Békés Megyei Népújság, 1969. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-06 / 3. szám

1969. január S.

4

Vasárnap

Pályázat

fiatal mezőgazdasági szakembereknek —

Első díj: 3000 Ft

A KISZ Békés megyei bizottsága, a területi tsz-szövetségek, az agrártudományi egyesület, az állami gazdaságok területi igazgatósága és a mezőgazdasági gépjavító vállalat pályázatot hirdet. A pályázat az üzemek műszaki fejlesztését, automatizálását, a minőség és az üzemszervezés javítását vagy a balesetmentes munka feltételeinek biztosítását célozza. A pályázó az üzemek gazdasági vezetői által meghatározott műszaki témákat, szakdolgozat vagy tanulmány formájában dolgozhatják ki.

A pályzaton részt vehetnek azok a 30. életévet még be nem töltött, mérnökök, közgazdászok és technikusok, akik a mezőgazdaságban, (gépjavító vállalatnál) vagy a közlekedésben dolgoznak. (Más pályázaton részt vett szak- dolgozattal pályázni nem lehet.)

A pályázat nyertese 3000 forint első díjat, a további helyezettek 2000, illetve 1000 forintot kapnak.

A pályaműveket a KISZ Békés megyei bizottságára (Békéscsaba, Szabadság tér 11—17) 1969. szeptember 15-i határidővel kell beküldeni. Részletes pályázati feltételek a mezőgazdasági üzemek vezetőinél igényelhetők.

Békéscsaba szívébe zártan

Á lírai címmel ellentétben hétköznapi ügyről van szó. A békéscsabai 8-as számú AKÖV a rendelkezésére álló autóbuszparkkal a legmesszebbmenően igyekszik a megyeszékhely utas- forgalmát biztosítani. Csúcsforgalom idején még a vidéki járatok éppen szabad buszait is csatasorba állítja, hogy mindenki idejében érhesse el úticélját A menetrendet évről évre egyezteti, a változó körülményeket hozzácsiszolja, igazítja a követelményekhez. A külső kerületek, elsősorban a sűrűn lakott jamdnai városrész lakossága nevében ebbe a „csiszolgatásba” szeretnénk besegíteni észrevételünkkel.

Déltájt és a késő esti órákban szinte lehetetten kijutni a város szívéből, mivel busz nincs, taxi is kevés, ráadásul a rendszeres utazgatáshoz az utóbbi túl drága. Az 1-es busz például délelőtt 10.45-töl 13 óráig a Szent István tértől kifelé nem közlekedik. Így van ez a 2-es, 3-as és a 4-es esetében is. Hatvan-kilenc- ven perc az a „hézag”, amikor az üzletekben és piacon vásárló, a hivatalokban ügyes-bajos intéznivalóikat végző külvárosiak lézengésre vagy presszóban, büfében üldögélésre (egy dupla még minEgy anya válasza a

99Es mitek nem volt még? eímü írásunkra

99

rp ngedelmet kérek, hogy egy ' cikkükre válaszolok, de valami nem hagy nyugodni mióta elolvastam. Mert nemcsak apának nehéz lenni, anyának még sokkal nehezebb. En sem tudok jobbat írni a múltról, mint ami a cikkben volt. Az én gyermekkorom is nehéz volt, hiszen kora tavasztól késő őszig szolgáltam, hol kanász vagy béres voltam, mikor és mennyit dolgoztattak velem. Nem csupán csak az volt a vágyam, hogy egyszer jóllakjam, hanem legalább tanulhattam volna. De kellett az is, amit én kerestem, hiszen szüleim nehéz gondokkal küzdöttek, mert az apám hol dolgozott, hol nem, és egyik testvérem született, a másikat temették. Bizony volt úgy sokszor, hogy egész nap nem ettünk és éhen mentünk aludni. Ilyen volt akkor az élet és ez volt a legtöbb ember sorsa.

Nemcsak szülőnek, gyereknek sem volt jó lenni. Csak álmodoztunk az elérhetetlenről és legalább egy darab kenyérről. És most, amikor már minden megváltozott és boldogabb emberek vannak minálunk, bizony még most is nehéz. Nem mindenre telik, mert minálunk nem két gyerek, hanem öt fiú van. A legnagyobb hetedikes, a legkisebb 3 éves lesz. Az én gyermekeim is kértek télapóra meg karácsonyra is, de örülök, ha ruhájukat és cipőjüket be bírom szerezni, sokszor még ezt is hiányosan. Pedig kellene a jó meleg holmi, hiszen tanyáról járnak be az iskolába. De hiába, nem telik.

