Békés Megyei Népújság, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-22 / 223. szám
CSAK LEVETT KALAPPAL... tanya olyan kívülről nézve, mint más rendes tanya. Az úttól beljebb, hogy a por ne lepje. Fák veszik körül, termő gyümölcsfák, melyek egészséget is védenek, piacra valót is adnak. Gondozott, tiszta a környéke, és az udvarba vezető út is viszi beljebb a látogatót. A két kutya? Az is olyan, mint máshol: ha ismerős jön, ugatnak barátságosan — vagy csak a formaság kedvéért; ha Idegen jön, a háziak visszaparancsolő szavára van szükség. De akár ismerős, akár idegen jön, a háziak mindig csöndes, bánatos barátsággal fogadják. Ez a bánatos barátság különbözteti meg a többi tanyától Gyopároson Bazsali Feri bácsi és felesége tanyáját, ahonnan nemrég költözött el nagyon szeretett fiuk, sokaknak jó barátja, a tehetséges festőművész: Bazsali Feri. Hosszú, makacs betegség után, de váratlanul, gyorsan, megrendítő hirtelenséggel. És ha addig nem volt néptelen a tanya, mert életet vitt bele a sokat és szívesen otthon tartózkodó gyermek szeretete, amit szülei és « hozzájuk hasonló emberek iránt érzett, azóta — más módon bár, de még nagyobb a pezsgés: az elhunyt művész barátai is tisztelői egymásnak adják a szülői ház ajtajának kilincsét. És a tragédia szenvedői múlhatatlan fájdalommal idézik a csendes, jó lelkű, szeretnivaló gyermek utolsó perceinek emlékét: „itt álltunk, mikor rosszul lett... ide hanyatlott a földre... fogtam a kézit... mi bajod van fiam...? de már vége is volt...” Aztán a verandáról a házba invitálják a vendéget, ahol fiuk művészetének sok maradandó darabját rezignált, büszke áhítattal mutatják meg, szerényen várva a megjegyzéseket: „igen, ilyen volt, mint a képei... egyszerű, halk, de meggyőzően komoly, érett, határozott...” — Ugye ilyen volt? — kérdezi az apa, és nem is várva választ, beszélni kezd a fiáról. Csendes büszkeséggel, simogatás- sal: „Itt élt ez a gyerek... itt festett a legszívesebben... Mindenki úgy szerette. És ő is ilyen jó volt mindenkihez...” Nagyon szerette mindenki. Igaz. Művészetéért, bölcsességéért, szerénységéért. Soha nem volt hivalkodó. Múltjáról soha nem beszélt Csak a jelen küzdelmei és a jövő reményei töltötték el. Pedig lett volna mit mesélnie. Közvetlen ismerősei közül is sokán csak a sírbeszédből tudták meg, hogy Bazsali Ferenc fiatal korában aktívan részt vett a Kommunista Párt küzdelmeiben Budapesten. Hogy sírba döntő betegségét a fasiszták börtönében szerezte, akik végigkísérték azon az úton is, melyen nyugat felé haladva annyian értek tragikus véget... Aztán mesélhetett volna arról a küzdelemről, amellyel tudását megszerezte, művészetét tökéletesítette... Szavak helyett művészetével vallott! Képei országos tárlatokra is bekerültek, de már hiányoztak volna a megyei, a vásárhelyi, a szegedi tárlatokról, ahol halk tónusukkal is mindig erős színfoltot jelentettek: annak az életprogramnak a megvalósulását, amiről életrajzában így ír: „a parasztember életét akarom festeni, annak alakulását, változásait...” Ez a szellem, ez a nagyszerűség ragadja magával az embert, ha belép a kis tanyába. Érzi, hogy ide csak levett kalappal szabad belépni. Az orosházi ember különösen kell, hogy érezze ezt. Hiszen Bazsali Ferenc az első olyan művész, aki sikerei mellett is leghűségesebb fia maradt a városnak: itt született — itt élt — itt is halt meg. Művészete mellett a művészeti életet szervező és irányító munkájával is szülőföldjét szolgálta. Most a városon lenne a sor. Egy — tervezett emlékkiállításon túlmutatóan, melyet az illetékes szervek megrendeznek majd, fölvetném itt egy állandó jellegű „Bazsali emlékszoba” berendezését, amit az épülő-szépülő Gyopáros fejlesztésének koncepciójába illesztenék be azzal a szándékkal, hogy szolgálja a kultúrát, bizonyítsa földünk ihlető és megtartó erejét, reprezentálja a város és környéke dolgozó népének az igaz ember, az igaz művész iránti szeretetét és megbecsülését. Beck Zoltán mondanivalót szenvedélyes drámai nyelven közlő kamaraművek (I. vonósnégyes, Vonóstrió, szonáták szólóhegedűre és szólógor- dcnkára) határozták meg. A két háború között működött legnagyobb magyar zenekritikus, Tóth Aladár méltán irta róla „Ez a fiatalember szabadon énekel, pedig nagyon nehéz sors húzza le a vállát”. A nehéz sors felismerése döbbentette rá a zeneszerzőt, hogy nem kis körben érthető, míves kamaraművekre, hanem mozgósító erejű, tömeghatást kiváltó kórusokra, s tömegdalokra van szükség. 