Békés Megyei Népújság, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-27 / 253. szám
KOR OS TAJ ____________KULTURÁLIS MELLÉKLET K rúdy Gyula: Műnk úr CSODÁLKOZOTT-E a ~öld vadászkalap vagy a botesernyö, amikor hosszas séta után végtére elérkezett Széplaki kvártélyára? Széplaki mindig olyasformán dobta magát ágyába. mintha minden hajnalban a másvilágról tért volna vissza. Hogy megint gyermek legyen, aki méhmagzat módjára összegör nyedve fekszik egy fekete rámába foglalt gyászjelentés alatt, amely közvetlenül a feje mellé volt akasztva az alvónak. Ez a gyászjelentés — vagy mint ebben az időben mondják: párté-cédula, azt tartalmazta, hogy Széplaki Ró- bertné harminckét esztendős korában, hosszas szenvedés után elhunyt. Ez a Széplaki Róbertné volt Titusznak édesanyja, és a gyászjelentés volt egyetlen vagyona Titusznak. Nem nagy gazdagság, de ilyen érzelmes férfiúnak éppen elegendő. Leírjuk Széplaki szobáját? Akkora volt az, mint egy lyukas mogyoró■ De a kulcslyuk, amelyen a szobába kémlelni lehetett volna: mindig rongydarabbal volt eldugaszolva. Az ajtó külső részén egy papírcédulát lobogtatott állandóan a léghuzam az ódon belvárosi ház folyosóján. „Mindjárt jövök!" — monda az írás, de a lakó sohasem jött. A HÍRLAPÍRÓT félálmában a következők látogatták meg: — egy kis suszterinas, aki olyan piszkos kis cédulát szorongatott kezében, mintha már ezzel a cédulával jött volna a világra. — Darab ideig bámulva állt az ajtó előtt, mintha először látná azt a különös feliratával, aztán a ház udvarára tévedt fénymázas tekintetei és csatlakozott ahhoz a menethez, amely egy vak énekest kísért házról házra abban az időben. — A hírlapíró ismerte lépteit egy szabónak, aki reménytelen szerelmes módjára látogatta már esztendők óta, és ha besurranhatott az ajtón: mindig azzal kezdte mondanivalóját, hogy csak véletlenül járt erre, mert igazán nem akarja zaklatni Széplaki urat ama csekélység miatt. A szabó sóhajtozása szinte hallható volt az ajtó előtt, leguggolt a kulcslyukhoz, és mindenféle kedveskedő szavakat kiáltott be a hírlapíróhoz: — Csak látni akarom, szerkesztő úr. Csak szerencsét jöttem kívánni. Csak egy kis megnyugtatás végett jöttem, hogy előbb- utóbb rám kerül a sor. Eresszen be, drága jó szerkesztő úr, esküszöm, hogy számlát sem hoztam magammal. De Titusz még inkább elbújt a paplan alá, és a legravaszabb szavaknak is fittyet hányt. Utóvégre nemhiába írta ki az ajtóra, hogy mindjárt jön. Várjon a szabó, ha kedve van hozzá. A szabó elment, majd hirtelen visszajött, és indig- ncUódva kiáltott be a kulcslyukon. — Bizony isten be fogom perelni, ha nem ereszt be nyomban! A SZABÓ VART, de Széplaki meg se moccant, Romvári Etelka Szombathelyi városkép pedig már magában bánkódni kezdett ama fatális cédula miatt, amelyet ajtajára akasztott. Es Széplaki (mert végeredményében jó ember volt) bűnbánattal hallgatta csüggedten távolodni a szabó lépéseit ajtaja elől. Valóban nem akarta megbántani a jó embert, de nem tehetett vele kivételt. De most házrengető lépések közeledtek azon a csigalépcsőn, amely a régi belvárosi házban összekötötte a földszinttel az emeletet, amely csigalépcsőnek a láttára gyakran esett csodálkozóba Titusz, hogyan vihették le vala innen a koporsókat? Veszedelmet hirdető, felhevült, szinte rohamozó lépések voltak ezek, amelyek olyanformán közeledtek Titusz ajtaja felé, mintha legalábbis hatósági felszólítást hoznának. Kegyetlen, vad lépések, ahogyan a drabon- tok közelítik meg áldozataikat. A hírlapíró ismerte a lépéseknek előidézőjét: Műnk úr volt ő, a részletkeres- kedő, aki olyan goromba szokott lenni vevőivel, mint a pokróc. Műnk úr tagbaszakadt, nagy darab vörös ember volt, aki azt tűzte ki célul, hogy a főváros minden lakója neki fizessen részletet. Műnk úr hallhatólag gúnyosan felkacagott, mikor a cédulát megpillantotta az ajtón. — Jól van, tisztelt szerkesztő úr — mondotta —, ez nagyon is jól van! ES HALLANI L EHETETT, amint fogait csikorgatta, fújt és verejtékező homlokát törölge tte egy nagy vászonkendővel. — Skandallum! — ismételgette és valahonnan egy széket szerzett és letelepedett az ajtó előtt. A hírlapíró azt számolgatta magában, hogy melyik ellensége adhatott Műnk úrnak székei. A házmester talán... vagy egy szomszéd bábaasszony, aki Titusztól nem remélhetett semmit? Az emberek gonoszak és kárörvendők — gondolta magában Titusz borúsan, ott