Békés Megyei Népújság, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-24 / 45. szám

Szlotta István ^Önvizsgálat Vajnai László: Nem is tudom Csillogó fenyőfa-díszeit a világnak, magamra aggatom, magamra aggatom, aztán leszaggattam. Különben rend van bennem. Rend és nyugalom: s a szelíd kék ég alatt szállnak higanyfehér csészealjak, vé alakban, mint a darvak, s engem keresztre feszítenek körmönfont fogalmak. — Egyébként meglehet, hogy elveszítettelek. Elveszítettelek? — Nem is tudom. Különben rend van bennem. Rend és nyugalom: j a dfibőgő tér is csendes, csak kimarjult szívemet rombolja, nyugtalanságom erupciója. Remegek — belül, ahogy télben a telefonkábel remeg; Elhagytál? Nem! Az nem lehet! — Vagy mégis? — Nem Is tudom. Nem is tudom. Nem is tudom! VÁRÓTEREMBEN Különben rend van bennem. Rend... és nyugalom. Az egyik sarokban fiata­lok; lányok, fiúk filmről vi­tatkoznak. — Micsoda hülyeség, úgy sneretni a nőt, hogy folyton birkózik vele. — Meg azok a halában unalmas snittek! A jópofa rendező másfél órán át ké­pes bonyolítani a semmit — Adnak a filmnek egy fcassa címet, az ürge harap rá é* ugrik a napi zseb­pénze mozira. A kislányt is vinni kell utóvégre, tökmag. — Én nagyon bírom a ró­lunk szóló sztorikat, na, de ilyent? Te például, képes lennél olyan süket szere­lemre, mint a főszereplők? És a szakma még nyilatkoz­ni mer, hogy fellendülőben a magyar filmgyártás! — Mennyiségileg igazuk van. De kevés a jó dobás. — Annál többet dobnak ki as ablakon. Némelyik film milliókba kerül, apafej! Ha nem az államtól kapná a dohányt, hanem magának kellene összeguberálni, bez­zeg nem kísérletezgetne a rendező velünk, a nézők­kel. — Legszívesebben agyon­csapnám a gyártásvezetőt! — Én a vágót szabdalnám miszlikre, amién az unal­masat még unalmasabbá ol­lózta. — A rendezővel kellene elbánni! Lenyakaztatnám a filmgyár udvarán! — Az te büntetés? Egy nyissz és már nem szenved. Inkább gályarabságra ítél­ném. Vacsora helyett az ár­bochoz kötözve kellene vé­gignéznie művét, többszöri vetítésben! Vagy száműz­ném ide és meghívnám egyik filmklub vitaestünk­re. A váróterem másik sarká­ból felhajtott gallérú férfiú tartott feléjük. Járásán, egész magatartásán látszott a letörtség. A fiatalokhoz érve, mélyen meghajolt: — Száműzetésem valóság. Itt vagyok. Itt döbbentem -á, hogy cukrászinasnak kel­lett volna mennem. Rendel­kezzenek velem; öljenek meg, füstöljenek fel... Fiatalságunk alapjában véve roppant jószívű, legna­gyobb ellenségének is ked­vesen megbocsát, ha érzi, hogy érdemes rá. Nyomban maguk közé ültették a szám- űzöttet és összedobtak neki egy skót viszkire valót. Űj Rezső Sarusi Mihály: . VERS nem tudom elhinni hát újra tavasz lenne újra itt lesz a nyár fürdőnadrágban sétálhatok a bulvárokon hullámlovakon vágtathatok a legközelebbi kikötőig az első utamba kerülő tenger-bőrű sugár-szemű lányig Emberek a jászol alatt... Csoör István novellája A kőműves az őrhöz járdáját javította. Az ács a tetőn a cserepe­ket rakta őt és fütyült. A kőműves dudorászott magá­ban és csak akkor szívta meg a fogát, ha az ács fél­rement a hanggal. Felpislantott 0 tetőre, mi­re az ács abbahagyta a fü­tyülést és a komája felé kiáltott nagy hanggal: — Csudaszép, mi? — Az... Éppen most csukta be az ajtót a házi­asszony ... Arrább farolt a léceken az ács és úgy dörmogött vissza: — Holnap majd kottát hozok... A zsaludeszka közé verte a betont és nem szóltak egymáshoz csak akkor, amikor megjött a gátőr, poros bakancsban, vállán kapa és a kapanyélre fűzött demizsonnal. A kapát a léc. kerítésre akasztotta, a fo­nott üveget meg letette az ágas mellé. Keze fejével vé­gigdörzsölt a homlokán és az üveg felé bökött: — Húzza megl A kőműves a gátőrre né­zett, onnan az üvegre: — Petró? — Annál sokkal komi- szabb... — Vitriol? — Szénkéneg... Az ács is lekiabált a te­áról: — Komám, ha adnak, vedd el... — Neked hagyom... Hátha szebben fütyülsz... — Nem vagyok ürge... Egy törött cserepet úgy suhintott le a tetőről, hogy közelükben szilánkká ment széjjel. Utána nxúr a gátőr­nek kiáltott: — A patkányt nem öli? Csak az ürgét? A gátőrben megállta bicska. Erre még nem gon­dolt, pedig nagyon elszem- telenkedtek a patkányok az istállóban. Valamelyik nap is, a szénatartó rácsán ült egy hosszú farkú és csak akkor inait el, amikor oda­vágta a vasvillát. Tavaly meg a kismalac fülét rág­ták meg. Akkor hozott pat­kánymérget. Kolbászba csomagolta, de a kutya et­te meg... Felkiabált az ácsnak: — Délben megpróbáljuk... Evés előtt indultak neki hárman. Elöl a gátőr, utá­na a szalmahajú ács