Fáj nagyon, hogy mihozzánk még egyszer sem jött el a télapó és a karácsonyra is örülök, ha csak egy kis fenyőt is feldíszíthetek. Alatta még soha nem volt semmi. Az én fiaim szomorúan, könnyes szemmel mondják, hogy mihozzánk miért nem jön a télapó, hiszen jók vagyunk, segítünk itthon is, meg iparkodunk az iskolában is. Még a karácsonyfa alatt sincs semmi. Legalább csak egy vár kesztyű vagy egy sál lenne. En még ezt sem

bírtam most megvenni, mert talán egynek vagy kettőnek, de ötnek már nem bírok. Ki érti meg, hogy az még fájdalmasabb, ha csak egy kap, a többi meg nem?! Ne rójanak meg, hogy igy panaszkodom, de szinte megkönnyebbülés, ha elmúlnak az ünnepek.

Mikor mást már nem adhatok, mesélek én is nekik a múltnak szenvedéseiről, az elmúlt borzalmas háborúról. Hallgatnak figyelmesen és nem nevetnek, odabújnak hozzám és bár még könnyes a szemük, már vigasztalón mondják: nem baj az, édesanyukám, ha nem is jön a télapó és a karácsonyfa alatt sincsen semmi sem, hiszen mi mégis boldogabbak vagyunk most, mint édesanyukám volt a gyerekkorában. Mi tanulhatunk, nem kell szolgálnunk, nehezet dolgozni, és ha megnövünk, már nem a szomorúságról mesélünk a gyermekeinknek. Törölje le édesanyám a könnyét, hiszen már mi sem sírunk. Majd csinálunk magunknak egy pár társasjátékot. Ne sírjon, édesanyám, és ha másik ruhát sem hozott a télapó, megvarrja a régit, hiszen anyukámnak még ilyen sem volt.

Nem kérkedni akarok a fájdalmammal, csak azt szerettem volna mondani válaszul: nemcsak olyan gyerekek vannak, akik megkérdezik: „Mitek nem volt még abban a rossz világban?" Nem nevetnek az elmúlt szenvedésen és nemcsak az ajándék után értékelik a szülőt, hanem vigasztalnak, ha bánatom van. Megértik, ha nem telik, és ha fáj is a lemondás, belenyugszanak, mert az élet nem mindig bánat nélküli. Ha gyermek és szülő közt megértés van, úgy minden ünnep gyönyörű és szép lesz.

j f ajd eljön az az idő, hogy

” hozzánk is eljön a télapó, meg a fenyő alatt sem lesz üres

az asztal.

Tisztelettel:

Hollender Györgyné

Szarvas, V., Tanya 45.

dig olcsóbb, mint a taxi) vannak kárhoztatva, holott tíz-tizenegy után semmi dolguk a belvárosban. Vásárolt holmiaikkal szeretnének már otthon lenni, ahol az asszonyokat várja a főzés, az iskolából térő gyerek, az ebédidőre hazasiető dolgozó családtag. Hiszen nemcsak az a dolgozó, aki csúcsforgalom idején utazik, hanem, aki a háztartást vezeti, egyéb tennivalóit végzi (és netán délután még műszakra is megy).

Ha lehet, este még kellemetlenebb a helyzet. Huszonegy óra után 60 perces szünet a buszközlekedésben, 22 óra után pedig végleg leáll, hajnalig. A mozik, színházak, zenés szórakozóhelyek, klubok külkerületekben lakó közönsége izgatottan lesheti, mikor van vége a műsornak, vagy ott kell hagynia, ha nem akar hoppon maradni, esetleg taxira hagyatkozni, ami annyi hazatérőnek kevés és mint említettük, rendszeres használatra még drága. Sokan akadnának az Orosházi út mentén lakók között, akiknek még az is jó lenne, ha az aránylag sűrűn és este legtovább közlekedő 9-es busszal utazhatnának a vasúti felüljáró hid lábáig. (A Madách utca és a Kolozsvári utca, valamint a Szarvasi út mentén lakók részére még ez az „előny” is reménytelenül kicsi.) A kilences azonban nem áll meg a hídlábi buszmegállónál, hanem az ott leszállni szándékozókat, akaratuk ellenére elfurikázza a vasútállomásra. Ezen könnyen változtathatna az AKÖV.

