Békés Megyei Népújság, 1968. október (23. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

Az ifjúság és a film

Filmművészetünk fokozódó érdeklődéssel fordul az ifjúság felé. Az idei pécsi filmszemle két versenyfilmje is a serdülő- és felnőttkor határán álló fiatalok közé visz (Sándor Pál: Bohóc a falon, Mészáros Márta: Eltávozott nap), de általánosságban is megszaporodtak azok a filmek, amelyek közvetve vagy közvetlenül a „nemzedékváltás” problémáját feszegetik, s különleges érzékenységgel ábrázolják azt a küzdelmet, amit a fiataloknak kell folytatniuk jellemük, eszményeik kialakításáért, a világban való helyük meghatározásáért. Elég itt a tavalyi moszkvai fesztivál díjnyertes filmjére, Szabó István: Apa című alkotására utalnunk, mely mindeddig a legmélyebben, igen összetetten és magas gondolati igénnyel ábrázolta a nemzedéki útkeresést. Mondhatni, filmjeinknek kulcsfigurája lett az „életbe kilépő” fiatalember.

Ez a figyelem részben annak tulajdonítható, hogy a filmstúdiókba is „betört” az új nemzedék. A legyártott filmek készítői közt növekvő számban találunk az ötvenes évek fordulóján vagy azután szakmába került fiatalokat s a művelődéspolitika is törekszik arra, hogy a szűk gyártáv kapacitás ellenére is — évente 20—22 film — helyet szorítson az „elsőfilmeseknek”, elképzeléseik kifejtésére. így érthető, hogy a fiatalokról szóló filmek jó része önvallomás jellegű. Igen gyakran a művész személyes tapasztalatait, önéletrajzának eseményeit fedezhetjük föl bennük. A Bohóc a falon finom iróniával hirdeti is a maga önéletrajzi eredetét. Látszólag magától értetődő jelenség ez, valójában új vonás filmművészetünk történetében. A szakmába került ifjúságnak ezelőtt — a mai negyvenesekre célzunk — jó ideig sem témában, sem szem léletben nem volt alkalma a maga önálló útját járni. Innen, hogy például Jancsó Miklós vagy Kovács András művészi pályája viszonylag csak későn, szinte a náluk tíz-tizenöt évvel fiatalab- bakkal egyidőben bontakozott ki. Jancsó első jelentékeny játékfilmje, az Oldás és kötés mindössze egy évvel előzte meg Gaál István Sodrásban-ját (1963) s a Nehéz emberek, melyben Kovács András magára talált, 1964-ben készült. Mindez világossá teszi, hogy a fiatal nemzedék térfoglalása ösz- szefügg a jobb alkotói föltételek biztosításával, s egy mai „elsőfilmes” már csak azért is szerencsésebbnek mondható, mert művészi bemutatkozásában a maga útját járhatja.

E filmeket gondolatban újra vetítve, sajátos kép bontakozik ki belőlük ifjúságunkról. A társadalmi életbe bekapcsolódó minden korosztálynak megvan a maga különleges gondja. A mai ifjúságra az életformaváltás ezer terhe szakad, súlyosbítva még a tudományos

és technikai forradalom során támadt, megnövekedett követelményekkel. Egy faluról városba került szakmunkás vagy egyetemi diák útja például a két lépcsős rakétához hasonlítható: nemcsak gyökeresen más viszonyokhoz kell alkalmazkodnia, de a gyorsuló változással is lépést kell tartania. E problémák korábban nem jelentkeztek ilyen élesen, s főleg nem ilyen tömegméretekben. Egyebek mellett ez teszi az új nemzedék sorsát drámailag rendkívül érdekessé.

Filmjeink jó része magányosnak, már-már elhagyottnak ábrázolja az ifjúságot. Mondhatni, elzárják őket a felnőttek világától, általában a szélesebb társadalomtól. Ezt némelykor indokolja a művészi módszer, mint a Bohóc a falon-ban, ahol a rendező a serdülőkor jellegzetes lelkiállapotának belső rajzára, mintegy kivetítésére törekszik. De már e film „lezártságában” is rejlenek bizonyos veszélyek. Hőseinek képzelete gazdag, figyelme és kritikai érzéke éber, de szembetűnően szegényes a gondolatviláguk. Valamilyen „nemzedéki beltenyészetben” élnek, s nem is nagyon akarnak kiszakadni a maguk köré varázsolt világból. Egyelőre még az álmodozásban vannak otthon. S a rendező alig-alig ütközteti az álmokat a valósággal. Mészáros Márta Eltávozott nap-jában a fiatal lány el- hagyatottsága sző szerint is teljessé válik. Szülei cserbenhagyták. Helyzet, melynek változataival sokszor találkozunk az életben. A lány önmagára utaltságában azonban az elsőfilmes rendezőnő az ifjúság valamiféle általános magára hagyatottságára következtet. Hősnője, divatos szóval élve, „elidegenült”, amint társai s alkalmi szerelmei is azok. A felnőtt világban a gyávaság, s megalkuvás ismétlődő illusztrációi látszanak. Hogy a nemzedéki ellentétek e felfogása mennyire terjedőben van, bizonyítja — más oldalról — Zolnay Pál lel- kiismeretfurdalástól áthatott Próféta voltál, szívem című filmjének csattanója: „ne engedjétek hozzánk a gyermekeinket!” Arra, hogy a nemzedékek közt a folytonosság megszakadása, a fiatal és felnőtt korosztályok közötti szakadék éppen a fiatalok erkölcsi megingásához és az önpusztítás kalandjaihoz vezethet, bizonyság Bacsó Péter Fejlövés című filmje.

A probléma tehát, hogy a magyar filmművészet milyen módon tudja az ifjúság különleges problémáit a társadalmi élet egész szövetébe beleépíteni, meg tudja-e s milyen hűséggel a nemzedékek közötti kapcsolat jellemző szálait ragadni? Filmjeink egy részében ilyen kapcsolat nincs, még összeütközés formájában sem, illetve maga az összeütközés is a lelki kapcsolat hiányát tárja föl. Ez kétségkívül létező probléma, de semmiképpen sem általánosítható az ifjúság egészére — a társadalom átalakulásában pedig nem a nemzedéki harc az alapvető tényező. Ifjúságunkról azok a filmek vallottak hűségesen, amelyek tudatosan vállalták az előző nemzedékek értékes örökségét, s a fiatal hős jellemét a kölcsönhatások bonyolult szövedékében építette fel a művész. Elég itt Kosa Ferenc Tízezer nap-jára vagy az Apára utalni; az előbbi fiatal hőse József Attila szavaival tesz hitet apái küzdelme mellett: „százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”. Az utóbbi félárva fiatalember leszámol azokkal a legendákkal, amelyeket a halott apa köré álmodott, de az ő jövőjét is a tevékeny élet megszenvedett erkölcse határozza meg.

E röpke áttekintésben természetesen nem e filmek művészi értékét vizsgáltuk, hanem az ifjúság problémájára adott eltérő válaszokon tartottunk szemlét. A magyar ifjúságnak az a része, amely az életkor természetes kalandéhségén, túl művészi élményért jár moziba, bizonyosan nem osztja a „nemzedéki harc” elméletét. Lelkes híve a filmszemlélet forradalmának, legyen az alkotó bármilyen életkorú, s a film témája bármely korból való. Az egyetemi filmvetítések, a filmklubok vitái elég meggyőzően bizonyítják, ami különben is magától értetődő. Amit ez az ifjúság nem bír kiállni, az az ósdi ízlés, a szirupos érzel- messég, a kőkorszakbeli játékmodor, a giccs ezer fajtája. De ebben az előttük járók is „ifjak”, amint a modern filmművészet minden nagy úttörője, Adyhoz hasonlóan, „ifjú szívekben él, s mindig tovább”.

B. Nagy László

Azon a bizonyos estén valamivel később mentem haza, kerülőutakon, zegzugos kis mellékutcákon át Kellemes idő volt s a korai sötétedés már estének hazudta a délutánt, amikor észrevettem, hogy figyel valaki

Hirtelen felnéztem, sorsára hagyva az addig magam előtt rugdosott vad- gesztenyét és belehunyorogtam a szürkületbe. Az út túlsó oldalán nyitott ingű zömök fiatalember állt. zsebre dugott kézzel, száj- szögletében cigaretta. Tudtam, hogy az utca népite- len, s a hirtelen ránkszaka- dó este akaratlanul is ösz- szezárt bennünket, akár a sivatagban vagy egy erdő kellős közepén is lehetnénk, így ketten távolról méregetve egymást. Megálltam és nem jutott eszembe semmi. De tudtam, hogy beszélni fogunk egymással.

Az a másik az út túlsó oldalán kivette kezét a zsebéből, arcához emelte és cigarettáját messzi hajította. A parázs fehér tűheg} e végigkarcolta a sötétséget. A zömök alak kilépett az utcai lámpa fényköréből, egykedvűen emelgetve lábait közelebb jött, mellém állt és pattanásos arcát egészen közeldugva az enyémhez, azt mondta: Egy forintra lenne szükségem.

Majd aztán, mintegy má- gyarázólag hozzátette: Kenyeret akarok venni, de csak 80 fillér van nálam.

Ha a különös körülmények között elémvetődő fiatalember azt mondja, hogy ő a római pápa és álruhában bolyong ezen a csendes mellékutcán, kevésbé csodálkoztam volna Felaj- zofet fantáziám látványosabb, izgalmasabb kérdést vár. Ha száz forintot kért volna vagy szó nélkül nya- konvág és elemeli karórámat, de így...?!

Egymással szemben álltunk. Nem féltem, de úgy éreztem, a különös találkozó még nem fejeződött be. — Egy forint kellene — ismételte meg újra a hang és kezét előre nyújtotta. — Nincs apróm — mondtam zsibbadt nyelvvel és ellépve mellette sietni kezdtem, talán futottam is, s csak jó százötven méter után tekintettem vissza, de az utcán már senkit sem láttam.

Vajon ki lehetett? És mire kellett neki egy forint? És miért éppen egy forint? Agyamban, ahogy mondani szokták, forogni kezdtek a kerekek. Biztosan útonálló volt. s csak azt várta, hogy a zsebembe nyúljak, hogy aztán könnyebben leüthessen. (De akkor miért engedte, hogy egyszerűen ott hagyjam!) Talán fogadást kötött valakivel, hogy forintonként gyűjt össze egy televízióravalót. (Azt mondta, kenyeret vesz!) De akkor miért nem vett nyolcvan fillérért? Egy embernek egyszeri étkezésre annyi is elég! Hátha családja van, beteg szülei, nagyapja, nagyanyja és azoknak kellett a kenyér? (Ügy nézett ki, mint aki dolgozik. Annak nem kell utcán kunyerálnia egy forintot!) Hátha otthon hagyta a pénztárcáját? (De akkor miért nem ment haza érte?) Biztosan a közelben lakik, hiszen csak ing volt rajta...

Végre hazaértem és remegő kézzel dugtam a kapukulcsot a zárba. Letettem a kabátomat, a táskámat, majd kifordítottam zsebeimet. Maroknyi aprópénzt szedtem össze, s csak nehezen tudtam megállni, hogy ne menjek vissza az utcára

Brackó István

A határsorompót felvonták és a hazám mögöttem maradt. Ezzel úgyszólván külföldi lettem. A gázpedált nyugodt lelkiismerettel működtethettem és a legnagyobb gyorsaságot kifejthettem; figyelmen kívül hagyhattam az előírásokat és az utcai forgalmi jelekét. Jött egy sorompó és még egy, aztán a harmadik. Most már igazán külföldi voltam, külföldi egy távoli országból. Mind gyorsabban hajtottam, kicsit egyenesen, kicsit cik-cakban, az országút egyik oldaláról a másikra. Végre eljutottam idáig: senki sem vonhat felelősségre, mint külföldi jogot szereztem arra, hogy úgy vezessek, ahogyan tetszik. Szinte örömet szerzett, amikor a hátam mögött fel- üvöltött két motorkerékpáros rendőr szirénája. Teljes erőből gázt adtam; ezekkel

Hankó Ilona

Csendélet

eljátszogatom egy kicsit, gondoltam, először kihágást követek el és csak a végén mondom meg, mi a helyzet. Érdekes lesz, milyen arcot vágnak!

Végül az egyik motorosnak sikerült elémbe vágni. Elhatároztam, egyelőre titokban tartom kilétemet, hogy később annál inkább gyönyörködhessenek a hatásban.

Figyelembe sem vették

habozásomat, sőt, kérdést sem tettek fel. A kihallgatás csak huszonnégy órai rendőrségi tartózkodás után kezdődött. Megfogadtam, hogy ezt a bánásmódot kegyetlenül megtorlóm. Amikor kiszabták a büntetést, szó nélkül fizettem, de titokban azon derültem, milyen ostoba arcot vágnak majd később, ha felfedem kilétemet. Erre az utolsó pillanatig vártam és csak amikor elhagyni készültem az őrszobát, vágtam ki a tromfot:

„Majd elfelejtettem említeni — én nem vagyok idevalósi, külföldi vagyok!” És győzedelmes mosollyal vártam a bocsánatkérést. Hiába. Lehet, hogy a forgalmon múlott, mely az őrszobán uralkodott vagy a lármán, vagy azon, hogy a felvilágosításom egyszerűen elvette a szavukat; senki sem ügyelt rám. Kimentem a városba, ittam egy kevés bort, és keringtem az utcákon, miközben anyanyelvemen hangosan énekeltem, ilyetén fesztelenül bemutatkozva, mint külföldi.

Miután az éneklésért is kifizettem a büntetést, bementem egy étterembe.

„Kérek valami különlegességet”, mondtam a tulajdonosnak. „Én tudniillik külföldi vagyok.”

A tulaj gyorsan távozott és rövidesen visszatért egy rántott szelettel. Az első

falatok után először csak gyengén — a körítés intenzív aromája miatt —, de azután mind erőteljesebben éreztem, hogy a hús romlott.

„Uram!” — kiáltottam. ,.Ez a hús ehetetlen! Nem mondtam Önnek, hogy külföldi vagyok?”

„A hús valóban nem egészen friss”, felelte a tulajdonos, „de kár kidobni. És mivel állította, hogy külföldi... Mégsem akartam belföldinek szervírozni!”

A szállodában minden szoba foglalt volt, de amikor a portás fülébe súgtam, hogy külföldi vagyok, elgondolkozott. végül kijelentette:

„Talán lehet valamit csinálni.”

Aztán egy tető alatti förtelmes kis kamrába vezetett, melynek sem ablaka, sem másmilyen komfortja nem volt. Viszont az ára annál magasabb. Mégis örültem, hogy a bűvös szó végre hatott.

Elhatároztam, hogy egy darabig mégis titokban tartom azt a tényt, hogy külföldi vagyok. Megőriztem tehát inkognitómat és így utaztam tovább. Átléptem egy csomó határt, aztán egy tankállomáson beálltam a sorba: a kocsim ablakait akartam rendbe hozatni. Hirtelen erre a kérdésre lettem figyelmes: „Maga nem külföldi, ugye?”

Erélyes tiltakozásomra a rámszóló egyén grimaszt vágott és így szólt:

„Ember, nem látja ezt a kígyót maga mögött? Induljon isten hírével és mossa maga az ablakait! Ha ilyen csekélységekkel foglalkoznék, sohasem érnék a végére! Hé, magához beszélek, maga...”

így vettem észre hogy megint itthon vagyok. Fordította: Klaváts Jánosné