Békés Megyei Népújság, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
Szenvedély Mikes György írása A pák napja volt. Kabá_ tóm felső zsebében szívmelegítően lapult a fizetési boríték. Éppen hazafelé Indultam, amikor hirtelen elém toppant Kemény, más néven Könyvkukac, és rámkiáltott: — Na, megyünk az antikváriumba?! Könyvkukacról tudni kell, hogy megrögzött könywá- sárló. Minden pénzét könyvekre költi. Rongyos az inge, a kabátujja, a nadrágjának fényes és átlátszó az ülepe, de ő mit sem törődik ezekkel a dolgokkal. A szeme karikás a sok olvasástól, a bőre sárga, mint a régi könyvek lapjai. Már elvonókúrán is volt, ahol Be- niczkyné Bajza Lenkét és Földi Mihályt olvastattak vele, de nem értek el semmi eredményt. Fél évig szolidan élt, csak rumot ivott, aztán ismét elkapta a régi szenvedély. — Nem megyek, Könyvkukac! — mondtam büszkén és határozottan. — Hiába is csalogatsz, nem megyek könyvet venni. Odahaza vár a feleségem és várnak a gyermekeim. Nem megyek és punktum. Üj életet kezdtem... — Na, ne izélj! — lökött oldalba Könyvkukac. — Csak egy brosúrát, az én egészségemre. Ma van a születésnapom. Fizetem. A vendégem vagy! — A múlt héten Is születésnapod volt Mondom, hogy nem megyek, és ha én egyszer azt mondom, hogy nem megyek... Aztán mégis elmentem vele, de mielőtt beléptünk volna a boltba, felemeltem intő szavamat: — Csak egy brosúrát! Barátom bólogatott, és esküre emelte a kezét Amikor átléptem a küszöböt, megfogadtam magamban, hogy utoljára jövök ide, ez tulajdonképpen egy búcsúlátogatás. Ezentúl még a tájékára sem jövök az antikváriumnak. Az üzlet, mint minden fizetésnapon, tele volt. Züllött csend fogadott csak a könyvek lapjai zizegtek. A haverok, a törzsvendégek felemelték a fejüket a könyvekből, és halkan köszöntöttek; de szép számmal akadtak olyanok is, akik már annyira mámorosak voltak, hogy meg sem ismertek. Zavaros tekintettel bámultak rám a szemüvegük mögül, és aztán gyorsan visszadugták fejüket a könyvekbe. Barátom lázasan turkálni kezdett a könyvekkel teli ládában, és teljesen elfeledkezett rólam. Én meg tétova léptekkel odamentem az egyik polchoz, és találomra kihúztam egy könyvet. Szerencsém volt épp azt a könyvet kerestem már hetek óta. Szomjasan, mohón belelapoztam, aztán lehunyt szemmel megszagoltam. Kellemes dohszaga volt. Éreztem, hogy az agyam lassan elbódul, a szívem pedig könnyű lesz, mint a pille. — Ezt megveszem... — motyogtam, de aztán megnéztem az árát, és rögtön kijózanodtam. Szótlanul visszatettem a könyvet a helyére, és magabiztos léptekkel, nyílegyenesen megindultam az ajtó felé. Könyvkukac utánam szaladt. — Hová mész? — suttogta. Mindkét keze tele volt könyvekkel, és a szeme keresztbe állt a gyönyörűségtől. Gúnyosan mosolygott, poros orrát közel dugta az arcomhoz, és megvető hangon azt kérdezte: — Megyünk haza a mamához? — Gyere te is! — könyörögtem. Míg nem késő!... — Te csak ne félts engem! — mondta durva, rekedt hangon. — Te mehetsz, ahova akarsz. Én maradok. Én nem félek a feleségemtől. Én nem számolok el minden fillérrel, mint te. Én nem sétálok cilinderben __ á gy alatt, mint te. De ha akarsz, csak menj, senki sem tartóztat Juszt se mentem. Majd én megmutatom a haveroknak, gondoltam, hogy nem félek én senkitől és semmitől. Visszamentem a könyvespolchoz. Könyvkukac utánam jött, és most már barátságosan azt sugdosta a fülembe: — Csak egy-két könyvecskét veszünk. Bizis- ten. Aztán, aló mars haza! Bdzisten! Cél óra múlva már nyolc 1 könyv hevert előttem, és