Békés Megyei Népújság, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
I Várnai Zseni: Közös küldetés Te költő voltál, amikor hozzádmcntem. én egy gyanútlan, fiatal leány. A költő volt, akit én megszerettem s asszony lettem egy költő oldalán... Es olyan lettem, mint a föld, mely búzát, virágot, bokrot egyként megterem, de akkor már nem te, hanem a gyermek, s a vers lett számomra a szerelem. Szegényasszonyok dolgát énekeltem, te tudod jól: nekem is az jutott... közben szálltak a hollószárnyú évek, az ifjúságom így hát elfutott. Szerelem? Nem, mélyebb, igazibb törvény kovácsolt hozzád: közös küldetés... Demény Ottó: Ki tanítótt... Ki tanított az igaz szó ízére?... Homályosan hangzó fenyegetések változtak pattogó indulókkal, s ha volt, ami megóvott végül is — csak nyomorunk késztetett tiltakozni. Tízévesen nehéz robotba álltunk, s tisztelegtünk minden mundér előtt. „A levente hazáját szereti” s körülfutja a gyakorlóteret. Vasárnaponként templomba tereltek s hetenként kétszer inasiskolába. Ha egy értelmes kérdés megfogant kamaszlelkünkben — így a válasz: ,.Lám, ezekből lesznek a kommunisták! Ismerem azt a vadparaszt apádat”. Nem ismerte. Ott szolgált a Novarán, s Horthy kétszer is kiköttette, Nem ismerte, csak tudta a dühöt, ami megkínzott életét betölti. Nem ismerte. Nem látta mosolyogni! De én láttam. Barátom apja volt. Csöndes vasárnap délutánokon, ha összejöttünk a földes szobában, ránkkacsintott — mi van leventeifjak? Földet akart, ha egy tenyérnyit is, hol négy fiával megkapaszkodik. De csak a másét túrta s tíz keresztből egyet kapott, ha aratni szegődött. Ám volt ereje dolgozni, remélni, s megérhette, hogy övé lett a föld. Oly egyszerű volt a felismerés. Mint a gyermek, ha már beszélni kezd, és szeretteit nevén nevezi. A tiszta dolgok megvilágosodtak, egy szó elég volt lelkesíteni, s egy lobogó, egy csillag fénye mellett melegedtünk, mi, árva kamaszok.. . Honnan áradt szívünkbe ennyi düh s összehúzott mellünkbe öntudat? Hogy értettük az első jeladást, a falvakban, a rom gyár városokban? S kik voltak ők, akikről mitse tudtunk s most elénk álltak szikár-komolyán? Hátuk mögött negyedszázadnyi harc. Siófok, Orgovány kísértete. Ök, akiket a május ott talált befogottan a cellarács mögött, de ők mégis zászlókat rejtegettek s féltett vöröskatona-könyvüket. Táblát szegeztek egy elhagyott házra, s a ház lüktető gonddal lett tele. Lefoglalták a nyomdagépeket s néhány nap múlva újságot csináltak. Földet mértek — papíron egyelőre, számba vették a jogosultakat, s tanítottak, ha tanítványra leltek. Izzott a szó: Lenin, forradalom! Ma már tudom, hogy e két szó jegyében fogant a század minden változása... Részűét a szeírző: A. md időnlk című verséből. KÖRÖS TÁJ vöröskatonákat, 1848 legszebb érzései, törekvései születtek újjá, hogy tartalmában gazdagabban, magasabb fokon, tisztázottabb célkitűzésekkel diadalra vigyék a nép igazát. A világ figyelme felénk fordult, hiszen egy évszáDicsőséges forradalom M a már nincsenek kétségeink afelől, hogy a Magyar Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napja népünk ezeréves történelmének legfényesebb szakasza volt. Nem csupán emlékezetesen szép epizód, hanem kimagasló fejezet, amely a nép megváltozott új életét írta, hegylánc a történelmi fordulatok vonulatában, amely szabadságharcainkat betetőzve korszakok határát jelzi. 1919 felejthetetlen tavaszán annyi érzés, tűz sűrűsödött közös akarattá és tetté, hogy a dicső napok heve azóta is melegít, biztat, tettekre ösztönöz. Mi mai emberek nem tudunk büszkeség és megindultság nélkül gondolni arra a márciusi napra, amelynek forgatagában forrpontig hevült a forradalmi hév, és apáink, nagyapáink a történelem csúcsait járva, a világ haladó népeinek élvonalába, a szabad alkotó nemzetek sorába emelték a sokat próbált, megtépett haza népét. Nincs szívet melengetőbb érzés, mint ma, a szocializmust építő világunk nyugodt biztonságából idézni a múltat, hallgatni a régi harcosok elbeszéléseit a forradalom napjairól. Arról, hogyan várták Csepelen vagy a Váci úton pattanásig feszült izgalommal a híreket. Hogyan vir- rasztották át a proletár- diktatúra kikiáltását megelőző éjszakát a forradalmi gócokon gyülekező munkások, várva, mit üzen Kun Béla, lesz-e szükség a munkásfegyverekre, hogy utat törjenek velük a gyűjtőfogház rabjainak. 