Békés Megyei Népújság, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-24 / 276. szám
Vladimir Pozner: HANDY LSrinczy István: Reflexió a gyulai várban a várkútban most konzervdoboz úszik pedig régen innen keltek a hajnalok Corvin János nézte félve a rőt tüzet s italtól volt lila a lovagok arca a kis kápolnában a csend teste didereg gótablakok csúcsa sebet szúr a napba a falakon sötét az ágyúgolyók gömbje s duzzad a balkonok lányos kemény melle vörös virág nyílik a porladt koponyákból mellettük egy köpcös vitéz nehéz kardja vagány végváriak vedelték itt a bori s öklük sovány köre az ég kapujába vágott AJÄNLÄS herceg még mindig állanak a falak az udvaron ráncos a kövek vén arca a tornyok karcsúak mint szerelem csípői s álmodik a vár az este kék karjában Alexin Andor Csendélet Két új könyvről A HlD ALATT a széles, fekete folyó mozdulatlannak tetszett. De elég volt felvetni szemeit, hogy meglássa az áramlást, sötéten jobbra, világosabban, nagyobb távolságban balra. Hasonlított a városra, melyet határolt és végigkísért, amig mindkettő, a város és a folyó is véget ért a tengernél. Mandy oldalra lépett, hogy egy acélkábelt kikerüljön, mely kettészelte az eget, a vizet és New Yorkot. Azután újabb kábelek sorakoztak előtte, darabokra szedve az éji tájat, ahogyan saját élete is darabokban feküdt. Pedig szerette volna a maga egészében felismerni. Ezért maga körül forgott, tágabb teret keresve elmélkedéseihez. De tekintete itt lent csak az acélhuzalok világos, tiszta vonalaival találkozott, melyek a magasban lógó hidat tartották. Mandy tovább haladt, támaszt keresve, azután megkapaszkodott a korlátban. Mielőtt sikerült feltornásznia magát, alaposan lehorzsolta tenyerét, de nem érezte kellemetlennek az éles fájdalmat. Az acéldrótok elmaradtak alatta, szabad volt az út, nem korlátozta immár semmi elmélkedéseiben. A hid csúcsáról biztosan sikerült életét a maga összefüggéseiben felismerni. Az éj sötét fátyla eltakarta a jobb partot, olyan volt, mint a rég elvesztett vidék, olyan, mint az első emlékei. Xtt-ott felmerült egy-egy kis ház, egy cikázó fényreklám, ahogyan emlékezetében is felvillant a hársfa a régi udvarban, az első fagylalt ize, az első új ruha, mely eperszínű volt, mint a fagylalt és édesanyja adott rá ott a kis tükör előtt a szegényes kis szobában; az egész gyermekkora eltűnt a múlt_ bon, csak ilyen apróságokra emlékezett, ezek merültek fel változatlanul a ködből. A bal part már gazdagabb volt emlékekben. A legtöbb ház sötéten, az alvás csendjében gubbasztott, de a lámpasor füzérei, a zárt üzletek kivilágított kirakatai, a nyitott kávéházak, a fényreklámok szivárványai szinte teljesen elnyomták a felhők mögül kikandikáló holdsarló sápadt ragyogását. Az ablakok ezreit kivilágította a véletlen álmatlanság vagy a munka, a boldogtalanság vagy a szerelem. Hang nem hallatszott idáig, csak időről időre felüvöltött egy távoli sziréna, olyan csend vette körül, mintha a várost süketnémák laknák. Senki sem sietett Mandy segítségére, hogy emlékezzék és végre megértsen mindent. Pedig azelőtt is mindig igyekezett, hogy segítséget találjon. A legnagyobb tömegben, amikor az irodák és üzletek zártak, elképzelte, hogy a sok ismeretlen között, akik a föld alatti bejárathoz siettek, lesz valaki, aki felisme -i. De senki nem lassított, senki nem ismerte