1928-tól a párt megbízásából munkáskórust vezetett. Emigrálni kényszerült Berlinbe, majd a fasizmus uralomra jutása után Moszkvába utazott. Itt párt- főiskolát végzett és komponált fáradhatatlanul. Kórusai milliós példányszámban fogytak el, nagy sikert aratott magyar hangvételű pedagógiai műveivel és olyan nagyszabású kompozícióival, mint az 1936-ban született Lírai szvit, amelyet a kiváló magyar karmester, Szenkár Jenő mutatott be Moszkvában. Ez a négytételes, ma is gyakran felcsendülő alkotás tükrözi a zeneszerző költői gondolatainak szuggesztivitását, kivált a dallam kifejezőerejébe vetett hitét. A n. világháború véget vetett a zeneszerzői munkának, Szabó Ferenc a szovjet hadsereg tisztjeként küzdötte végig a háborút és a felszabadító seregekkel tért vissza hazájába, csaknem 15 évi távoliét után. Fáradhatatlan szervezte az újjáalakuló magyar zenei életet. A Zeneakadémián zeneszerzést tanitott, a magyar zene legértékesebb kortárs-hagyományait adta át növendékeinek. Évekig elnöke az 1949-ben megalakult Magyar Zeneművészek Szövetségének. A hazatérés nagy élmé- " nye jelentős zeneművekben fejeződött ki. Zenekari Concertója — amelynek alcíme: a Hazatérés — a tragédiától eljut a mélységes öröm kifejezéséig, mintegy a liszti szimfonikus költemények folytatásaként. A Felszabadult melódiák című zongoraciklus ugyanezt az élményt fejezi ki gyengéd, költői eszközökkel. Fény és árny játszik az érzékeny zongoradarabokban, finom megfigyelések, a pozitív és a negatív világ szemben álló karakterének rajza teszi ezt a ciklust különösen érdekessé. Az életmű tengelyében a nagyszabású szimfonikus triptichon áll, történelmi múltunk tanulságait a jelenbe vetítő hármas kép, a Ludas Matyi-szvit, az Emlékeztető szimfónia és a Föltámadott a tenger című Petőfi-oratórium. A Ludas Matyi-szvit az ösztönös népi forradalmár arcképe, Fazekas Mihály álruhába bújt, sérelmén sokszorosan bosszút álló hősét Szabó Ferenc ragyogó zenei karakterképekkel állítja a hallgató elé. Az Emlékeztető — Mikszáth Különös házasság című regénye filmváltozatának • kísérőzenéjéből készült — a lázadást tudatosan vállaló, az elnyomás bilincseit magáról lerázó embert állítja a középpontba. E szimfónia stilizált verbunkos-gyász- zenéje az új magyar szimfonikus alkotások gyöngyszeme. A Föltámadott a tenger nem egy-egy hőst, hanem magát a forradalomra felkelt népet ábrázolja, a magyar zene nemzeti hangvételének vonzó eszközeivel. Sodró lendületű kórustételek és megragadó, lírai áriák váltakozásából építi fel Szabó Ferenc Petőfi teljes világát. Az utóbbi 12 esztendőben Szabó Ferenc mindannak összefoglalására készült, amit korábbi évtizedeiben alkotott. A Zeneakadémia főigazgatójaként tíz esztendeig irányította a magyar muzsikusutánpóüás nevelését. 1960-ban óriási sikert aratott és évekig az OperaSzáztizenhat remekmű társaságában „Velencei festészet”-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban A Szépművészeti Múzeum „Velencei festészet" kiállításán száztizenhat remekmű társaságában a holland Van Gogh szavai julóságos tudósítás a múltból. Antonio da Canal „A velencei Canal Grande a Rialto híddal’’ című képe előtt az ember mintha időinnen is tovább vezet. Velence festészete kiteljesedik, olyan mesterek alkotnak már a Canal Grande partján, mint Bellini, a Tintoretto, Jacopo Robusti: Arsinoé megmentése. tottak eszembe: „A szép dolog élvezete a végtelenség átélésének pillanata.’’ Ilyen pillanatok számolat- lan sokaságát ajándékozza az a séta, melyet a látogató a múzeum termeiben ezen a kiállításon tesz. Az Adria gyöngyének nagy művészi évszázadai sorakoznak élőnkbe, az a négy ragyogó század, mely világhíres festőket és világhíres alkotásokat teremtett. A drezdai képtár huszonhét, a cseh- lovák múzeumok huszonhárom, a lengyelek harminchárom és a Szépművészeti Múzeum ugyancsak harminchárom képe rendeződik egyetlen kiállítássá, a XV—XVIII. századi velencei festészetet reprezentálva. A város történelme is jól követhető, egy-egy kép vagépbe ülne, s máris a fények, a színek ragyogásában tündöklő város kövein állna. Hallja a gondolások rikoltozását, látja, hogy a közeli palota erkélyére éppen kilép egy szép, fiatal nő, elámul, miként vibrál a levegő a távoli Rialto-hid körül, és érzi, hogy él, lélegzik a város, gazdagságát gőgösen hordozva. Máshol velencei patríciusok arca tekint a XX. századi emberre,, megint máshol az érett reneszánsz korának pompás palota-belsői emlékeztetnek arra, hogy ez a város a legerősebbek, leggazdagabbak közül való volt. Bármerre fordulunk, a képeken a fények és a színek mozgalmas tobzódása, a kompozíciókban uralkodó sajátos hangulat fogad: a velencei iskola utolérhetettiszta, fény-arcú Madonnák festője, majd Giorgione — Antonio Broccardo képmása című művét látja a vendég — és Tiziano, a Cinquecento óriása. Lehetetlen mind a száztizenhat remekmű élményét újra felidézni. Veronese Férfiképmása, vagy az egyik fő helyen bemutatott Tintoretto-vászon, a késői reneszánsz drámai szenvedélyekkel telibb, patétiku- sabb remeke, az „Arsino'é megmentése”, más, újabb termekben a velencei barokk és rokokó művészeinek alkotásai együtt formálják a látogató felejthetetlen találkozását a művészettörténet egyik fejlődést meghatározó iskolájának alkotóival. S ha nem is illő elmúlt nagyok szavait sűrűn idézni, az olvasó bizonyára ház játékrendjén maradt — a Ludas Matyi táncjáték. Szabó Ferenc érdeklődése újból a kamarazenéhez fordult, de fiatalkori kamaraműveinek vívódó-tépelődő hangját, konfliktusokkal terhes sötét világát, világos matéria váltotta fel. III. zongoraszonátáját — alcíme: Balatoni notturnók — a szeretett táj költészete hatja át. II. vonósnégyese még egyszer felidézi a zenekari triptichon pátoszát, monumentalitását. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom félévszázados jubileumára ismét Petőfi-vershez fordult, az Apostol egyik részletét írta meg kórusra és fúvóshangszerekre, Vallomás címmel. 8/ ét Kossuth-díj, s a ^ Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze kitüntetés jelzi a művész elismerésének útját, s a közönség őszinte szeretete. „Elsősorban a dallamból indulok ki, mert a realista zene csak dallamos lehet. A dallam fejezi ki a muzsika legfontosabb mondanivalóit, az ember alapérzéseit, örömét, bánatát” — mondotta egy ízben á zeneszerző és személyes művészi sikerének titka is az elapad- hatatlan és humanista dallam, amely oly gazdagon árad valamennyi alkotásából. Breuer János len jegyei, és a Van Gogh-l élmény, a művészet szépsége által megsejtett végtelenség. A kiállítás kitűnően rendezett. Az érett reneszánsz előttről is bemutat néhány velencei művészt, a bizánci világlátás tapintható hatásával. Jacobello de Bo- nomo szárnyasoltára jól példázza ezt a korszakot, melynek szent-alakjai már realisztikusabbak, élőbbek a bizánci szenteknél. Az út megbocsátja, ha a költő Babits Mihály segítségét kérem, hogy írásom befejezése a legteljesebb lehessen. „A művészet nagy ajándéka — mondja Babits —. hogy általa tudatosabban, mélyebben és igazabban tudjuk élni életünket." A velencei festők négy ország múzeumaiból összeállított tárlata ezért is lett a nyárutó tízezreket vonzó eseménye. Sass Ervin Mucsi lózsef: Augusztus végén Így kezdtek hullni nagyon régen is augusztus végén a levelek: Egy, kettő, majd négy, öt, és egyszer csak üresen maradt a sokágú fa. Az ősz megjön, ha senki se hívja, akikor is. Addig a termést meg kell érlelni, és óvni a bolond nyár minden veszedelmes viharától. Igen, a nyárra kell nagyon-nagyom ügyelni, nehogy ősz jötte előtt lombtalan legyen a sokágú fa, és férges gyümölcs takarja földjét. Békés, 1968. augusztus 29. I