és a végén a kőműves malteros, karima nélküli kalapjában. Az istállóban a tehén túr. kált a jászolban, a két ló nézte a falat és a három embert. A kisborjú is fel­kapta a fejét és fektéből felpislantott és nem tudta, hogy minek hasal a jászol alá a hosszú derekú ács, és minek kuporodik mellé a két ember. Azt is hallotta, amit az ács nyöszörgőit ki a jászol alól: — Annyi a lyuk, mint a szitán.. I — Lát jól? — Nem nagyon... — Hozzunk lámpát? — Meg maltert...! Kibújt az ács a jászol alól, a szalmát leseperte a hasáról és úgy intézkedett, mint aki kijárta már ezt az iskolát is: — En bespriccelem « szénkéneget... A koma bemalterozza a lukat, a gát­őr kartárs meg tartja a lámpát... Holnapra e0V patkány sein lesz.., Pedert a bajuszán a gátőr és ment a lámpá­ért. A kőműves vederben hozta a maltert, a szalma­hajú ács biciklipumpával tért meg. Teleszívta a pum­pát és a jászol alá hasalva befújta az első adagot. Nyomában a kőműves a vederrel és a simítóval, és a megmérgezett járatokat ügyesen kente be. A lovak jászolja alatt kezdték és úgy haladtak tovább a szé­natartóig, onnan a tehén­hez. Fintorgatta a tarka az orrát egy keveset, a borjú is prüszkölt, a lovak csak he­gyezték a fülüket és san­dán nézték a három ember mesterkedését. Hason fekve is beszélt az ács, alig győzték a vá­lasszál: — A szénkéneg mit csi­nált bent? A gátőr féloldalra dőlt, könyékre támaszkodott és úgy tartotta a lámpát, ne­hogy szikrát fogjon a szal­ma} Pardi Anna versel: Ifjúság Míg kölcsönadták a szívveréseket is, az volt az ifjúság, a vad ‘uízű folyó, hová beépültek a városok, az országutak, célok és remények, az volt az ifjúság, a nyár tűzvonalaiban kivédhetetlen ragyogó évek tajgáin örök életű virág, a tűz kémiai összetétele magyarázat nélkül; az volt az ifjúság. HÉTKÖZNAPOK Forma, tömeg, fény, vonal, vonzás naplementék és napfelkelték hetek, állapotok, válságok, elvarázsolt«ágok hirdetmények, nagyváros, körforgalom szokások szertartásai, általánosított felfedezések csend súlyos agya, forgószél gépezete irány a négy világtáj önmagunk felé. Gyúró István Építkezés — Gázt, ködöt, amiből elég nekik egy szippantás... — Ha nem szippant? — Ha esze van, elszalad... A kőműves mást gondolt: — A kutya jobb ... — A poefogó? — Bebújik utána, bent olyan ribilliót csap, hogy behallatszik a faluba is... Kihozza mind, még a cseci- szopót is.. .Ügy rakja sor­ba, mint a koma a csere­pet ... Az ács másképpen is tudta: — Szokták náddal is... — Az milyen? — A régiek csinálták.. ■. Megfogták és felfújták... Olyan vastag lett a hasa, mint a labda... A lába alig érte a földet, de valahogy elgurult a lyukig, de abba már nem tudott bebújni... Nyavíkolt a szerencsétlen olyan lélekveszejtő hangon, hogy a fészekben a család apraja-nagyja világgá sza­ladt ... Ha visszamerész­kedtek, újból kezdték... A kőműves bekent egy járatot, amibe egy fél tég­lát is tett. Körülsimítgatta és kúszott a jászol alatt az ács után. Míg a koma spriccelt a pumpával, oko­sította: — Lehet borssal is... —• Azt hogy kell? — Apróra tömi... — Beleszórni a lyukba? — Nem, hanem téglá­ra... — Nem értem... — Beszórod a téglát, a cickány megszagulja... Nagyot tüsszent és beleveri az orrát... Egy kicsit meg­szédül és addig megfogod... Az ács visszanézett a ko­májára és úgy mutatott a jászol alja, hogy világosabb lett, mert annyi szikra pat­tant ki a szalmahajú sze­méből. Nyelt, megköszörül­te a torkát és visszatrom- folt: — Sónál is szokás .;. — Téglára szórod? — Nem... Megfogod és besózod a farkát... Má­sodszorra már nem hagyja magát... A gátőr farolt a lámpá­val a tehén alatt: — Tavaly gipsszel pró­báltam ... Moslékba kever­tem ... — Megették? — Az utolsó morzsáig... — Kevés volt benne a gipsz... — Negyednapon tisztán kapták, kicsi cukorral... — Megkötött bennük? — Nem, mert másnap sorban ültek a vályú mel­lett, alig várták az újabb adagot... Az utolsó lyuknál történt a baj. Annyi csak, hogy a gát­őr lámpaüvegen beletüsz- szentett és lecsapta a lán­got. Elaludt. Gyufát koto­rászott elő és meglángoltat- ta a belet... Abban a pil­lanatban nagyot dörr ént valami. A gátőr a tehén alá esett, az ács úgy szorította a kőművest a jászol geren­dájához, hogy recsegett az oldalbordája. A konyhában az asszony lisztes köténybe törülte a kezét és szaladt az istálló felé. Akkorra már kikecmeregtek az emberek az eresz alá és a gátőrön nevettek, akinek a fél baju­szát elvitte a huzat. Tudták, hogy jó a só is, a bors is, náddal is lehet, gipsz is kitűnő, mert egyik sem robban, csak a szánké- ueg...

Next

/
Thumbnails
Contents