megbújva egy hűvös, pókhálós sarokban, a régi szép időket emlegettük Könyvkukaccal, amikor az egyik antikváriumból mentünk a másikba, amikor az egész fizetésünket ellum- poltuk egy teljes sorozat Pallas lexikonra vagy egy ritka, első kiadású könyvre. Könyvkukac még azt is felelevenítette meghatottságtól remegő hangon, amikor egy közös barátunktól elloptuk a százkötetes Jókait. Záróráig maradtunk. A jó öreg antikvárius többször is felszólított minket, hogy távozzunk, be akarja zárni a boltot, de ml még mindig a könyvek között bóklásztunk, és válaszképpen elénekeltük a „Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el...” című dalt. természetesen pia- nó, a helyhez illően. Az üzlet előtt csókkal búcsúztam el Könyvkukactól, aki állandóan testvérkémnek nevezett, és könyvekkel megrakodva, jókedvűen elindultam hazafelé. A feleségem már várt — Szabad tudnom, hol voltál? Ez a néhány szó hideg Zuhanyként hatott rám. Először csak hebegtem-ha bogiam, majd igy 1 mentegetőztem: — Az úgy volt anyukám, hogy az a marha, könyvbolond Kemény, tudod, a Könyvkukac, becsalt az antikváriumba egy brosúrát venni.» Cs. Pataj Mihály kiállítása a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban Külvárosi házak (olaj) Bánk bán próba után (collage, olaj) Már jeleztük lapunk egyik közelmúltban megjelent számában, hogy ma, február 9-én délelőtt 11 órakor nyitja meg Dér Endre József Attia-díjas író Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeum kiállító-csarnokában Cs. Pataj Mihály festőművész kiállítását A művész békéscsabai születésű, képein a szülőföld tájait is felidézi. Szegeden él, a tanárképző főiskola adjunktusa. Örülünk, hogy alkotásait szülővárosában is kiállítja, és mintegy összegezi azt az időt, mely azóta telt el, hogy Békéscsabáról előbb Szarvasra, majd Szegedre költözött. Azt is reméljük, hogy ezután sűrűbben hazalátogat, hogy újabb műveit a régvolt ismerősöknek és barátoknak újból és újból bemutassa. A múzeum és a tanács kezdeményezése elismerést érdemel, és az még több elismerést, ha a megkezdett úton, a szándékok kiteljesítésével haladnak tovább. — Próbálom eltemetni magamban, de nem tudom. Nem megy... — Mert gyenge vagy, akarat nélküli. — Lehet. Van úgy, hogy as ember akaratán is dióé.? ö cinek a régi nyomok. — A gyenge emberéén, édesem... — Azt mondod, a gyengéén. De vajon ki az erős? Aki megmozdít egy lónak it nehéz terhet, aki két percig bírja a víz alatt, aki az egyik határtól a másikig biciklizik megállás nélkül vagy aki többet kibír, mint egy állat? — Talán, aki többet kibír... — Látod? Talán. Te tem tudod biztosan... Húsz évvel vagyok idősebb nálad. — ...vagyok én fiatalabb. — Mégis erősebb vagyok, mint te. — Ezt miért mondod? — Emlékszel? Egyszer te kértél, hogy pihenjünk már. — Kímélni akartalak, féltem, megint begőzölsz... — Ha kimerülök, mindig úgy érzem, hogy kilógnak belőlem az idegeim... — Ezért - , — Látod ott azt a felhőt? — Látom. Olyan, mint egy középkori kopjásvltéz. Ahogy előredöf. — Nem. Olyan, mint egy rém, amikor támadni készül — A felhők sokalákúak. — A képzelet is formálja őket. — Most mit képzelsz róla? A kapja összement, mintha tömör lenne a kékség, amibe ütközött. — Csak te látod így. Éppen a tiszta kékbe fúródott, átdöfte, azért nem látod a hegyét... — Bolond vagy. Gyere, hajtsd a mellemre a fejed_ Ha átdöfte volna, akkor is látnánk, mert a levegőn át lehet látni... — Nem. A tár sokszor láthatatlanul okoz sebet. Még kéz sincs, amelyik fogná. — Kéz sincs? — Csak