Békés Megyei Népújság, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

T Jót éve talán, hogy ők ketten egyszer pisz- I t kosul összeverekedtek. Közeli rokonságban lévén, a pesti Szilasiék, mint rendszerint, ekkor is lent töltötték szabadságukat Gáboréknál. Vasárnap a szülők arra riadtak, hogy a tömzsi Gábor meg a nyúlánk. Imre ordítozva tépi egymást. Mindkettőjük fejéből patakzott a vér, mire szétválasztották őket.

— Miért verekedtek, átkozottak?

De a két lurkóból nem lehetett kihúzni egy szót se...

— Legalább azt mondjátok meg, ki kezdte?

Az egyik igy szólt:

— Imre. »

A másik:

— Gábor.

Valahogyan ezen a nyáron, miattuk-e, vagy más okok játszottak közre, elhidegültek egymástól a szülők is. Két teljes esztendeig nem látogattak a vidékiek Pestre, a pestiek pedig vidékre. De aztán megint ösz- szemelegedtek, ahogy testvérekhez illik, s a két kamasz között sem volt azontúl semmi baj. Imre Pesten tanult a gyárban, az apja mellett, Gábort pedig beszerezték a gépállomásra.

Tulajdonképpen Gábor most kapott először igazi szabadságot. A megyénél úgy számították ki, hogy aratás idején ő takarította be a legtöbb terményt. Fizetésén felül még valami jutalom is ütötte a markát, s el akarták küldeni üdülésre a Balaton mellé. De ő azt mondta: minek nekem a Balaton, megyek inkább Pestre, víz ott is van, s legalább szállásra, meg kosztra nem kell költenem.

édesanyja persze feltarisznyázta, nehogy valamiben is hiba legyen, s Gábor egy péntek reggel sötétbarnán beállított a nagybátyjáékhoz. Imre ujjongva fogadta:

— Remekül nézel ki! Én biztos nem leszek ilyen barna soha.

— Gyere a kombájnra, majd ott leégsz.

Ebéd után Gábor elkísérte unokabátyját a délutáni műszakra, Imre csak hétfőtől szándékozott szabadságra menni.

Mielőtt indultak volna, Gábor ugyanazt az inget vette fel, amelyikben jött.

— Várj csak — mondta Imre —, ehhez a sötét bőrhöz mutatok én neked egy másikat.'

S odaadta Gábornak a hófehér nylon-ingét. De hát más alkatúak voltak, akármennyire is illett Gábornak ez a patolyat-fehár, a hátán megfeszült, szétrepedni készült, le kellett vetnie.

Másnap bejárták a várost, hogy szerezzenek egy ilyen inget, ugyanilyen mandzsetta-gombbal, ugyanilyen kemény nyakkal, amit soha nem kell vasalni.

— Este sörözünk rá egyet — mondta Imre a sikeres

Galambos Lajos:

Sör és lepke

— Hát persze — csicseregte a nő —, miért he emlékeznétek? Hét éve. Vagy annyi sem? Én még akkor megszöktem otthonról. De hisz te, azt biztosan tudod, tömzsi. Megszöktem én, minek legyek otthon? Hallgatni az anyámat, hogy ilyen jól kell férjhez mennem, meg olyan jól? Kapfam miattatok akkor nyáron éppen eleget. Koszos suhancokkal kell neked fogózni? Megszöktem. Azóta még csak otthon sem voltam. Az én pofámat nem látták azóta, az biztos.

Mintha nem lett volna egészen józan.

A két férfi nem nézett egymásra, karmaikkal a söröspoharat tologatták.

— Ülök a krapekokkal — mondta a nő —, egyszer csak idenézek, mondom magamban, ezek a Hosszúék. Leülhetek?

— Amazok mit fognak szólni? — szólt Gábor.

— Ugyan, azokkal most jöttem össze. Délután vénebb pancserokkal ültem, nagy fifikás vagyok én.

— Mindegy kivel ülsz le? — kérdezte Imre.

— És ha mindegy?

— Szép dolog.

— Tán rendőrök vagytok, vagy mi? Na hát nekem jöhet a rendőr, nem estem a fejemre, dolgozó nő vagyok én.

nélkül, hogy valamelyikük is mondta volna nekiK helyet foglalt kettőjük között. Aztán

megfogta Imre poharát, s beleivott.

— Rendeltek nekem valamit? — kérdezte.

Gábor megemelkedett, hogy a pincér után nézzen, de Imre azt mondta:

— Odaát nem rendeltek?

— Egy korsót. Van azoknak pénzük, azt gondoljátok?

— Pedig mi ketten akarunk maradni.

— Ugyan már, ketten — mondta a nő. — Akkor

is ketten voltatok.

— Nem akarunk rajtad összeveszni.

A nő nevetett:

— össze tudnátok veszni rajtam?

Kuncogott, ingatta a fejét:

— összedobhatnátok ketten egy vacsorára valót. Gábor riadtan nézett Imrére. Mintha most fogta

— Akkor, menj haza.

— Nem megyek.

