kérdezni akart. Ho­mályosan látta, hogy a lány szája hangtalanul re­meg. S amikor később, Chirio szobájában, kétszer is ráfordította belülről a kulcsot, még akkor is az afrikai szél súlyos erdőil­latát érezte a levegőben... Furcsa lány volt! S o negyedik pohár után már egyre tisz­tábban emlékezett... Es rá­döbbent, hogy kíméletle­nül égeti az emlékezés. Ügy érezte, hogy sűrített csendben tapogat, amely mögött, valahol a mélyben, fojtottan surrognak Split szállodái felé a fehér ha­bokká széteső hullámok. Szeretett volna áttörni ezen a láthatatlan falon, kidob­ni magából egy valószí­nűtlennek tűnő, négy meg­rövidült nap és éjszaka emlékét, a zöld műanyag tetős terasz kontúrjait, az elkoptatott szavakat, azt a felejthetetlen, utolsó, spliti éjszakát! Kilökni mindent, kegyet­lenül, még Chiriot is. megállt — szíve a torká­ban dobogott —, de amikor látta, hogy a portás már al­szik, aktatáskáját lóbálva, halkan fütyörészve lépett ki az üzemből. Az utcán ismét meggyorsította lép­teit és megindult a villa­mosmegálló felé. A fekete Volga a sarki KÖZÉRT-től követte, és ak­kor is a nyomában volt, amikor felszállt a villa­mosra. Kása az ötödik megállónál szállt le, gya­log indult a grund felé. Ekkor fékezett mellette a fekete Volga, és két álar­cos férfi ugrott ki a kocsi­ból. Az egyik a karját csa­varta hátra, a másik pedig belökte a hátsó ülésre, ahol harmadik társuk várta. A gépkocsi megindult a sötét éjszakában. Kása sze­mét fekete kendővel kötöt­ték be, az egyik álarcos kitépte kezéből az aktatás­kát. Amikor meglátta ben­ne a zöld dossziét, suttog­va megjegyezte: — Oké, fiúk, minden rendben! — Hová visznek? — kér­dezte Kása. — Sok a szöveg, majd megtudod — felelte a mel­lette ülő álarcos, és attól kezdve egy szó sem esett közöttük. Negyedórás szá­guldás után a kocsi lassí­tott, majd megállt — Kiszállni! — paran­csolták Kásának. Jobbról, balról közrevették és be­kötött szemmel kísérték fel a második emeletre. Kulcs­Pardi Anna: SORS Sohse lett belőle vonal érzékeny egyenes a távolságok idegdúcait összekötve sohse lett belőle vasút Vlagyivosztokig ki társul is csak egy másik egyenest választ párhuzamos létet hogy ne metsze el szüntelen önmaga szüneteiben legyen csak gyönyör és guillotin egy nagyszerűbb síkon túli érintkezés távlataiban csak kör volt, meddő spirál mint a magzat görnyedt rémülete ha nem tud felnőni léte növekvő arányaihoz. csikorgást hallott, majd va­lahova beléptek. Amikor a kendőt a sze­méről levették, egy szo­bában találta magát. Vele szemben a félhomályban a három álarcos állt, és egyi­kük, egy tagbaszakadt, va­lószínűleg a vezér, meg­szólalt: — Beszélni fogsz? — Miről? — érdeklődött Kása. — Arról, ami a zöld dossziéban van. — Nézzék meg! — Néztem már a kocsi­ban — mondta az álarcos —, de ezen, sajnos, csak te ismered ki magad. — És ha nem beszélek? — Beszélni fogsz! — mondta a másik álarcos, miközben egy hatalmas ha­rapófogót vett elő, és meg­indult Kása felé. — Mit akarnak tudni ? — kérdezte Kása ijedten. — A zöld dosszié titkát — mondta a vezér. — A végső számokra vagyunk kíváncsiak. — Jó — mondta Kása eltorzult arccal. — A há­rom végső szám 27, 17 és 5 százalék. — Biztos ez? — hördült fel a vezér, miközben a számokat noteszába felje­gyezte. — Egészen biztos, ha­csak a minisztérium nem korrigálja. — Te csacsi — mondta a vezér mosolyogva, és a töb­biekkel együtt levette az álarcát. Kása Ede, az Egyesült Művek főkönyvelője meg­döbbenve ismerte fel a három álarcosban kollégáit, Kovács vezérigazgatót, Lo­vas főmérnököt és Hudák művezetőt. — Örültek vagytok! — dadogta. — Miért csinál­tátok ezt? — Azért — mondta a tagbaszakadt, Kovács, a vezér —, mert csak így, harapófogóval lehetett be­lőled kiszedni azt, hogy az egyes, a kettes és a hár­mas kategóriában mennyi lesz az idén a nyereség- részesedés. Miklósi Ottó .y... Piroska Demény Gyula felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents