Békés Megyei Népújság, 1968. december (23. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

Téli utasás Korösladánytól Úgy mondiák, La­dányban a grófok is szegé­nyek voltak. A kastély nagy „U”-alakú földszin­tes épület, ma az ud­varán iskolás gyere­kek futkároznak. A terasz lépcsői alatt sportpálya zöl­déi!. Ha kevés is, de maradt a park évszázados platán­jaiból, a Sebes-líörös gátja mint védőfal övezi őket. Ta­vasszal idilli hajnalokat-él­hetnek át az épület lakói. A parkon átvágva a deb­receni műútra érünk. A másik oldalon a falu fő­utcája. Esteien kígyóinak a neonbetűs feliratok, a sok dús árut rejtő boltok ki­rakatai hívogatóan világíta­nak. Az állomás felé vezető út régi házai már kevésbé ékesek. A toldott-foldott deszkakerítések, a kevéske kertekben alig-alig látni le­takart rózsatöveket, s a kis kertek új divatját, a kis fe- nyőfácsikákat. A föld nem kívánja-e őket, e haszon­talan, de lélekmelegítő vi- rágoskerteket vagy a házak gazdáinak nem hiányoz­nak? Ki tudja? A műút elbúcsúzik a fő­utcától. Az elegáns kocsik hangtalanul siklanak to­vább, a vezetők és utasok unott arccal nézik a falu egyhangú képét Az utas tovább vándorol, gyalog, az állomás felé. A megszokott kép, a földből gomba módra előbújó mo­dem családi házak itt hiá­nyoznak. Míg a megye dé­lebbi részén a kisebb pén- zűek is legalább a régi épü­letet modernizálják, itt úgy látszik, erre sincs kedv vagy igény. s aki nem a motorkocsiba került, az fázhat a ráccsal körülvett vaskályha mel­lett és didereghet a tájon elmerengve. Nagy, nagy síkság tárul a szem elé. De ez nem Pe­tőfi „aranykalászos róna- sága”. A Sárrét csúful fi­zetett a kiszikkasztott, ’be­tyárt, szökött jobbágyot, pákászokat rejtegető zsom- békos nádas elpusztításáért. Szikes, sós földet adott, birkalcgelőt és kevés vagy semmi fát. Kéthalom, Kő­sziget, ilyen nevű kis há­zacskáknál álldogál a vo­nat. Gazdasági munkások szállnak fel és lakodalma­sok, papírvirág-koszorút cipelő temetésre menők, táskarádiós diákok váltó, gatják egymást. Ahol már fel van szántva a föld és feke­téink vagy ahol elve­tették az őszieket, megvidámodik a szív. A le­bontott tanyák omladozó vályogfalai is reményt su­gároznak. Lakóik már új helyen, szebb otthonban él­nek. De vajon akik itt ma­radtaik még, s gyorsan le­boruló téli estében az ud­varon tesznek, vesznek szomszéd, út és világosság nélkül, hogyan élnek? Fél- néznek-e egyszer is a felet­tük húzódó távvezeték drót­jaira, hogy a nekik csak jelképes villamos áram már ide is eljutott? Értik-e a szebb élet üzenetét? „Fát, fát, fát” — dübör- gik a vonatkerekek. Sok fát a puszta árokpartokra. Me­zővédő erdósávot a vessző­ből font hó és szélfogó hor­dozható sövények helyére. Egy helyen álldogálnak is vézna facsemeték, nyúlrá- gás ellen tüskés gallyaktól védetten, de aztán megint csak a nagy üres, végelátha­tatlan pusztaság. Aki nem tud csak menet­irányban ülni és úgy is helyezkedett el, azt Déva- ványa élénk állomása után nagy meglepetés éri. Mint­ha újra visszamennénk, ahonnan elindultunk, háttal kerülünk a menetiránynak. Helycsere, vigasztalódás, mégiscsak hazaérünk, ha egy kis kerülővel is. Nagyszállás után megélénkül a kép. Gazda­sági épületek hosszú fehér teste világít az alkonyban. Kis telenülésnek ható ta­nyacsoportok, és végül mel­lénk csatlakozik még egy sínpár. Csattogva vágta­tunk a Körös-hídon, fények gyúlnak a legkisebb bak- terházban is. Megérkeztünk Gyomára. Mintha piros vá­lasztóvonalon lépnénk át, még így télidőn is szem­mel láthatóan dúsabb, gaz­dagabb tájra értünk. Az utast elhagyja a szí­vet szorongató magány, a szegény rokonnál tett láto­gatás fojtogató érzése. „Errefelé is élnek jó em­berek” — mondta nemrég egy lokálpatriotizmusában megsértett asszony. Hát él­nek ! És dolgoznak és akarnak. Nekik otthonuk e bús képű táj, s ha lassabban is, mint itt lenn, a megye délebbi csücskében, ők is a jobb felé haladnak... Huszárné, Sándor Magda Magányos ház Szokolay Sándor műtermében De nem, mégsem! Végre egy szép nagy, új ház piros téglafalai. Az ablak és ajtótok a helyén, a tető is becserepezve. Az első fronton a két ablak között tábla: „A munkála­tokat N. N. képesített kő­művesmester vezeti.” És rögtön a következő ház deszkakerítésén, majd sorban vagy 500 méteren minden arra alkalmas he­lyen krétával a felirat: N. N. képesített marha.”, N. N. nagy marha” és így tovább. Vajon kinek vétett ez a sze­gény mester, hogy így meg. csúfolták? Az állomás kicsiny. Hom­lokzatára bevésett, feketére festett betűkkel áll a falu neve. A motorvonat befut, Brackő István: Variációk L A vers sohasem tökéletes. A versből valami mindig bennem marad. 