— Verekedni akarsz?

— Teveled?

— Azért, hogy kisebb vagyok, nem vagyok gye/ gébb legény.

— Én veled nem verekszem.

— Rendelek neki — mondta Gábor.

— Rendben van. Rendelsz neki egy zónát és egy pohár sört. Az egy tízes. Nem érdemli meg, de hát csak rendelj.

A nő visszatért. Hozta a táskát meg a piros

pulóvert.

— Tudjátok, mit mondtam a krapekoknak?

— Mit?

— Hogy a bátyáim vagytok:

— Bevették? — kérdezte Imre.

— Na és, ha nem vették be, tehetnek egy szívességet.

mre ívott, Gábor odatolta a maga poharát a nő elé

— Legalább egy hetest dobjatok össze, egy zónára

— mondta a nő. — Itt éjfélkor is lehet zónát kapni.

— Honnan tudod? \

— Én ne tudnám?

— Jó — mondta Imre. — Áz unokatestvérem jóvoltából kapsz egy zónát, meg egy pohár sört és eltűnsz innen.

Gábor megemelkedett.

— Hogy beszélsz vele?

A nő nevetett:

— Jól beszél, és eltűnők, ne féljetek. Fáradt vagyok ez az igazság, meg éhes. Sok dolgot lebonyolítottam én már ma, de egy vén kujon becsapott. Most itt állok megfürödve.

Míg a megrendelt ételre, italra vártak, a nő tovább fecsegett:

— Nem szoktam így lerobbani, ne gondoljátok. Megnézhetnétek hétfőn, milyen lesz a hajam. Gyönyörű. És milyen napszemüvegem lesz, csodálatos! Lepke szárnyú. Ezt én kigondoltam, és meg is lesz.

— Miből? kérdezte Gábor.

v — Hát a mai napból már nem — nevetett a nő.

— Csakis a vasárnapból.

Imre az unokatestvérét nézte. Szerette volna beléje önteni az akaratát. De Gábor a három suhancot figyelte. A nő fecsegett akkor is, miközben evett. Már nagyon látszott rajta az ital. A pörkölt leve a blúzára csurgóit, elkente, s nevetett azon is.

Mikor végzett, Gábor megkérdezte tőle:

— Kész vagy?

— Csak még a sör.

vásárlás után.

— Az jó lesz.

Este tizenegy tájban tértek be a közeli kerthelyiségbe. S mindjárt, ahogy beléptek, észrevették a társaságot. A fekete hajú nő három, nagyon is suhanc külsejű fiatalemberrel ült egy asztalnál. Közülük az egyik apró, vörös bajuszkát viselt. A nő őt csókolgatta. A látványt mindketten megfigyelték, Gábor hunyorítva kérdezte:

— Milyen hely ez?

— Itt mindig jó söröket mérnek.

Kerestek egy asztalt, rendeltek, s valami csend ült közéjük. A sör jólesett. Újabb pohárral rendeltek, s Gábor a kerthelyiség világító-berendezéseit nézegette. A fényben remekül festettek a hófehér mand- zsettás ingben, tisztán és frissen borotválkozva. A második pohárba éppen csak belekóstoltak. Tekintetük átsuhant egymáson, úgy tűnt, a szavakból végképp kifogytak, hiába áll előttük a sör. Végre Imre felsóhajtott:

— Kérdezhetek valamit?

— Kérdezz.

— Neked is ismerősnek tűnik az a nő?

— Ismerősnek.

Aztán ismét csendben maradtak.

/

mre erőlködve kutatott valami beszédtéma után, amiben megkapaszkodhatnának.

— Gyűrhetted az ipart, ha jutalmait is kaptál.

— Nem gondoltam jutalomra.

— Nálatok tán megszabott műszak sincs?

—■ Van.

— Nem tartják be, ahogy hallottam.

— Hát — mondta Gábor —, ha peregni kezd a izem, kimegy az ember éjszaka is. Nem nagy dolog. — Udvarolsz valakinek? — kérdezte Imre.

— Nézelődik az ember.

Ittak és rendeltek megint.

— Hát te? — kérdezte Gábor.

— Én is forgolódok.

— Forgolódni jó.

Akkor odaért hozzájuk a fekete hajú nő és kettőjük között megállt az asztal mellett. -r — Hosszú — mondta Imrének.

G

ábornak nem mondott semmit, csak a nedves tekintetét emelte rá.

— Emlékeztek rám?

— Nem tudom — mondta Gábor.

Imre azt mondta:

Miért ne emlékeznénk?

volna fel, kivel van dolguk. De mégis, talán az emlékek miatt, már nyúlt a keze, hogy intsen a pincérnek.

— A táskád sincs itt —mondta Imre. — Meg a pulóvered. Ott van náluk. Néznek bennünket, várnak téged.

— Persze, a táskám — mondta a nő. — Na, majd

lelépek én tőlük, szép csendesen.

Elment. Kissé bizonytalan volt a járása.

— Szegény — mondta Gábor.

Imre elhúzta a száját. — Biztosan éhgyomorra ivott.