Kérésünk a felesleges „holt idők” kiiktatása a délelőtti menetrendből és 23—24 óra között pedig társasgépkocsik beállítása a már említett helyekről hazatérőknek, hiszen az esti szórakozás éppen úgy embervoltunk: része, tevékenységünk eleme, akár a munka.

—húr—

/Hesik az uf óq épr 'ér mai változatban

A mennyezeten sorakozó F- csövek egyenletes, de kissé szederjes színű fénye. A viszonylag tiszta levegőben is jól érezhető jellegzetes olajszag, a szikrázó, forró forgácsot hersegő fémek átható illata.

És a minden zugot, a hatalmas csarnok legrejtettebb sarkát is betöltő monoton zakatolás.

A Szerszám- és Gépelemgyárak Békéscsabai Forgácsoló Szerszámgyárának új üzemépületében vagyunk.

Egy filmriportban láttam. A nők foglalkoztatásának falusi gondjairól volt szó, s erőtől duzzadó, jó kötésű fiatalembert mutatott a kamera, aki a vegyesboltban — mérte a röföt. A kétkezi munkák vagy éppen a magasan kvalifikált üzemi szakmák olykor csekély vonzerejének bizonyítására mindenki tudna példát mondani kapásból is.

Közismertek az érettségiig elbukdácsolni képtelen lányok, akik vindikálják maguknak az íróasztalt vagy azok a fiatalemberek, akik tisztes kenyérkeresetet biztosító fizikai mesterségüket egykönnyen otthagyják valami bizonytalan fehér köpeny kedvéért.

Mintha valami roppant karácsonyi csillagszóró lenne, esetleg mesebeli sárkány acélba dermedt szája, köszörűgép csiholja az acélból a szikrát

A gép mellett csinos asszony. A kék munkaköpeny és a csizmaszár között nylon harisnya, pánttal leszorított haja divatos színű. Árvái József né azóta dolgozik az üzemnél, amióta felépült az új gyár. Betanított munkás.

— Azelőtt mit csinált? — kérdem.

— Gépírónő voltam 14 évig.

— S utána?

— Látja...!

— Megkérdezhetem mennyit keresett a múlt hónapban?

— Ezerhétszázat, plusz 500 forint céljutalmat kaptam.

Létezik ilyesmi? Hát nemcsak az íróasztal boldogít? Fölcseréli valaki — :knem másfél évtizedes gyakorlat után — az irodák feketekávé illatától terhes, s a főnök közellététől fényes légkörét a vajúdó, formálódó anyag zajától hangos, az acélszemektől szikrázó műhellyel? Eszembe iut az ántivilág szólás-mondássá vált irodalmi bestsellere: „Mesék az írógépről".

Vagy ez is csak mese? Hátha kényszerűségből választotta hősünk a köszörűgépet. Sokszor megtörténik, hogy megszüntetnek egy irodai státuszt...

— Ügy tudom, hiány van gyakorlott gépírónőkben. Nem tudtak volna az irodán helyet találni Árvainénak?

Az egyik üzemvezetőhöz szól a kérdés. Mindjárt válaszol:

— Dehogynem. Hiába ígérgettek fűt-fát, nem volt hajlandó felmenni az irodába.

Árvainé így vélekedik:

— Elég volt 14 évig elviselni a különböző emberek szeszélyeit. Itt a műhelyben viszont nagyon jó a társaság. Szeretek itt lenni.

— És a keresetkülönbség?

— Persze az is számít — teszi hozzá mosolyogva.

Ügy látszik, az írógép hagyományos meséjének a fordítottja

— mondhatnám a reciproka — az igaz. A furcsa csupán az, hogy mindezt kissé furcsának

— vagy legalábbis említésre méltónak — tartjuk. Talán évek teltével, ha ehhez az igazán modern, szép gyárhoz hasonlóvá válik a többi üzem is, nem lehet majd „eladni" egy ilyen történetet az újságnak.

A mennyezeten sorakozó F- csövek egyenletesen szórják kemény, kissé szederjes fényüket.

A hatalmas csarnok legrejtettebb zugát is betöltő monoton gép zaját szinte alig hallani. Megszokottá, természetessé válik előbb-utóbb.