fel, mindenki elsietett mellette, ránéztek ugyan, de nem látták. Megkísérelte más időben, más utcában, reménykedve, hogy egyszer mégis találkozik valakivel, aki megáll előtte. De a járókelő elment, fel sem rezeit, mintha vak volna, ö maga pedig láthatatlan. Ha megszólította, nem felelt, mintha néma lenrie, vagy ő süket, árnyéka követte, közömbösen az is... saját kis Árnyékának, mely előtte gubbasztott, nem volt hangja, sem szeme, nem tárta fel szivét, még csak lábait sem melegítette. Körülötte elektromos körték és neoncsövekből összerakott óriás reklámok; csillogó kelyhekböl kiapadhatatlan patakokban folyt az alkohol, arany automobilok között férfiak, nők, fiatalok, szépek. Ebbe a paradicsomba tilos volt a belépés. Mandy kószálhatott fáradhatatlanul, semmi sem változott. Ugyanúgy letelepedhetett volna a földre is, szemét meresztve New York emberek által benépesült vadonára, az emberekre, akik szobrokhoz hasonlítottak és egy sem fordította felé fejét. * AZ ELSŐ VADON, amelyben élt a kontinens másik végén, violaszínű volt. Középen gránitkockás ház, abban aludt nappal és dolgozott éjjel. A teherautók itt a síkságon keresztezték egymás útját, amint egyik láthatártól a másikig rótták az utat; a ház előtt általában megálltak. Kövér, kerek hold lógott fönn az égen. Magas, széles vállú, dohány- és benzinszagú férfiak leállították a motort, enni és innivalót követeltek, és amíg a pincérnő tojást vagy húst sütött, a zenegép nyílásába pénzt dobtak. A férfiak mohó szemmel követték a kék kis kötényt, a fehér blúzt, a kékfehér bóbitát, a 19 éves kis arcocskát; ő volt a vadon, az éjszaka királynője. Man- dynak nevezték, becenevén, amelyet nem szeretett, gyengéd szavakat suttogtak neki, miközben kiürítették tányérjukat, fizettek és újra beültek a volán mögé. Az autók lámpái eltűntek, új fényszórók közeledtek, egy férfi kiszállt, tizedszer vagy először? Eltalálta az igazi szavakat, Amandának nevezte, saját nevén, melyet szeretett. „New York, az való magának, ott karriert csinálna.” Mandy maga elé bámult: lelki szemeivel látta a sikert és szerencsét, a nap felcsillant a láthatáron. De az utazás egy kontinensen keresztül túl hosz- szú, túl drága. A férfi felajánlotta a segítségét, de most sürgős a dolga, még százórás út van előtte, egyedül a kormány mögött. Ezzel a kijárat felé haladt, ás Mandy egyszer csak ott találta magát a férfi oldalán, még csak az sem jutott eszébe, hogy kék-fehér bóbitáját levegye fejéről. MIHELYT A KÁVÉHÁZ eltűnt a láthatáron, az autó megállt. A férfi álmosságra hivatkozott és azt mondta, jobb, ha egy kicsit kinyújtózkodnak. Tíz perccel később Mandy felsikol- tott. A férfi újra a kormány mögé ült és némán folytatta útját. Ö sírt és messzebbre húzódott tőle. A szélfogón át fényözön tört a kocsiba. A sofőr még mindig hallgatott. És ugyan-e nap estén már szerette. Három nappal későbben, amikor maguk mögött hagytak sok folyót, tavat, várost, az egyik sarkon, ahol két utca keresztezte egymást, megálltak: New Yorkban voltak. A vezető azt mondta, a kocsit kell a garázsba vinni, ő csak várjon rá itt, egy negyed órát. Ez volt az egyetlen tiszta benyomása, amit megőrzött: ott áll a járda szélén, mellette tűzcsap és a jövő ujjahe- gyével meglegyinti. Az éj bekerítette, a férfit soha többé nem látta. Ezt a képet tisztán megőrizte az elmúlt éveken