2. A vers egy sorral mindig rövidebb legyen. Ne zárja kerekre oktalan beszéd. De toldja meg ízlelője egy sorral és betűzze alá lassan a nevét. Karácsony hava Fekete Gyula írása V árnom kell az ebédre, pontosan tizenkét órakor nyitják a szálloda éttermét. A több százezres költséggel, fényűzően be­rendezett hallban a pálmák alatt néhány olvashatatlan lap. az asztalon — a bal- boosre keveset adunk. Szál­lingózik a hó, a városka fő­tere szinte üres már; úgy látszik, e helyt a legfonto­sabb közügyek rangsorába tartozik, hogy el ne hűljön a vasárnapi ebéd. A szálloda főbejárata előtt egy csincsillabundás kislány ácsorog. Itt andalgott már az előbb is, most nézem meg jobban. Elegáns, mintha egy gyermekruha-szalon kira­katából lépett volna le az utcára: ezüstös prémkucs­ma, ezüstös bunda, rövid szárú piros csizmácska, va­lódi bőrből a csizmácska, orrocskája éppen szeszélyes ábrákat rajzol a lépcsőt be­fátyolozó vékony hórétegre; unatkozik a kislány. Karórája is van, félper­cenként megnézi, amióta figyelem. Minden alkalom­mal összehasonlítja a szál­lodai villanyórával, amely­re a nagy üvegajtón át ép­pen odalát. Aztán a hóesés­be felejtkezik megint vagy turkálja a csizmácska orrá­val a havat. Tízéves lehet. Vagy nem sok híján tíz. „Randevú a mamával — gondolom, s elmerülök a légitársaság prospektusá­ban. ó negyedóráig nincs eszemben a kislány, és még akkor sem ő jut az eszembe, amikor, már az étteremben, az étlapról fel­pillantva, egy kislányt látok üldögélni a kirakati fron­ton, tízéves formát, egyedül az asztalnál. Csak a piros csizmácska azonos. Mintha nem is az a kislány volna : a bunda nélkül még több ben­ne a felnőttes vonás. Le­het, csak komolyabb, így az ezüstszínű bunda nélkül, bár ha emlékezetem nem csal, az előbb sem láttam mosolyogni. Most önti ki a tányérjá­ra a pincér a levest. Épp olyan gyakorlott udvarias­sággal szolgálja ki, mintha felnőtt vendég volna, szót­lanul viszi el az üres csé­szét a tálcán. Nyilván nem most találkoztak először. Szemmel tartom most már a kislányt. Ilyen sokat késne a mama? A lengő­ajtó tükrében súlytalan neónfények cikáznak, egy pillanatra sem nyugszik meg a tükör, benépesül las­san az étterem. Mellém egy család telepszik, négyen három székre, mert a kiseb­bik gyerek — talán kisfiú, ha annyiból jól ítélek, amennyi a paplanvarrásos, zöld mackóból kilátszik —, még csak az anyukája ölé­ből éri fel az asztalt. Leül­teti később az anyukája az üres székre, rá is paran­csol, de a kisöreg nem bír­ja elviselni a széken a ma­gányt, lemászik és vissza­küszködi magát a mama ölébe. Három adagot esz­nek négyen, a napi menüt; mostanában épült a szállo­da, luxuskivitelben, viszont a konyhája kitűnő és olcsó; a köznapi előfizetésesek vasárnap is sokan ebédel­nek itt. A kislány errefelé te- kintget. Várja a kö­vetkező fogást, harangozik a csizmácskáival, s azt fi­gyeli, sikerül-e a zöld mac­kónak a mama térdére fel­kapaszkodni. Nem különö­sebb érdeklődéssel figyel: inkább csak szemlélődik, mint ahogyan a bejáratnál az előbb a hópelyhek szál- longását bámulta. Tűnő­dőén komoly arckifejezése akkor sem változik, amikor a pincér eléje tálalja a kö­vetkező fogást. Késsel- villával kezdi, azután csak villával folytatja, étvágy nélkül turkál a tányéron. Megint errefelé nézeget. Megáll a kezében a villa, s észrevehetően elmosolyodik — a mackós kisfiú marék­kai nyúlt bele az apja tá­nyérjába.­A pincér letakarítja az asztalomat. — Az a kislány — kér­dem — törzsvendég? — Igen, hogyne. Minden­nap itt ebédel, vasárnap is. — K"sik a mama? — Á .. .egyedül. Előre egy hónapra befizetik az ebédjét, mindig egyedül jön. Valami zűr... Előttem notesz és golyós­toll. Odapillant a pincér, más hangon folytatja: — ... Nem, ez nagyon rendes kislány, nagyon ren­desen gondját viselik. Rá kell csak nézni, milyen szépen járatják, kérem en­nek mindene megvan. És egészen önálló. És nagyon rendes. Most halad el mellettünk a kislány. Komolyan, csi­nosan, divatos formájú pi­ros csizmácskáiban. A len­gő üvegajtó túloldalán meg­áll egy hosszú pillanatra, míg a tekintete az izgő- mozgó zöld mackóra az új szemszögből is rátalál. Kiváltja a ruhatárban az ezüsthamvas csincsillabun­dát. Ráérősen öltözik. A ndalogva megy át az utcán, szemben a sarkon megáll — háttal a játéküzlet korácsonyi kira­katának —, s fölfelé, a libe­gő hópelyhek felé tartja az arcát. Csak menet közben, futó. lag pillant oda a játékokkal zsúfolt kirakatra, amikor tovább indul. Sokszor láthatta már. Vagy megvan csakugyan mindene, amit megkíván, mindene megvan, mindene, ami csak megvásárolható.

Next

/
Thumbnails
Contents