1919 márciusában a nép színe-java akarta a proletárforradalmat. Ezt az akaratot élesztgette, s igyekezett erős egységgé kovácsolni a fiatal kommunista párt, amely világosan megmutatta az utat, s amelynek mélyen hittek a háborút meggyötört, az elvetélt őszirózsás forradalom félmegoldásaiból kiábrándult, nyomorral és reménytelenséggel küszködő száz és százezrek. S ennek az erőnek láttán a forradalmi tömegek indulataitól sodorva, a szociáldemokrata vezetők sem tehettek mást, minthogy békejobbot nyújtottak a nem sokkal azelőtt még pusztulásra szánt, megalázott kommunista vezetőknek. S Kun Béláék a történelmi pillanatban, nagy felelősséggel a nép érdekében vállalták a forradalmat. Így született meg 1919. március 21-én a kommunisták útmutatása alapján a munkások, a dolgozó emberek akarata szerint a Magyar Tanácsköztársaság. A 133 napos proletárhatalom szép szimbólumként egyéletű volt a tavasz és a nyár virágával. 133 nap egy ember életében sem nagy idő, de a nép, amely egy emberként próbál cselekedni, sokat tehet ennyi idő alatt. Nem túlzás, hiszen a történelem azóta már lemérte: az a néhány tavaszi és nyári hónap hatalmasat fordított világunk addigi rendjén. Az államosított gyárak és bankok, kisajátított földbirtokok jelezték a nagy változást, az emberi méltóságra emelt proletárok, a teljes értékű honpolgár jogának örvendő nemzetiségiek a megmondhatói, mennyire megtelt emberséggel és friss levegővel ez az addig csak úrnak, hatalmasnak szolgáló ország. Pedig a békés alkotó munkára mindössze 26 nap jutott. A proletár hazát gyűrűbe záró ellenséges világ, az antant imperialistái 26 nap után megmozdultak, hogy a belső ellenséggel, földesurakkal, gyárosokkal összefogva eltiporják a munkáshatalom friss alkotásait. Ijesztő és felháborító volt számukra, hogy a Szovjetunió után már Európa szívében is új módon, emberi módon, szabadon akar élni egy nép. S a dicsőséges 133 nap során csodálatos volt, amit a hazáját, rendjét védő munkásnép az orvtámadás nehéz napjaiban produkált. Az átélt háború borzalmai után éhesen és rongyosan, munkások tízezrei, parasztok és haladó értelmiségiek követelték a fegyvert. A harcosok minden porci- kája a békét kívánta, s mégis elindultak az igazságos háborúba megvédeni a proletárhazát. Szabadság- harcos erények vezették a zad során immár másodszor emeltük magasra a szabadság lobogóját. S mi voltunk a második nép a szocialista forradalom útján, a mi Budapestünk lett Moszkva után — ha szerényebb méretekben is — a szocializmus második fővárosa. A világ proletariátusa szeretettel és büszkén tekintett ránk. A szovjet nép mellénk állt, természetes szövetségesének tekintett, a szlovákok a mi példánk nyomán teremtették meg a maguk tanácsköztársaságát. A Tanácsköztársaság ellenségével hadakozva, vért hullatva harcolt — és elveszett. Letiporva a belső ellenséggel szövetkezett imperialista túlerő. A vereség fájdalmas volt és kegyetlen megtorlás követte. A győztesek akarata mégsem vált valóra:- nem tudták kiölni a magyar proletárok szívéből, emlékezetéből, a munkáshatalom, a szabadság vágyát, Kun Béla, Szamuely Tibor, Stromfeld Aurél, s a többi vezető és hős nevét. A szabadság látomását nem fojthatta el többé sem a bitófa, sem a börtön, sem a 25 éves ellenforradalmi elnyomás. 1945 tavaszán, amikor a történelem újra kaput nyitott hazánkban a független, szabad életnek, a magyar proletariátus újra elindult 1919 hősi útján. Erősebben, magabiztosabban kezdett hozzá a szocializmus építéséhez, hogy megteremtse az 1919 felejthe- tetelen napjaiban álmodott szép világot. Szegedi Gyula Micsoda harcok, lángok, forradalmak! Nagy élet volt ez... csak kicsit nehéz! Rozanits Tibor Hazatért internacionalisták