át, látta a kék-fehér bóbitát is, melyet kezében tartott, mintha épp most akarná új munkahelyét elfoglalni, de azontúl minden homályba borult, nem ismert fel semmit. Nem, mintha azon túl nem találkozott volna senkivel, vagy futó férfiismerőseivel nem osztotta volna meg ágyát, akik rövid életében mindig fölötte, soha sem mellette álltak, nem mintha nem dolgozott volna kávéházakban, leginkább éjjel, szavakat cserélt volna jövő-menőkkel, mintha nem álmodozott volna a zenegép mellett, miközben az ismeretlen énekes hangjára figyelt. Az álmok szertefoszlottak, az ismeretlen dallamoktól sírhatnékja támadt, a futó emlékek ködbe vesztek. Az évek részecskékre, kis darabkákra estek szét, képtelen volt virágzást, kibontakozást vagy beteljesedést találni bennük. Az sem segített Man- dyn, ha az éj közepén belépett egy kávéházba, senki nem állt fel előtte, hogy a szemébe nézzen. Kóválygott ebben a vadonban, melyet szobrok és zenegépek népesítettek be. * JOBBRA NÉZETT, ahol az elveszett vidék és gyermekkora feküdt, balra nézett a városra és csak törmeléket talált. Ilyen csekélységért igazán nem volt érdemes acélkábeleket legyőzni és korlátokra felkapaszkodni. Lehajtotta fejét és a fekete folyót bámulta lábainál. A lámpa hátát sütötte. Mandy az árnyékát kereste, de nem lelte, megérezte, hogy az már a vízbe siklott. Érezte, ez az a megoldás, melyet akaratlanul áhítozott, magának sem ismerve be, hogy azért kapaszkodott fel ide, hogy árnyékát utánozhassa; kívánta a megsemmisülést. Utolsó kifogást keresve az életben maradásra, hallgatózni kezdett léptek vagy emberi hangok után. valakinek a megjelenését várva. Maga is tudta, hogy ezen a hídon, ebben az órában ez szinte lehetetlen. De be akarta bizonyítani saját maga előtt, hogy igaza van, amikor az árnyékát követi. Mandy felemelte fejét és a válla felett egy pillantást vetett maga mögé. Akkor meglátta a férfit. Elmegy mellette, nem vesz észre, gondolta. A férfi egyenesen ránézett. No, most megy majd tovább, miután meglátott. A férfi megállt. A lány nézegette, de szeme pillantását kerülte. Kék ruha volt rajta és sapka a fején. „JÖJJÖN LE", MONDTA.\ Hangja türelmetlen és közömbösen csengett, és Mandy latolgatta magában, hogy bosszús-e, mert meglátta vagy csak összetévesztette valakivel, mert hiszen nem úgy tett, mint általában a járókelők szokták, nem ment el mellette. Jobban a lámpa felé fordult, hogy a világosság arcára essen és várakozóan a férfi felé fordult, háttal annak a helynek, ahol árnyéka elhagyta, hogy egyesüljön a vízzel. A férfi újra felszólította, hogy gyorsan jöjjön le, és egy lépéssel előbbre jött. Hogy ez parancs-e vagy kérés: Mandy nem tudta pontosan. Vagy csak közelebbről akarja megnézni, ismerőst keresve benne? Nem emlékezett a férfire, senkire sem hasonlított, de ez nem bizonyít semmit. Újra látta magát a vadon közepén a kövér kerek hold alatt, egy teherautó magasságából leszáll egy ismeretlen, szemét le nem véve róla, Amandának szólítja és ő azt hitte, szeretik. De hiszen igazam volt, amikor felmásztam a korlátra, hogy életemet a maga teljességében áttekintsem. „Ugornom kell”, és a kell szócskát hangsúlyozta, mint egy kényszerítve a járókelőt, hogy szóba álljon vele, és attól félve, hogy az nem. hisz neki, egy lépést hátrált. A rendőr habozott. Ha tovább megy és elfelejti ezt az éjszakai