kegyetlen helyzetek ... — Magyarázd meg. — Fekszel, messze idegenben, az árok szélén és várod, hogy végre kiegyenesedhess. Éhes vagy, rongyos és gyönge. Napra vágyódsz és egy darab kenyérre. De nincs. És akkor hirtelen eléd tárul egy teli kamra, amit öregasz- szony őriz, mint sárkány a meseország bejáratát. Hogy éhen ne dögölj, nekirontasz. Akkor sem enged. Megölöd. Pedig csak enni akartál... — Szörnyű vagy! És erkölcstelen. Vedd innen a fejed.,. — Vár). Magadban is megöltél valamit, talán az illúziókat, talán mást. Az öregasszony árnya kapaszkodik a szivedbe és nem tudsz szabadulni tőle... — Látod! Miért kellett akkor meölni? — Az éhség miatt. Hogy kiegyenesedhess... — Adott volna magától is. a sajátját védte. Ha bir, á ölt volna meg... — Kimerültél. Hagyd csak itt a fejed. Pihenj. — És ha fiatalabb is vagyok, még te sem jársz görbén. Nem vagy öreg. — Már húszévesnek is az voltam. — Blabla. Alig van ősz hajad. Izmos vagy, csak gyönge. — Te meg erős, mert fiatal. — Nem években mérik azt. — Hát? <— Tapasztalásban. — Te akkor gyönge lennél... — Ne hidd. — Sokan voltak már? — Nem arra gondolok... Ugord át azt a tócsát! — Hát mire? — A melóra meg a helyre, ahol védeni kell magam... — Védeni! Mistől? Hasalsz. — Nem hasalok. Fogdos- nak vén stricik, kiégett szatírok és vigyorognom kell hozzá. — Ne vigyorogj! Vágj oda! — Hogy aztán engem vágjanak. Nem ismered őket. Te jó vagy... Meg aztán, nem i< bántam eddig. — Jólesett? — Hülye. — Akkor? — Így volt, nem tudom mért. — És most? — Most undorodom tőlük. Jó veled. — Én is vén vagyok. Húsz évvel idősebb. — ...Jó hallgatni téged. Mért mondod, hogy akkor is öreg voltál? — Az öregasszony miatt. — De megölted. — Ügy, hogy az árnya ma is kísért. — Mert gyönge vagy... — Te ezt nem érted. — Butának tartasz. Nem vagyok az. — Akkor mondd, hogyan él bennem az öregasszony? — Ügy, hogy velem jársz, pedig azt mondod, öreg vagy. — Igen. — Ügy véled, nem lenne szabad? — Ügy. — Lehet, hogy igazad van. — Mégis hozzád jövök... — Nézd, már szétterült a felhő. — Most milyennek látod? — Mint egy tiszta tó, olyan. — Dobjunk belé egy követ. — Ne dobjunk. Felborzolődna.., — Nézd, az a fekete tömeg mind elnyeli. — Igen. Éhesen nyomul feléje. Már el is érte, lassan betakarja. — Figyeld, ahogy maga alá gyűri. Látod? Ez a sötét tömeg fest úgy, mint a rém. — Ez is csak képzelődés ... Ha behunyom a szemem, mindig olyan furcsákat látok. Egyszer találkoztam az öregasszonyoddal is... — Mert hiába vagy fiatal, téged is kísért. Alta- lam.tt — Jó lenne kitépni emlékezetünkből a rosszat. — Jó lenne, de nem lehet ... — Humbug, hogy nem lehet... — Egyáltalán. Olyan az, mint a fekély. Hiába felejti el az ember, hogy valamikor mennyit éhezett, az akkor szerzett fekélye mindig emlékezteti rá. — A fekélyt ki lehet operáltatni... — Akkor is megmarad a nyoma. — De már nem fáj. — Attól függ, hogyan élsz. Kiújulhat... — Hát élj úgy, hogy ne újuljon ki. — Ha csak tőlem függne. — Hát ki mástól még? — Például tőled is, ha nem vigyázol rám. — Tőlem? Hogyan vigyázzak? — Figyelmeztess, ha nem tartom be a diéta-szabályt, szólj, ha rosszul csinálok valamit. Vigyázz rám te is. — Jó, akkor most menj és ne gyere többé... — Ne jöjjek? Ezt nem akarhatod igazán. — Te mondtad, hogy vigyázzak rád. — De nem igy, — Látod, magad sem akarod elfelejteni az öregasszonyt ... pedig a múltból hoztad magaddal az emlékét... — ... Megyek. Esni fog. — Jő. Azért gyere holnap is... — Nem. Az öregasszony FELHŐK Varga Dezső novellája