— Meg akarod vendégelni?

__ Meg — mondta Gábor és szembenézett az unoka■ bátyjával.

— Jó — mondta Imre.

— Nem tetszik, hogy meg akarom vendégelni?

— Nem.

— Idd meg. Gyorsan.

nő, mintha parancsot teljesítene, úgy

ivott. S akkor Gábor megfogta a karját, s visszavezette öt a suhancokhoz.

— Vihetik — mondta.

Aztán fizettek és kimentek az utcára. Sokáig bandukoltak, szótlanul.

— Rossz kedved van? — kérdezte Imre.

— Ugyan. Csak gondolkozom, hogy hét évvel ezelőtt képesek lettünk volna szétverni egymás fejét.

— Hülyék voltunk.

— Én még majdnem most is.

— Nem baj —mondta Imre. — Igyunk meg még

valahol egy pohár sört. Kettesben.

— Erre gondoltam én is.

Fehér ingük még sokáig világított a hosszú utcán.

Most megírom nagy elbeszélésemet. Itt érzem már < > az ujjamban. Csak elő

gyorsan a tollat. Papírost. No, rajta: „Akkor a lagyos hóra kirajzolódott fekete nercbundájának árnyképe. Egy nercbundáért tettem? Kérdezte magától, és reti- küijéből iád elszántsággal elővette...”

De mi ez? Beszorult egy dongó az ablakok közé? A monoton zümmögés lassan hatolt az agyamig. Elzsibbasztotta. Próbáltam koncentrálni a nagy műre. Hol hagytam el a fonalat ? ...A halk, monoton hang i» hol felszaladt, hol meg <, alászállt. Egyre idegesítőb- ben. Végre felfedeztem a ,. dongót Egy ősz hajú bár Z ---Alt TT4 ■? nrí 4-A

Kon

kurrencia

esi döngicsélt Ujjaira támasztotta fejét, szómét merően rámszögezte, és kitartó egyhangúsággal dünnyö- gött. Arrébb ültem a „csöpp” legtávolabbi sarkába. De hallottam. Most már semmi másra nem ▲ tudtam figyelni, csak az < ( agyamban egyre hangosabban zúgó dünnyögésre. Rettenetes. Fixiroztam az

öreget. Semmi. Egykedvűen dünnyögött. A torkom köszörültem. Tovább düny- nyögött. Felugrottam és elrohantam.

Ismét egy hónapig hordoztam a nágy témát, míg végre rámtört. Rohantam a „lovarda” presszóba. Leültem egy sarokba. No, rajta! „...retáküljéből vad elszántsággal elővette...’” A dongó! A dünnyögő veszedelem. Ott ül szürke kabátjában és egykedvűen düny- nyög. Borotvált arcát ujjaira támasztja. Kitolok én veled. A „lovarda” vége messze van. Ha, ha, ha! Ott aztán írhatok. Azért is írok. „elővette a... elő... előkelőén”. Jaj! Fizetek.

A hónap nehezen telt el. Üj presszót találtam. Ahol csend van és mindenki ír. Ott végre én is megírhatom igazi mestermunkámat. Kávét és konyakot rendeltem. Megittam. Es

megkezdődött a várva várt alkotó pillanat. „Akkor a fagyos hóra kirajzolódott fekete nercbundájának

árnyképe. Egy nercbundáért tettem? Kérdezte önmagától, és retiküljéből vad elszántsággal elővette a...” nyavalya törje ki ezt az alakot. Megint itt van a hátam mögött. Hallom, hogy dünnyög. Mit vétettem, pont nekem dünnyög. Hátranézek. Ott ül. Elegánsan, jólfésülten. Allát aranygyűrűs ujjára támasztja.

— Kicsoda ön, kérem?

— A dünnyögő író — mondta csendes egyszerűséggel.

— Ön író?

— írásom sosem jelent meg. De rájöttem, hogy mindenkit zavar a monoton dünnyögés.

— ön szándékosan?...

— Kis üzlet ez, kérem.

— Hogy érti ezt?

— Nézze, előbb-utóbb

mindenki üzletet köt velem. Fizet' és én egy másik presszót keresek. S dünnyögök az ottaniaknak. Elvégre dünnyögni csak szabad? ön még ugye, nem fizetett? Ezért mostanság önnek elég sokat dünnyögök.

— Mennyit fizessek?

Szégyenlősen lehunyja a

szemét.

— Amennyit tetszik. Irányár húsz forint.

Fizetek. Számlát ad. Igazolja, hogy dünnyögésért felvett húsz, azaz húsz forint honoráriumot.

Most már szabad vagyok. Fellélegzem. Végre megírom életem főművét. Előveszem a toliam, „...és retiküljéből vad elszántsággal elővette a...” Mümümüm... — Hé, kiáltottam, mi ez? Hitszegés?! En már fizettem!

Emberem széttárja a karját. Ujjával a szájára mutat.

— En csendben vagyok kérem. O dünnyög, a másik asztalnál. A konkurrencia!

Regös István