találkozást, nem kockáztat semmit, öngyilkosság naponta történik, éjjel még inkább. A víz ugyanolyan segédeszköz, mint a gáz vagy a méreg, erről sokat mesélhetne a folyami rendőrség. Elhatározta, hogy mégsem megy el. Ha sikerül az asszonyt megmenteni, aki nem volt ugyan sem túl fiatal, sem szép, főnökei biztosan megdicsérik, még talán fényképe is megjelenik az újságban, s lehet, hogy előléptetik. Mozdulni készült, de mégis állva maradt, mert félt, hogy az asszony közben leugrik. Hirtelen eszébe jutott az egyetlen jó megoldás, amely az ő foglalkozásában levő férfinek sikert és eredményt hozhat. Kezébe vette a revolvert, mely eddig tokjában pihent és az asszonyra fogta: „Ha nem jön le azonnal, lövök”. Egy kicsit gondolkozott, azután nyomatékosan hozzátette: „Háromig számolok!” ABBAN A VADONBAN, mely szobroktól volt népes, végre talált tehát egy férfit, aki érte mindenre kész. Habozva rámosolygott, azután, mintha lépni akarna, egy parányit hátrább mozdult. A rendőr, ki komolyan vette mesterségét, lőtt. Mandy a járdára hanyatlott, arra ítélve, hogy úszó árnyékát már sohase találja meg. Fordította: Klavács Jánosné Ludmilla Uvarova: A nyugodt napsütés éve A fiatal szovjet írónő az asszonyi lélekről vall egy kisregényben és három elbeszélésben. Szereplőivel naponként találkozhatunk az életben, itt járnak közöttünk és nagyon sokan önmagukra ismerhetnek. Negyvenéves elmúlt a kövér, előnytelen külsejű orvosnő, Aszmik. Sorsával már szembenézett: sohasem megy férjhez. És most, hogy a fiatalság évei elrepültek, tapasztalt fejjel mégis szerelmes lesz egyik kollégájába. Vologya, szerelmese, 10 évvel fiatalabb nála... A szép Zsenya távoli vidékre utazik szerelmével.Ott majd összeházasodnak, mert Zsenyának már elege volt az egyedüllétből. A férfi elhagyná feleségét, kisgyermekét, de mit tegyen a szerelmes asszony? Uvarova különböző sorsú asszonyhősei annyiban hasonlóak, hogy mindegyik fél a magányosságtól. Érzelmi válságuk kritikus pillanatában dönteniük kell: az egyedüllétet vállalják vagy az áldozatot másokért? (Európa Könyvkiadó, 1968.). Vidor Eftimíu: Bécsi szerelem E regény jellegzetesen mutatja meg a román író képességeit. Hősében, a nagy tehetségű énekesben, akit a körülmények mos- tohasága korai pályatörésre kárhoztat, nyilvánvalóan a román lélek tragikumát akarja tükröztetni. Hőse nagyra hi vatott,de nincs benne kitartás a halhatatlan alkotáshoz. Az ellenségesnek vélt környezet elől az álmokhoz, a fantáziához menekül, csak korai halála váltja meg az elviselhetetlen szenvedésektől. A regény az Anschluss előtti bohém Bécsen, a harmincas évek amerikai tempót utánzó Bukarestjén kalauzol át, hogy végül elvezessen az orthodox-kolostor középkori magányába. A szerző könnyed, impresszionista elemekkel dolgozik, ez egyik legvortzóbb sajátossága és a háttérből gazdagon szikrázik fel Eftimiu kiforrott humora. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1968). Sarusi Mihály: November november van november is meg volt meg van meg lesz de a nap a bíbor nap téli nap csak a máé ha a máé a Körös-part a sétányok a nevető és büszke (lányoké szégyen nélkül stíroló srácoké a pálcás hajlott öreguraké a derekát támasztó vénlányé meg a tied meg az enyém meg Csabáé hazámé is az Alföldé tüzes szeretőmé az őszé novemberben amikor még a szél alszik a fagy pedig a hajnalé