Vajda János

■jírmM.r.

FANrAíznxuf ti rftétén/ ^ *'

( 1. RÉSZ)

(L FEJEZET)

Az adás megszakadt.

A hangképládák előtt izgatottan ugráltak fel a nézők. Mindenki érezte, hogy valami rendkívüli dolognak volt szemtanúja, de hogy mi történt tulajdonképpen, azt senki sem tudta.

Sokan az adót szidták, amely minden bejelentés nélkül csak a szünetjelet sugározta, ahelyett, hogy a közönség kíváncsiságát elégítette volna ki.

Marosi tanár volt a legnyugodtabb. Határozott léptekkel ment a rádiótelefonhoz. De a távolba látó stúdiónál sem tudtak semmiféle felvilágosítást adni. Az Atomfizikai Kutató Intézet Kísérleti Telepe is olyan volt, mint egy megbolygatott hangyaboly.

Az első pillanatok megdöbbenése ugyan itt is mindenkit tétlenségbe dermesztett, de ezt hamarosan lázas tevékenység váltotta fel. Az első, aki magához tért, Galambos főmérnök volt.

— A felvételeket folytatni és a gép útját figyelemmel kísérni! — adta ki az utasítást és faképnél hagyva a riportereket, a rádióterembe sietett.

Szerencsére a riportereknek nem kellett a figyelmeztetés. Vérükben volt már a szenzáció

szimata és a filmfelvevők egy pillanatra sem álltak meg. Sőt a televíziós Hporter is hamarosan feltalálta magát. Mit sem sejtve arról, hogy a központ — nem tudni, kinek az utasítására — kikapcsolta a közvetlen adást, folytatta a közvetítést. Megszólaltatta a szemtanúkat, a szerelőket, a közvetítés technikai munkatársait és mindazokat, akiket csak el tudott csípni és akiktől reménye lehetett, hogy valamit is megtud a gép váratlan elindulásával kapcsolatban.

A kísérleti telep igazgató-főmérnöke a rendőrséget is értesítette, sőt a honvédelmi miniszter, aki szintén hallgatta a közvetítést, a légierők egyes egységeit is riadóztatni akarta, de Galambos főmérnök ezt az ajánlatot nem fogadta el.

— A gépet sebessége miatt sem utolérni, sem leszállásra kényszeríteni nem tudják! — mondotta aggódó szívvel, mert bár az elrepült gép rádióhívására nem válaszolt, észrevette, hogy a repülő képadója működik és éppen azon fáradozott, hogy az egyre távolabbról érkező képsugarakat' felfogja és a telep nagy vevőjének képüvegén élesre állítsa.

De ekkor már körülötte álltak

munkatársai és az újból előkerült riporterek is. Mindenki kíváncsian figyelte az üvegen ki-, rajzolódó foltokat, amely bizonyára tisztázza a rejtélyt: ki indította el a gépet, kik, merre, hova utaznak vele?

— A vezetőfülke tetején az egyik sarokban önműködő felvevőkészüléket építettünk be — magyarázta Benedek mérnök, Galambos János egyik legrégibb és leghűségesebb munkatársa.

— És látni lehet majd a gépen történteket? — érdeklődött Szil- vási, a Képadó riportere.

— Természetesen. Bár a felvevő lencséje a vezetőasztalra van irányítva, minden ellenőrizhető, ami a gépen történik — súgta a mérnök a riporternek, aki kövérségét meghazudtoló fürgeséggel igyekezett Galambos mérnök mögé fura- kodni, hogy az elsők között lehessen, aki a titkot megtudja.

Galambos főmérnök szakértő kézzel igazgatta a felvevő gombjait, de szeme a képfelületen kutatott. Senki sem vette észre, mi játszódik le lelkében. Pedig a kétség és remény, a fájdalmas csalódás és a bizakodás érzései vadul kavarogtak benne. Idegei is pattanásig feszültek és agyán a pillanatok ezredrésze alatt a legkülönbözőbb gondolatok cikáztak át. Eszébe jutott, most egy perc alatt minden. A hosszú hónapok tervezgetései, kísérletezései, a gép építésének akadályai, a számítások alapossága és pontossága, az ellenőrzések csakúgy, mint az esetleges technikai hibák kiküszöbölésére tett erőfeszítések, de a tegnapi ajánlattevő férfi és