a gyászjelentés alatt, mintha az a saját gyászjelentése volna Egy csepp erőt sem érzett magában arra nézve, hogy Műnk úrral megmérkőzzön, olyan tehetetlennek érezte magát, hogy ez már szinte jólesett neki, mert legalább egyetlen mozdulatot sem kell tennie, mint akár a nagybetegnek, aki megadja magát sorsának és legfeljebb a csodatételben bizakodik. De Műnk úrral szemben már a csoda sem segít, letelepedett az ajtó elé, és szuszogása, krikogása, böfögése behallatszott a szobába, mintha Műnk úr a várakozás alatt is abban gyakorolná magát, hogy legyen minél utálatosabb. Valamely újságpapír is csörgött Műnk úr kezében, aztán pedig jegyzőkönyvecskéjében lapozott, a plajbász nyikorgását világosan lehetett hallani, amint jegyzeteit kiegészíti. Vannak ilyen rettenetes percei az életnek: az ember nem tud megszabadulni valamely bosszantó tehertől, amely szíve fölé hen- geredett. Műnk úr nagy teher volt. A hírlapíró a gyötrelemtől szinte félholtan feküdt ágyában, moccanni se merészkedett, mert így megvolt az a reménysége, hogy Műnk úr a legjobb esetben elhiszi, hogy alszik, és nem szólaltatja meg ama rettenetes, tolakodó, elviselhetetlen hangját, amellyel adósait a másvilágra szokta üldözni. EBBEN A PERCBEN hírlapírónk szívesebben állott volna már az ezredes pisztolya előtt, mint Műnk úr őrizete alatt. A pisztoly egy másodperc alatt dörren (hallotta éppen az éjszaka), de Műnk úr árálc hosszáig elüldögélhet az ajtó előtt. S Műnk úr egyébként korántsem unatkozott, amint azt talán hinné valaki. Köhögött. Városi ember módjára halkan. Majd falusi ember módjára, aki a köhögésben is meg akarja találni a maga élvezetét. Va- karódzott. Vakarta a tenyerét, fejét, rázta a gyufaszálat a fülében, amely művelethez kényelmesen nyögött — majd a lábszárait dörzsölgette össze. Vannak emberek, akik sohasem unatkoznak, mert mindig találnak valamely elfoglaltságot a testükkel. Így Műnk is, mikor már nem tudott egyéb szórakozást kitalálni: letolta lábáról a cugos cipőt és harisnyában üldögélt. SZERENCSÉRE vannak események, amelyek a legelszántabb várakozókat is megrendítik. Ilyenforma esemény volt az Műnk úr életében, hogy egy közeli belvárosi toronyban megszólalt a harang. A déli harang, amely minden emberben külön gondolatot termel, még ha Műnk úrnak is hívják az illetőt. Műnk úr előbb csendesen szitkozódott, majd hangos káromkodással verte az ajtót öklével, lábával, szakadatlanul, mintha feltette volna magában, hogy okvetlenül botrányt rendez a hírlapíró „utolsó napján”. De a hírlapíró most már mind könyebbülten lélegzett, .mert kiszámította magában, hogy meddig bírja Műnk úr az ostromot. Igaz, hogy Műnk sokáig bírta a dörömbölést, mert megfelelő gyakorlata volt az ilyen dologban. Ám viszont Titusz az órák hosszáig tartó szenvedés alatt ugyancsak felkészült az utolsó rohamra, és ostobaságnak tartotta most megadni magát, miután a csata vége felé közeledett. Mire odakünn Műnk úr az átkozódásokig ért mondanivalóiban: Széplaki már az ágy szélén üldögélt, mert udta, hogy Műnk úr végre megSiketül a maga dürrögő átkaitól. Kilencven esztendeje született Krúdy Gyula, a XX. századi széppróza egyik nagy, egyéni stílusú alakja, Az aranybánya, a Régi szélkakasok, A magyar jakobinusok, A vörös postakocsi és más ismert regények, valamint a forradalmat támogató Kápolnai földosztás című könyv szerzője. Ebbői az alkalomból közöljük A hírlapíró és a halál című elbeszélés fenti részletét. Molnár Antal Leány Pardi Anna: FORDULÓ Ügy hagyni ott hogy nem is nézni a keresztbe tört vállra a lezuhant üstökös, csillag szájra a szél rohamaiban kivédve összefüggőbb alaktalanságba s forma-hazámmá, kelő Nappá válva úgy hagyni ott mint a szemtől szembe mindig távozó-jövőket s magamhoz szorítani már csak a fényéveit s az érzék feletti marasztalás tiszta törvényeiben ő lesz a csábító Akropolisz. Sarusi Mihály: VERS ha más világ ölelne rabló, útonálló lennék lázadnék minden rend ellen árok, erdő, szalmakazal lenne portám, éjszakám szeretőm és anyám mert hát bitang vérem az a viharsarki tesz arra, aki csendre nyugalomra; rendre int dúvad pofám akkor boldog ha a legelő, erdő tenger-vetés-aratás alföld-meleg szele egész testemet ájult szerelembe vágja s gyalog indulhatok el nem számítva arra hogy valaki fölvesz naponta újra indulok jó karikásommal vadul szertecsördítek és dacosan, büszkén elrepülök a friss vetések fölött
